(Levelek New Yorkból)

– Hát én elájulok! – jelentette ki anyám a korlátra támaszkodva és kissé felágaskodva, hogy jobban láthasson. Az én szülőmtől sohasem kell szó szerint venni az ilyesféle exklamációkat, mert nem az az ájuldozós fajta, igen alapos előkészületek kellenek ahhoz, hogy bármivel is meglepetést okozzon neki az ember, hiszen orrhosszal előre megszimatol minden szándékot a környezetében. És az sem mindig teljesen egyértelmű, mi vált ki belőle efféle elragadtatást, mert anyu legtöbbször nem azon lepődik vagy botránkozik meg, ami az életben előforduló emberek többsége, és az érdeklődése sem szorosan korlátozódik olyan dolgokra, amire az ember leginkább számítana. Ha a Fehér Házat mutattam neki épp jobbfelől, ő leginkább a balfelől látható magas oszlop neve és szerepe iránt érdeklődött, és amikor a Madison Square Gardenre hívtam fel a figyelmét a buszon egyik nap, legélénkebben az előtte álló fiatalember foglalta le érdeklődését, akinek mélyen az ülepe alatt volt a nadrágja, és amitől anyus nehezen visszafogható kényszert érez arra, hogy alaposan gatyába rázza az illetőt.

Amennyiben figyelembe vesszük, hogy a meglepett felkiáltás akkor hagyta el anyám száját, amikor párszáz méterrel a Niagara vízesés szakadékja felett a leginkább félbehagyott hídra emlékeztető, kilátónak nevezett építmény külső védőkorlátját markolta, joggal hihetnénk, hogy az egyedi táj nyűgözte le. Éppen ezért sietek hozzátenni, hogy anyu éppen háttal állt a vízesésnek, s mindennek, amiért túristák ezrei idezarándokolnak a világ minden pontjáról. Hogy mégis mi váltotta ki belőle a vidám meglepetést, később fogom elárulni, hogy ne szaladjunk ennyire előre a nap eseményeiben.
A nap akkor indult, amikor már anyu is elhitte, ezúttal sem vicc az utazás. Amikor munkából hazajövet előző nap megkérdeztem, hova kellene véleménye szerint elutaznunk méltóképpen megünnepelni születésnapjainkat, gondolkodás nélkül vágta rá, hogy a Niagarához éppen jó lenne.

