Lewis Carroll felülmúlhatatlan regényének utolsó fejezete, kedves áthallásokkal országaink jelenlegi igazságszolgáltatására, alkotmányjogi helyzetére, erkölcseire, az emberi jogok és a nem kevésbé emberi törvények tiszteletére, a korrupcióellenes harcra, jól teljesítésére satöbbi.

Lewis Carroll: Alice tanúvallomása

– Jelen! – kiáltott Alice.
De izgalmában elfelejtette, hogy az utóbbi percekben mekkorára nőtt, és amint sietve fölugrott, a szoknyája szegélye beleakadt az esküdtek emelvényébe, úgyhogy mindnyájukat lesöpörte a közönség sorába, s ott evickéltek a földön, mint azok az aranyhalacskák, amelyeknek medencéjét a múlt héten véletlenségből összetörte.
– Jaj, bocsánat, bocsánat – kiáltotta magánkívül, s amilyen gyorsan csak tehette, fölkapkodta őket a földről, mert egyre a szegény aranyhalacskák jártak az eszében, s arra gondolt, hogy ezeket is gyorsan össze kell szedni és visszarakni az esküdtek emelvényére, különben elpusztulnak.
– A tárgyalást ezennel felfüggesztem mindaddig, míg mindenki el nem foglalja ismét a helyét – szólt harsogó hangon a Király, s szigorú tekintetet vetett Alice-re.
Alice az esküdtek emelvényére nézett, s látta, hogy a Gyíkocskát fejjel lefelé dugta vissza a helyére, s a szegény kis állat kínjában csak a farkával kapálódzott fölfelé, nem tudott visszafordulni. Alice megfogta, visszafordította, s közben azt gondolta:
„Se nem oszt, se nem szoroz, hogy a farka merre néz, merthogy akármerre néz, nem változtat a tárgyalás menetén.”
Mihelyt egy kicsit magukhoz tértek az esküdtek, megint összekeresgélték a palatáblájukat, palavesszőjüket, s jegyezgetni kezdték az iménti baleset lefolyását. Csak szegény Gyíkocska nem jegyezgethetett. Még mindig félájultan ült, és tátott szájjal bámulta a mennyezetet.
– Mit tudsz az esetről? – kérdezte a Király Alice-t.
– Semmit – felelt Alice.
– Éppenséggel semmit? – faggatta a Király.
– Éppenséggel semmit – felelt Alice.
– Ez nagyon fontos vallomás – mondta a Király, az esküdtekhez fordulva.
Ezek már éppen le akarták ezt írni palavesszőjükkel, amikor a fehér Nyuszi tisztelettudóan, de homlokát ráncolva és fintorokat vágva közbeszólt :
– Nem fontos, azt akarta mondani felséged.
– Persze hogy nem fontos, hiszen azt mondtam – igazította ki a Király. Aztán magában halkan ismételgette: „Fontos, nem fontos, fontos, nem fontos”, mintha próbálgatná, melyik hangzik jobban.
Az egyik esküdt ezt írta: „Fontos.” A másik meg ezt: „Nem fontos.”
Alice jól láthatta mindezt, hiszen közvetlen mellettük állt, és szinte előtte volt a palatáblájuk, de – gondolta magában – az egész nem fontos.
