Lassan rám borul a rozsdás ég, úgy porlad rám, mint valami romlott, elrontott fény, úgy porlad rám a rozsdapor, mint kupolaomlás előtt;
öreg vér ez a rozsda, minden napnyalábon ott áll üszkösen, és a szemembe folyik, meg a fülembe is, mert hallom is;
lassan reám omlik ez a rozsdás ég, csecsemő-kerek hajdani gondolataim elúsznak, mint a cukrozott fellegbigyók;
mondd azt, mondd azt, mondd azt, hogy az idegeimben ütközött össze az a vonat egy emberrel, nem a síneken, és Sz.(abédi) L. (ászló) az én idegeimen fekszik keresztbe, véresen, rozsdásan, nem a sikító, vonító vonatok alatt;
mondd, hogy az a mindennapi kín, ahogy lábam felemelem a villamos lépcsőjére, csak az izmaim kínja, semmi egyéb, semmi emlék, és semmiképpen sem a lépcsőkön tolakodó nép fáradt sietése;
mondd, hogy ma épp rosszkedvű vagy, öregem, és Cs.(endes) Z.(oltán) is csak rosszkedvű volt akkor éppen, a gondolatok hipertóniája, az szökött fel benne;
és mondd nyugodtan azt is, hogy ez nem vers, csak szavak összeszerelése, és ahol összenyikkannak, ott sápadtan megáll a rozsda;
mondd azt is, hogy nyikháj, aki el akarta felejteni az ű és ő betűt, meg az é-t, meg az á-t, az ó-t és a ty-t meg a rtöbbit, az nem nyikháj, és a Bárány azért eresztett zöld gyapjat, mert zöld füvet evett, nem a gondolatai sarjadtak ki rajta, csak a táplálék játéka ez;
és egészében a világ ugyebár végül a mosoly kerekségein forog, nem a lemetszett fejek csapágygolyóin – Ninive -, és mondd azt is, hogy a barátaid könnyebben elfelejtenek téged, mint minden reggeli dohánykátrányos köhögésüket;
agyunkban hullák úsznak, mert háborúból jövünk, és mi mindig mindenről elkésünk;
és mondd, hogy nem elég mindent odaadni, elvenni is tudni kell valamit, ha nem adod olcsón magad, és bőröd nem bízod kereskedőre;
én nem tudom, lehet, hogy ma kivételesen szomorú vagyok, és tudom, ehhez épp úgy jogom van, mint a füttyszóra és a halálhoz;
a törvények bennünk menetelnek, és a részletigazság fintor az arcon;
kétablakos csöndben ülök, a szemeim mögött – lucskosan a lassú süllyedéstől;
tartozom valahová, biztosan tartozom valahová, talán a lassan rám omló éghez, a rozsdához, rozsda színéhez, az ő betűhöz, meg az ű-höz;
csattogó vasúti sínekhez, melyek emlékeinket szállítják a halálig.

Forrás: Monológ zárójelben. Röplapok versben, prózában. Kriterion, 1971.
*A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) vezetőtanácsa f. év március 29-én elfogadta a határozatot: Bodor Pál, nemrég elhunyt újságíró, író, televíziós főszerkesztő örökös tagja lesz az egyesületnek. A hírt a Marosvásárhelyen tartott sajtóklub rendezvényén jelentette be Rácz Éva, a MÚRE elnöke. A döntés méltányos és jogos: Bodor Pál elévülhetetlen érdemeket szerzett az erdélyi magyarság érdekérvényesítésében az egész magyar sajtóban.