– Reggel hétkor indul a gép – mondtam.
– Csomagoljak vagy hazajövünk? – kérdezett vissza, mint aki nem lepődik meg a dolgok ilyetén alakulásán, egy magamfajta embertől akár el is várja a hasonló pozitív bejelentéseket.
– Jobb itthon aludni, estére hazarepülünk.
Ezzel mindketten egyet is értettünk, és ehhez meg fasírtot sem kell sütni. Baltimore-ban döbbentem rá, anyám mennyire otthonosan kezdett el mozogni a reptereken, mintha minden szabadidejét azzal töltené, hogy repülőjáratról ugrik repülőjáratra, és örömmel láttam, hogy értékelni és ugyanakkor hasznosítani tudja munkámból fakadó kedvezményezett helyzetét. Kissé korábban érkeztünk az említett fővárosi reptérre New Yorkból, és perceken belül kiszúrta, hogy Buffalóba egy korábbi gépre is felkapaszkodhatunk, ha igyekszünk, mert még csak épp most végzik a beszállítást. Így aztán még a reggeli kávé íze sem ment ki a szánkból, már az Államok északi csücskében fekvő határvároskában találtuk magunkat.
A hirtelenjött utazásra semennyire nem tudtam felkészülni, így arra hagyatkoztam, hogy egy térképet sehol sem nehéz manapság beszerezni, és olyan nincs, hogy egy városban, ami a Niagara vízesés körüli turizmusra épült, ne lehessen kitalálni egyszerűen az odavezető utat. Talán okosabb lett volna, ha az is eszembe jut, amikor a látogatócenterhez léptem, hogy mivel ez a város ebből él meg, előfordulhat, hogy nem a legolcsóbb megoldásokat fogják velünk megosztani. A nyugdíjas önkéntes néni előszöris nagyot hallott, másodszor pedig egy fuvarozó céget ajánlott figyelmünkbe a szomszédos pult felé mutogatva, ahol az ügyintéző buzgón hortyogott egy „Mi segítünk felfedezni a Niagarát” felirat alatt, akik potom félszáz dollárért eljuttatnak úticélunkhoz. Az villant át az agyamon, hogy New Yorkban keresztül lehet utazni a várost kevesebb pénzért is taxival, Buffalo meg ahhoz képest egy zsebkendőnyi település, aminek a határában ott zuhog alá a víz, és aminek gyorsan véget kell érnie, mert Kanada olyan közel van, hogy ha nem figyel az ember eléggé, határsértéssel is megvádolhatják. Ettől pedig anyámat jó okkal félthettem, mert erősen kacsingatott a vámmentes üzletek felé valami olcsón beszerezhető dohányárú reményében – felidézve a boldog békeidőket, amikor a román-magyar határon nárciszmező módjára virágzott a cigarettacsempészet a Duty Free környékén.
Az ötvenöt dolláros fejenkénti kirándulás egyikünk tetszését sem nyerte el, és tömegközlekedési térképet kértem az öreghölgytől, aki ezt semmiképp sem akarta meghallani. Tudtam, hogy ez New Yorkban is akadályokba ütközik, mert nyilvánvalóan nem az olcsó szállítási lehetőségeket kell promoválni az naiv újonnan érkezőknek, hanem a méregdrága alternatív megoldásokat. Végülis valahonnan előtermett valaki, aki megelégelte a hosszadalmas akadékoskodást, amellyel a drága utazás ellen tiltakoztam a tömegközlekedés javára, és odalépett hozzánk, letett egy busztérképet a pultra, és odamordult:
– Erre van szükségük.

Nem tellett sok időbe, már egy 24-es jelzéssel ellátott buszon találtuk magunkat egy úriemberrel, aki koromfekete volt, és roppant előzékenyen vezetett be bennünket a buffalói tömegközlekedés tarifarendszerének rejtelmeibe. Kiderült, hogy négy dollárért egész nap utazgathatunk a reptértől a Niagaráig s vissza, ha kedvünk tartja, mert most ő egy olyan passzust állít ki nekünk. Egy fiatal pár is begördült. Igazából a csomagjaik jöttek, ők csak úgy hébe-hóban bukkantak elő a bőröndök mögül. Egy gombszemű és bambaarcú, de gyámoltalan fiatalember szállt fel először, aztán egy megviselt arcú fiatalasszonyka is. Belakták a busz elülső részét, kufferjaikból mindenhová jutott. Az egyikről, amelyik a lábamon állapodott meg, könnyedén leolvashattam, hogy Mr és Mrs Mazotti Bolognából érkezett ide. A szakmai szempontból beszkennelt poggyászcímkéjükről azonnal ki is derítettem, hogy a napfényes Itáliából Bostonba érkeztek, ahonnan a jetBlue repítette őket Buffalo Niagara Nemzetközi Repülőterére. A buszvezető már éppen őket is be akarta nevezni a tömegközlekedési tanfolyamra annak ellenére, hogy csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem különösebben bírják az angol nyelvet, amikor egy japán újságíró is előkerült, mögötte egy általam szlovákfejűnek tartott kelet-európai fickóval, és egyikük sem überelte az olaszok angol nyelvismeretét. Mindannyiunkban volt azonban egy közös vonás: az úticélunk, a Niagara. J.D. – merthogy a sofőr időközben már be is mutatkozott, miután családias hangulat alakult ki a 24-es járaton – félkörbe maga köré ültetett mindannyiunkat és elkezdte előről a magyarázást demonstrációval megfűszerezve, hogyan kell pontos összegben kifizetnünk a napijegyet, s hogyan jutunk el aztán a kijelölt helyre, amikor ő pontosan 11 óra 4 perckor elindul velünk a belvárosba, ahonnan újabb kalandok várnak ránk egy negyvenesre keresztelt buszjáraton fel a vízesésig. Jobbára az én tekintetemet kereste kapaszkodóként, és szinte rappelve sorolta elő tennivalóinkat, és még azt is eljátszotta, hogyan tartsuk felszálláskor majd a negyvenes buszon a jegyünket, hogy az jó legyen. Be is vallotta, szeret szerepelni, és egykor a buffalói „Bimbódzó Tehetségek” kultúrcsoportjában aktívan kivette részét az amatőr színjátszó mozgalomban. Nem akartam előhozakodni a Kulissza színpadban eltöltött éveimmel, hogy ne késleltessük nagyon az indulást, hanem inkább felajánlottam, hogy a többieknek majd én elmagyarázom, amit ő most megtett.

