Antikvár: Ballada a nekifutásról
Nemrégen kötetnyi jó vers „ütötte a markomat” 1 kemény lejért, szokásos antikváriumomban, hová úgy fordulok be nap mint nap, mintha kurtakocsmába…
Jevgenyij Jevtusenkot vásároltam meg, jóval áron alul, 1980-as Ballada a nekifutásról című kötetét (Európa), azt a sokáig visszhangos és mindenfelé divatos orosz költőt, aki a legfrissebb hírek szerint most az emberélet végének küszöbén vergődik, élet és halál között…
Szentgyörgyi N. József barátom tudatta velem az éjjel – közösen fordítottunk le még a rendszerváltás első éveiben egy nevezetes Jevtusenko-verset, erre a bravúrra emlékeztetvén -, hogy a 84 éves költőt súlyos állapotban szállították kórházba az USA- ban, ahol 1991 óta él. Felesége csak annyit mondott: ez nem a szokásos felülvizsgálat; részleteket még nem tud ő sem. Az Irkutszk mellett született költő első verse 1949-ben, első verseskötete 1952-ben jelent meg (akkor a szovjet Írószövetség legfiatalabb tagja lett 19 évesen), 1963-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték, s eddig több, mint 150 könyve jelent meg. Feltűnése, kormeghatározó alakja és szerepe, bár legendás, mára megkopott. Tény: mindenről tudott verset írni. Mindenben meglátta a lírát. Még fordítóiban is. A magány szeretete című versével ülök le virtuálisan a betegágy mellé, kicsire összehúzva magam. (CsG)
Jevgenyij Jevtusenko: A magány szeretete / Любовь к одиночеству
A Lóczy Lajos utcában,
Budapesten
áll egy ház
őszi lombpáncélba zárva.
Se férfi ott,
se macska,
csahos-vigaszos kutya sincsen:
csak egy asszony
s az orosz vers lakása.
Ez az asszony már most emkékművet érdemelne;
rjazányi tehénbőgést
csak az ért így, aki ott él,
hóvihar éledt a tollán –
s vesztőhely s oltár nyerse,
hol magyarul kiált
lemosatlan orosz vér.
Találkahely ez.
Ó, különös titkú találkák!
A háziasszony szeme
álmatlanságtól árnyas.
Jeszenyin iszik vele vodkát,
Cvetajeva szív mahorkát,
Paszternákkal Chopin-négykezest játszhat.
De önkéntelen is
fölfedi önmagát;
felejtve talán,
hogy a kísértet mind tünékeny?
„Szeretem a magányt!
Szeretem a magányt!” –
öklével veri az asztalt,
az éj ellen,
ekképpen.
Így van-e kedvesem, így igaz-e?
E kiáltásban meztelen a lélek.
S a magány – fájdalmak ellenszere,
mégsem örül senki a közelének.
A magány: csend ajándéka körülötted.
Sértésektől félsz? Keresd a magányt.
A magány sose üt meg,
sose bánt meg, ha bánt.
Megértő – mint senki más e világon;
férfi nem jöhet a nyomába.
Úgy ölel, hogy semmi se fájjon;
nincs hija, nincs hiúsága.
De a meztelen idegek ruháján
oly tüzesen
izzik a gomb!
„Szeretem a magányt!” –
oly árván
hangzik ez,
mint a „Nem fáj!”
a kínpadon.
Pedig hogy fáj,
istenem, fáj, nagyon!
És bárkit magadhoz szorítanál.
Mert minél inkább oltalom,
annál gyűlöletesebb a magány.
Az asszonyi fájdalomnak
– még életében! –
emlékoszlopot!
Álljon,
századokon át,
férfivádlón.
Feldorombol a hűtőgép.
Cigarettafüst, pálinkaszag.
A lépcső kopog:
mintha almák, körték
gurulásznak le a padlásról.
Fájdalom – mennyi nyelvről!
S a fordítói csend…
Gyűlölt nyersfordítás-sor,
mely torkunkon akad:
„Szeretem a magányt!”
„A magányt szeretem!” –
Aztán műfordítását
suttogni, védtelen:
„Maradj…”
1974
Tandori Dezső fordítása
Pusztai Péter rajza
2017. április 1. 08:18
Jó volt olvasni. Köszönöm.
2017. április 1. 12:44
Ti éjjel éltek?
2017. április 1. 19:21
Sőt, nappal is – amíg meg nem halunk…