A hírneves főszerkesztő emlékeiben kutatva pislogott kopott vendégére.
– Bárány… Bárány – ismételgette töprengve. – Bevallom őszintén, nem emlékszem magára.
– És most? – kapta le napszemüvegét a köpcös látogató. Szemei zöldek és szúrósak voltak, álla hosszú, arca széles. Kora szerint úgy 40-50 éves lehetett.
– Hát… nem tudom. Ismerősnek persze ismerős.
– Utoljára három éve találkoztunk. Még egy fröccsöt is fizetett. Kérem tisztelettel. Aztán, emlékszik, küldtem egy „regényt” Új világ címmel. De a címen kívül semmit sem írtam, miután új világ legfeljebb a mennyben létezik. Ha egyáltalán létezik – dünnyögte halkan, keserűen.
– Stop, megvan! Maga az a műköszörűs! Romániából, ha nem tévedek.
– Nem, csupán suszter vagyok, illetve voltam, amíg rá nem kerültem én is a bélistára.
Hallgattak.
– Hát ez kellemetlen – törte meg a csendet a főszerkesztő. – Munkanélküli-segélyt kap?
– 4960 forintot.
– Nem sok, sőt, a létminimumnál is kevesebb – csóválta meg a fejét. – Megenged egy kérdést?
– Tessék parancsolni!
– Nem érzi úgy, hogy cseberből vederbe esett? Utóvégre maga sem éhezni jött hozzánk. Otthagyta hazáját, rokonait, mindent, és cserébe a sor legvégére küldik.
A cipész összerezzent.
– Sajnos. De ez még hagyján! Ahol mindenki sorba áll, ott én sem reklamálhatok. Jobban bánt ennél, hogy… – feszengett zavartan, aztán csak kibökte: – Hogy románnak néznek. Itt románnak, ott bozgornak, és úgy löknek vissza a sorba. De hát mit tegyek? Lenyelem ezt is, kérem tisztelettel. Nem először történt, nem is utoljára, ahogy elnézem ezt az „új világot”.
– Kérem, szedje össze magát! – pirult el a hírneves főszerkesztő. – Tudja mit? Írjon, hozzon be néhány életszagú tárcát! Úgy, mint régen, vagy netalán éppen ezért keres? – kérdezte jóindulatúan.
Bárány megélénkült.
– Ati ghicit (eltalálta), románul szólva – azzal átnyújtott egy vaskos kéziratot. – Remélem, ezzel kiugrok a sorból. Ha másként nem mint tárcaíró, bár lehet, hogy itt-ott megszegtem a szabályt, amit a politika és az ítészek meg-megszabnak nekünk.
– Miféle szabályt? Ja, értem! Ettől ne féljen, ezek az idők már elmúltak. Ma mindenki azt és úgy ír, ahogy a tehetsége engedi.
– Bárcsak így lenne! Akkor viszlát mához két hétre!
Két hét múlva újra találkoztak.
– Na, hogy tetszenek a műveim? – csapott rá a tollforgató cipész. – Jobbak vagy gyengébbek, mint a múltkoriak?
– Nekem tetszenek – nyugtatta meg a főszerkesztő – Stílusuk szolid és ökonomikus. Általában kevés jelzőt, művészi eszközt használ, de amit mond, találó és egyben szuggesztív is. Nem meditál, ritkán boncolgat, emiatt sok írása felületesnek, kidolgozatlannak tűnik. Mégis hat, gondolkozásra ösztönöz. Valószínűleg a tények és a mögöttük feszülő tartalom miatt – méltatta tárgyilagosan Bárány novelláit. – Cselekményük feszes, balladaszerű, konfliktusuk éles, és elgondolkoztató csattanókkal zárulnak. Egyszóval jók, mindaz megvan bennük, amit annyiszor hiányolunk a mai novellákban.
Az erdélyi lassan jókedvre derült, homloka kisimult, mint a tenger vihar után.
– Ön visszaadta a hitemet – hálálkodott megindultan. – Ugyanis én azt hittem, túl öreg vagyok én már az íráshoz. Öreg és dilettáns, afféle megszállott, aki csak ír, körmöl ahelyett, hogy a pénzre, anyagiakra hajtanék. Tetszik tudni, van egy komám, kőműves. Ez minden délután maszekol, és annyit keres, mint két pedagógus egy nap alatt.
Néha én is kiruccanok vele, és összehabarunk együtt pár ezrest, melléje kosztot, sört, vagy amit kérünk az uraktól.