– Maga tud mindegyikük nyelvén? – meredt rám J.D.
– Ugyan… Az idegen országban leledző túrista nyelvén tudok. Az nemzetközi.

J.D. szereplésének végét tapssal és elismerő morajlással jutalmazta az ad-hoc túristacsoportunk, leghevesebben a japán örvendezett. Ő fotókat is készített a sofőrről és mindannyiunkról lapja számára, ami a „Frissen Kelő Nap” címet viseli – nem kevés büszkeséggel.
A busz pontosan ki is gördült a reptéri megállóból, és felsejlett előttünk a város.
Buffalóról a legvadabb túlzással sem mondhatni, hogy szép. Alkalmasint arra gyanakodtunk, háború dúlt a városban a közelmúltban vagy Buffalo Billy bácsi hirhedt banditacsoportja pusztított végig rajta a közelmúltban, és a derék buffalói lakosok a szélrózsa minden irányába szaladtak szét jajveszékelve és futva menekülve, s aki itt maradt, azok csak az igazán kemény fickók, akikről gyakran mondogatják, hogy a jég hátán is megélnek, és akik szépségérzékét cseppet sem zavarja, ha némelyik házon fólia vagy deszka helyettesíti az ablakot. Mr Mazottinak azonban a sokórás transzatlanti repülőút után ez lehetett az első testközelibb amerika-élménye, kissé tátott szájjal fotózta tucatszámra a busz ablakából az elsuhanó tájat. Párja egykedvűen nézett maga elé, mint amikor egy tárgyaláson a vádlott az ítéletére vár egy igen nagy horderejű bankrablás nyomán. Amikor végre mindenki elszenderedett – kivéve a lelkesen fotografáló olaszt – az egyik fékezésnél a poggyászok vidáman nekilódultak ide-oda gurulni az autóbuszon.

