Kedei Zoltán
Poézis

Várakozásban telnek napjaim.
A napszóró fényben kávét iszom.
Lágyan, szelíden, csendülnek a dallamok:
magasak és mélyek.
Csúszó-mászó férgek ágálnak
a „munka” közelében.
A gödör szélén vigyorgó cselédek süvegelik
koronátlan fejüket.
Lábam gyökeret ver.
Marokra fognak, hátba vágnak.
Bárhová fordulok, titokba ütközöm.
Hernyótalp alá préselődik
a titokkereső gondolat.
A poézis ereje kitartásra buzdít.

Kedei Zoltán: Önarckép (olaj, 2015)

Albert-Lőrincz Márton
(A festő)

„Hernyótalp alá préselődik
a titokkereső gondolat.”
Kedei Zoltán: Poézis

Lebegő arcú ember, aki nem lebegett,
csak vágyai, amelyek elmerengtek
a szűrt napok kávészürcsölésében,
szikár ecsetek mosdatlan színeiben,
szikrázó napfényt fesztelen festménybe téve,
embernyi gondokat a földről fölemelve,
nem lebegett, mert nem lehetett,
földhöz szorította a fondor gond,
etette és itatta,
lánctalpak alá fektette,
de nem volt nehéz a gond, csak súlyos,
mint az idő, a legidőállóbb vadóc,
isteni emlék a porszem-létben,
recsegő lánctalpak szemléjében.