– Írni sohasem késő. Csak az a kérdés, érdemes-e, ami nyilván egyéni szükséglet kérdése. Van, akinek igen, van, akinek nem, de hogy kevesen gazdagodnak meg rajta, az bizonyos.
– Tetszik tudni, bennem mindig mocorgott valami. Gyerekkoromtól írok, küzdők a szóval, amit a diktatúra mindig belém fojtott: Ezért még ma is kínnal, verejtékkel írok, de írok, hogy egyszer én is kimondjam, amit magamba temettem. Egyetemre sajnos sohasem tellett, pedig mennyire szerettem volna! Csak hát tudja, szegény ember gyereke csakis asztalos, cipész meg ilyesmi lehetett.
– Tudom – hatódott meg a főszerkesztő. – Azért vigyázzon, síkos ám az írói pálya, és nem egyedül igyekszik az Olümposzra.
– Köszönöm, ön igazán nagyszerű ember – lelkendezett a cipész, és a homlokával együtt végre az ökle is kisimult. – Mondja, ön tényleg azt hiszi, hogy nekem is érdemes újból rajthoz állnom? – kérdezett rá ismét, mielőtt elbúcsúzott volna.
– Jobb később, mint soha. Summa summarum, még a héten lehozzuk egyik karcolatát. Természetesen rövidítve. Két-három flekk, többre nincs szükség, nem is lehet, miután mi napi-, nem irodalmi lap vagyunk.
– De hát hat-hét flekkből hogy csináljak kettőt, kiváltképp ha amúgy is tömör, „ökonomikus” az írás? – ütközött meg a férfi. – Hiszen így nem lesz se sava, se borsa, ugyanúgy, mint bármely más irománynak, amitől amúgy is hemzseg már a sajtó. Mindegy, azért meggondolom – indult az ajtó felé, és izgalmában még a kéziratát is ottfelejtette.
Ezután napokig mérlegelt, meditált, végül gondolt egyet, és elküldte művei másodpéldányát egy rangos hetilapnak. Tisztelt Szerző! – olvasta a választ hét hét leteltével. Köszönjük, hogy bizalmával megtisztelt bennünket. Elbeszéléseinek stílusa sajnos elég szegényes. Túl kevés jelzőt, művészi eszközt használ, s amit mond, sem mindig találó. Ritkán elemez, mellőzi a leírást, ami közismerten a kidolgozatlanság ismérve. Az írások zöme szerkezetileg is laza, egyszóval pont az hiányzik belőle, amitől novella a novella.
Bárány tátott szájjal meredt a szerkesztőségi levélre. Szinte hajszálra így jellemezte Harsányi szerkesztő is. Csak éppen fordított előjellel.
Mármost kinek higgyek? – túrt őszülő hajába, majd átdolgozta a novellákat, és visszaküldte őket. Erre a következő frappáns választ kapta: Ne sutor ultra crepidam: suszter maradj a kaptafánál! – olvasta ki a fordítást az idegen szavak szótárából. Más szóval: ne foglalkozz azzal, amihez nem értesz. Hát ez tömör, udvarias válasz volt. Sebaj, aki á-t mond, mondjon b-t is – szorult megint ökölbe a keze, és ugyanazzal a kézirattal egyszerre tíz szerkesztőt is célba vett. Hanem a golyók saját fejére hulltak vissza. Íme, a válaszok:

1. Megkaptuk a tárcáit, de miután lapunk mindössze hetente kétszer, nyolc oldalon jelenik meg (elsősorban helyi hírekkel, információkkal), tárcái közlésére nem tudunk vállalkozni.
2. Mi szívesen közlünk tárcákat, ám ennek terjedelmi korlátai vannak. Mivel az Ön írásai kissé hosszabbak a kelleténél, nem tudunk foglalkozni velük.
3. Köszönjük, hogy ránk gondolt. Sajnos az írásai nem folyóiratba valók. Ajánljuk, forduljon valamelyik napilaphoz.
4. Köszönjük, hogy ránk gondolt. Sajnos az írásai nem napilapba valók. Ajánljuk, forduljon valamelyik folyóirathoz.
5. Tisztelettel értesítjük, hogy saját belső munkatársaink anyagából is bőséges a választék, ezért nincs módunkban foglalkozni külső személyekkel. Köszönjük a megértését.
6. Kedves Barátom! Ne haragudjon az őszinteségemért, de adok önnek egy tanácsot. Nem tudom, hány éves, megítélésem szerint még csak gimnazista, de ha valaha is elismert író akar lenni, soha se úgy írjon, ahogyan szeretne, hanem ahogyan azt az ítészek nagy könyvében megírták. Hacsak nem érzi magának zseninek. Akkor viszont fütyöljön rám is meg rájuk is, és dobja műveit a… fiókba!

És így tovább az utolsó levélig. Bárány csak állt, hümmögött értetlenül. Legény legyen a talpán, aki kiigazodik ebben a káoszban, és kétszeresen legény, aki meg is él abból, amit írói tehetségnek neveznek.
Elszontyolodva kullogott vissza a hírneves főszerkesztőhöz.
– Na, meggondolta magát? – kereste elő Harsányi Bárány kéziratát.
– Szabad a kéziratot?
– Tessék!
– Ne sutor ultra crepidam – forgatta kezében munkája gyümölcsét, egy pillanatig habozott, aztán legyintett, és az egészet a főszerkesztő kosarába hajította.

1. B.Tomos Hajnal:
   2017. április 1. 09:06

   Hogy az ökonómia mellett maradjunk, ide csak egyetlen komment passzol : SAJNOS

2. Győrffy János:
   2017. április 4. 16:46

   Olvasva Pali gyermekkori -barátom írását,együttérzéssel gondolok rá.Igaz írás szerintem,csak az értheti érzelmileg,aki ismeri a kudarcot,a megnyilvánulás vágyát ,örömét és kudarcát stb.A vágy és valóság különbségére is utal Pali,és a délibábra,hogy talán ,,OTT” kolbászból van a kerítés…o))Szoktam mondani ,nekünk magyar/székelyeknek/ az itt és ott
   azonos érzelmileg és vállalásként,mint ahogy az ,,itthon” és, ,otthon”…Sok ismerősöm ,,áttelepült” ,de még egyikük se költözött vissza…IGy lehet, az ír szavaival élve:,,visszavette a főszerkesztő kosarából írását és átdolgozta később az odavaló ízlésnek megfelelő stílusban,SEMMIT se változtatva mondanivalóján.

3. Petrozsényi Nagy Pál:
   2017. április 5. 07:02

   Janikám, Janikám, elkéstél. Ezt a kommentet már rég le kellett volna jegyezned. Egyébként köszi az elismerő szavakat.