Ekkor a Király, aki egy darabig szorgalmasan írogatott a jegyzőkönyvébe, fölkiáltott:
– Csönd! – Aztán olvasni kezdte a jegyzőkönyvéből: – Negyvenkettedik paragrafus. Mindenki, aki egy kilométernél hosszabb, köteles távozni a tárgyalóteremből.
Valamennyien Alice-re pillantottak.
– Én nem vagyok hosszabb egy kilométernél – mondta Alice.
– De igen – mondta a Király -, csaknem két kilométer vagy.
– Dehogyis megyek el – ellenkezett Alice. – Különben is nem azt mondja a törvény, most tetszett csak kitalálni.
– Ez a legrégibb rendelet az egész könyvben – szólt a Király.
– Akkor az első paragrafus volna, nem pedig a negyvenkettedik- szólt Alice.
A Király elsápadt, és gyorsan becsapta a könyvet.
– Vonuljatok vissza ítélethirdetésre – szólt oda remegő hangon az esküdteknek.
– Előbb bizonyítékokra van szükségünk, felség – ugrott föl a fehér Nyuszi. – Most hozták ezt a levelet.
– Mi van abban a levélben? – kérdezte a Király.
– Még nem bontottam föl – mondta a fehér Nyuszi -, de úgy látszik, a letartóztatott küldte valakinek.
– Minden valószínűség szerint valakinek küldte, mert senkinek nem küldhette, legalábbis ez szokatlan volna – szólt a Király.
– Kinek van címezve? – kérdezte az egyik esküdt.
– Nincs rajta címzés – mondta a fehér Nyuszi. – A borítékra sincs semmi írva.
A fehér Nyuszi most kivette a borítékból az írást, s így szólt:
– Nem is levél, hanem vers.
– A vádlott keze írása? – kérdezte egy másik esküdt.
– Nem – felelt a fehér Nyuszi -, és ez fölöttébb gyanús.
Az esküdtek arca elsötétedett.
– A vádlott nyilván hamisította valakinek a keze írását – jelentette ki a Király.
Erre az esküdtek arca fölragyogott.
– Nem én írtam, felség – szólalt meg a Szív Felső -, nem is bizonyíthatják rám, hogy én írtam volna. Még a nevem sincs alatta.
– Annál rosszabb – mondta a Király. – Csak az fél aláírni a nevét, aki valami rosszban sántikál. Becsületes ember bátran aláírja.
Mindenki megtapsolta a Királynak ezt a kijelentését. Ez volt az első okos dolog, melyet aznap mondott.
– Ezzel a bűnössége kétségtelenül be van bizonyítva – kiáltott a Királynő. – Le kell tehát ütni…
– Semmi sincs bebizonyítva! – állapította meg Alice. – Hiszen még azt se tudják, hogy mi van ebben a versben.
– Olvasd föl – parancsolta a Király a fehér Nyuszinak.
A fehér Nyuszi föltette pápaszemét.
– Hol kezdjem, felség? – kérdezte.
– Kezdd a kezdetén – mondta a Király -, és leghelyesebb, ha a végén végzed.
Halálos csönd támadt, a fehér Nyuszi pedig ezt a verset olvasta föl:

Úgy hallom, járt ön nála még,
s beszéltek rólam ott,
azt mondta, kedvelt voltaképp,
bár úszni nem tudok.

Nem mentem, s megsúgták neki
– valóban, így van ez! -,
viszont, ha ő erőlteti,
akkor önnel mi lesz?

Én egyet adtam, ők hetet,
ön négyet vagy hatot,
s bár mind enyém, nem tévedek,
ön mindent megkapott.

Ha kiderülne valami,
nagyon reméli, majd
lesz mód minket megmenteni,
s elkerüljük a bajt.

Ön volt, tudom, az akadály,
ön volt kerékkötő,
pedig már minden készen áll,
tudjuk mind, én meg ő.

De ne mondja, hogy szereti,
örök titok legyen,
én is, ön is, hallgassuk el,
ne tudja senki sem.

 

– Ez eddig a legfontosabb bizonyíték – mondta kezét dörzsölgetve a Király. – Kérem tehát az esküdteket…
– Egy pennyt adok annak, aki megmagyarázza – szólt Alice, mert néhány perc alatt akkorára nőtt, hogy most már senkitől sem félt, és bátran, belevágott a Király szavába is. – Nincs ennek semmi, de semmi értelme sem.
Az esküdtek mind ezt írták a palatáblájukra:
„Alice szerint a versnek nincs semmi értelme.”
De azért senki se vállalkozott arra, hogy a verset meg is fejtse.
– Ha nincs semmi értelme – szólt a Király -, annál jobb, legalább nem kell tömi rajta a fejünket. De mintha mégis volna valami értelme – folytatta a Király, a térdére teregetve a verset és fél szemmel rásandítva.
– Itt van az: Bár úszni nem tudok. Mert ugyebár, nem tudsz? – fordult a Király a Szív Felsőhöz.
Az szomorúan rázta meg a fejét.
– Vajon olyannak látszom-e, mint aki tud? – kérdezte. (Bizony, nem olyannak látszott, hiszen pappendekliből volt.)
– Helyes – mondta a Király, és tovább mormogta magában a verssorokat: valóban, így van ez – no persze, ez az esküdtekre vonatkozik. Én egyet adtam, ők hetet – ez viszont a lepényekre.
– De hiszen úgy folytatódik: s bár mind enyém – vágott közbe Alice.
– No, most megvan! – kiáltott diadalmasan a Király, és az asztalon álló lepényekre mutatott. – Ez aztán világos : ön volt kerékkötő! – Voltál te már kerékkötő, édesem? – fordult kérdésével nyájasan a Királynőhöz.
– Én ugyan soha! – kiáltotta a Királynő dühösen, azzal egy tintatartót vágott a Gyíkocskához. Ez ugyanis abbahagyta a jegyezgetést, mert észrevette, hogy hiába keni az ujját a palatáblájához, semmi nyoma sem marad. Most aztán kapkodva újra jegyezni kezdett azzal a tintával, amely lecsöpögött az arcán.
– Akkor – mutatott a Király a Szív Felsőre – nem a Királynőbe, hanem belém köt ő. – Ezzel széles mosollyal nézett körül, de az udvar meredten hallgatott.
– Ez tréfa volt! – kiáltotta dühösen a Király, s erre mindenki kacagni kezdett, jobbra-balra dűlve a nevetéstől. – Ezek után vonuljatok vissza ítélethirdetésre – mondta már vagy huszadszor a Király az esküdteknek.
– Előbb végre kell hajtani az ítéletet, csak azután lehet kihirdetni – szólt közbe a Királynő.
– Ostoba szamárság! – kiáltott Alice. – Vád és ítélet nélkül nem lehet a büntetést végrehajtani!
– Fogd be a szád – ordította rákvörösen a Királynő.
– Nem fogom! – felelte Alice.
– Üssétek le a fejét – őrjöngött a Királynő.
De senki se mozdult.
– Nem ijedek meg tőletek – mondta most Alice, aki éppen akkora lett, mint amekkora volt rendesen. – Hiszen ti mind csak kártyalapok vagytok!
Erre a szóra az egész csomag játékkártya a levegőbe röppent és rázáporzott. Alice dühösen, s egyben riadtan fölsikoltott, s próbálta lerázni magáról a kártyákat. Hát egyszerre megint csak ott heverészett az árokparton, feje a nénje ölében pihent, s a nénje nagy vigyázva éppen néhány száraz levelet söpört le, mely a fáról hullott Alice arcába.
– Alice, kelj fel már – mosolygott rá a nénje. – De jót aludtál.
– Jaj, de furcsát álmodtam – dörzsölgette szemét Alice, s amennyire vissza tudott emlékezni, elmesélte nénjének ezeket a különös kalandokat, amelyeket itt olvastatok. Mire befejezte, a nénje megcsókolta, és így szólt :
– Igazán furcsát álmodtál. De most szaladj be uzsonnázni. Már későre jár.
Alice fölugrott, és futott, de egyre az járt az eszében, hogy milyen csodálatos álmot is álmodott.

A mű eredeti címe: Alice’s Adventures In Wonderland
Fordította: Kosztolányi Dezső
A fordítást az eredetivel egybevetve átdolgozta: Szobotka Tibor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