– Ez itt a Downtown! – szólt J.D. és a végállomásra parkoláskor a busz hátuljából is előregurult az elbitangolt bőrönd magával sodorva az épp ébredező szlovákot. Így aztán ő búcsúzott elsőként J.D.-nktől, aki további útmutatásokkal eresztett ki bennünket a buffalói életbe egy lepusztult buszpályaudvar előtt, ahonnan újabb buszok s újabb kalandok vártak ránk.
Az utazás második fele a meghitt szunyókálás jegyében zajlott. Összeszokott utastársakként sorakoztunk fel a negyvenesre, és J.D. utasításai fényében érvényesítettük utazási passzusainkat a kevésbé barátságos buszsofőrnél. Rajta látszott, hogy teljesen elege-forma van már az angolul erősen megkérdőjelezhető szinten beszélő túristákból, és legszívesebben megkérne mindenkit, hogy legalább a szezonon túl, ilyenkor hagynák őt, a francba, békében.
A bambaarcú, amint elhelyezkedett az ülésen, előkapta masináját és bárgyú lelkesedéssel fotózta továbbra is az elhagyatott városrészeket, a bedeszkázott házakat és a gazdasági válságban rossz sorsra jutott vegyipari kombinát kísérteties épületét. Párja is ugyanazzal a halovány érdektelenséggel meredt maga elé, mint korábban. Azt hittük, ha a fantomvárost elhagyjuk, és megérkezünk a Niagara Falls nevű üdülőtelepre, ott majd csettintésre megváltozik körülöttünk minden. De csak annyi változott, hogy itt nem voltak bedeszkázva a bejáratok. Amikor az első „Zárva. Májusban nyitunk” táblák felbukkantak, éreztük, hogy most járunk közel utazásunk végéhez, és a szlovák is mind gyakrabban ugrott fel székéről, felkapva csomagjait, de a sofőr megannyiszor leültette. Mígnem a Niagara Falls Downtown felkiáltás el hagyta a száját. Ott aztán intett, hogy itt lenne legalkalmasabb leszállnunk. A „Zárva. Májusban nyitunk” város kedves volt, kokett és kihalt. A szlovák pillanatokon belül eltűnt, a japán a buszon maradt, s miután az olaszok elhömpölyögtek, mint egy bőröndökből kirakott felhő a kisváros főutcáján, lényegében ketten maradtunk jóanyámmal az egész környéken. Előtte még megtudakoltuk, hová is mennek – hiszen arra a legcsekélyebb esély sem mutatkozott, hogy a közelben szállást kapnak, épp imént hagytunk magunk mögött egy szállodát, amelynek földszinti ablakait s a bejáratát befóliázták. Gondolom, májusig.
– Kanadába megyünk – válaszolták, de tudtam, hogy valamit félreérthettem, vagy ők értettek félre, és hagytuk őket békésen szotyogni lefelé a vízesés felé, ahová kisebb kitérők után mi magunk is elérkeztünk.
Nagy megkönnyebbülés volt látni, hogy a kilátásban nem sokminden zavart bennünket. Nem kellett kerülgetnünk sem a floridai „ Az élet él és élni akar” nevű nyugdíjasklub tagjait, sem zajos japán fotóstúristákat. Egy orosz csoport és néhány lézengő, magunkfajta látogató akadt az útunkba. Anyám azokat is határozott kézmozdulatokkal eltanácsolta magunk elől, amikor kinézte magának a legmegfelelőbb kilátást fotózásra. Az egyik arab fickónak rúgdosásokat is kilátásba helyezett, amennyiben a következő képbe is belelóg.
Én éppen a tériszonyommal néztem farkasszemet a leginkább félbeszakadt hídra emlékeztető, a szakadék felett magasan ívelő kilátóban néhány emeletnyi magasságban az őrülten zuhogó víz felett, miközben anyám az Amerikát Kanadával összekötő Szivárvány hidat fürkészte, örömmel nyugtázva a Duty Free jelenlétét a híd kanadai oldalán. A „Gyalogosan Kanadába” feliratú táblán felbuzdulva máris azon morfondírozott, hogy talán a határőrökkel is ki lehetne egyezni, ha elárulja, hogy őt vízum nélkül is nyugodtan átengedhetik a hídon, mert igazából most nem is nagyon akar belépni Kanadába, csak a vámmentes boltban lenne elintéznivalója, hiszen estére indul a gépünk vissza New Yorkba… S miközben ez a gondolat fogant meg az agyában, a hidat vizslatta, mígnem felkiáltott:
– Hát én elájulok!
A Rainbow Bridge-en, amit most semmiféle szivárvány nem színezett ugyan, az ide-oda suhanó autók áradatában két jól kivehető ember alakja körvonalazódott, akik mint egy felhőgomoly hömpölyögtek át lassan araszolva hatalmas poggyászaik által övezve a kanadai oldal felé.
– Ezek tényleg Kanadába mentek!

New York, 2010 november 17.

1. Máriás József:
   2011. március 7. 17:56

   Az írásból kitűnik, hogy Dancs Artúr ugyanolyan kedélyesen tud mesélni, mint évekkel ezelőtt a szatmári színpadon. Élvezetes,szép stílus.