„A színésznek éltető erő a konkurencia…”

Dicsőségesnek láttuk: nimbusza volt. Már főiskolásként csodáltuk, milyen szép, nemes a tartása. Ahogy ült, járt, nem lehetett nem odafigyelni. Tökéletesnek tetszett. Ha egy társaságban ő is ott volt, másra nem tudtam figyelni. Elnéztem, hogyan viselkedik, hogy tartja a kezét, a fejét, a lábát. Néztem az arcát, ami újra és újra lenyűgözött. Tele volt titokkal.
Színpadon is tetszett. Gyönyörűen evett, minden ízléses volt, amit csinált. Esztétikus jelenség volt. A hangja volt egyedül furcsa, suttogós, levegős. Ez tette, hogy mégsem sárgultunk bele az irigységbe, és el tudtuk viselni a szépségét.

Ő volt a sztár. Minden valamirevaló női szerepet eljátszott. Mikor végeztünk, féltünk is a vele való összehasonlítástól. Szépnek, jónak – színésznőnek tartottuk.
Az évek teltével Sebők Kláritól mindig volt mit tanulni, ellesni éppen akkor, amikor láttuk. Rengeteget játszott, filmezett. Ahányszor találkoztunk, mindig kedves volt, de sohasem mézes-mázos. Természetes, józan kedvesség fakadt belőle, olyan, amitől nem fut el az ember. Vagány volt. És nem csak színésznői erényei voltak. Különlegeseket tudott kötni magának, később a kisfiának.
Harag kedvenc színésznője Kolozsváron. Találgattuk, miért. Aztán kisütöttük. Beszélgetésünket is ezzel kezdtem.

– Azt mondják, nagyon „munkás” színész vagy, jól lehet veled dolgozni, sosem fáradsz ki. Hogy „dolgozol”. Mi a titka annak, hogy Harag szeret veled dolgozni, attól függetlenül, hogy jó színésznő vagy?

Felhúzott lábakkal ül a fotelban.

– Figyelj ide! Egyszer elmentünk turnéra Sepsiszentgyörgyre a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-lel. Én ott kicsi szerepet játszottam. Ha turnéra kerül a sor, aki teheti, mindig kilép az előadásból. Én nem. Kérdezték Suncitól [férje, Héjja Sándor beceneve], miért, és azt felelte: mert elsősorban színésznő. Engem nem érdekel, ha kis, vagy nagy szerepet játszom. Ott vagyok, ez a titka. Persze, idő kellett ehhez, hogy ezt megértsem, mert azért csak rosszul esett, mikor egymás után játsztam a nagy szerepeket, s utána egy kisebbet kaptam. S volt időszak, amikor egyáltalán nem játszottam.
– Volt ilyen?
– Hogyne. De a tehetséges embert előbb-utóbb felfedezik. A színész egy mondattal is tud bizonyítani, ha akar, s akkor felfigyel rá a rendező. Van egy periódus, amikor a leghasználhatóbbak vagyunk. De vannak évadok, amikor nincs nekünk megfelelő szerep.
– Mikor nem játszottál?
– A Bűnbeesés után, a Budai Nagy Antal után. Sokat filmeztem, utaztam, ez alatt vagy nem játsztam, vagy csak statisztáltam. S még azután is voltak évek… Akkor nem bizonyítottam. A színész soha meg nem nyugodhat, egy percig sem ülhet a babérjain.

Mikor nálunk jártak, Sepsiszentgyörgyön, s néha meglátogattam őket szállodai szobájukban, Sebők minden reggel tornászott.

– Minden napom tornával kezdődik – mondja. – Egész életemben mozogtam, műkorcsolya, tánc, vívás, mindent kipróbáltam. Másfél évig táncoltam is a vásárhelyi népi együttesnél. Megszoktam a mozgást.
– S ez napi tíz percnél többet tart?
– Sokszor tíz perc csak a bemelegítő, a légzésgyakorlatok. Egész nap másként érzem magam, ha tornászom. Ezután következik a házi munka. Ma is fél hétkor keltem. Azután szépen „megrenoválom” magam s bemegyek a színházba. Szerintem fontos, hogy a színésznő esztétikai élményt szerezzen, kell adjon arra, hogy néz ki.
– Ilyenek a székely nők, vagy ilyen a természeted?
– Azt hiszem, a természetem…
– Én néha nem tudok nem elernyedni.
– Erre azért én vigyázok.
– Ez egy örökös vigyázzban állás akkor?
– Nem mondanám. Így érzem jól magam. Akkor vagyok jókedvű és vidám, ha így élek. Lehet, Gyuri azért játszat annyit, mert nincs választása. Engem mindig rettenetesen megkínoz és meggyötör.
– Más kolozsvári színésznő is mondta nekem, hogy talán ő nem is tudna így dolgozni Haraggal, ahogy Sebők Klári.
– A szerető alatt gyötört meg a leginkább Harag.. Meg is mondtam neki viccesen: nagyon szigorú vagy, de igazságtalan. De tudom, végül is azért csinálja, hogy jó legyek. Ez a gyötrés különben tudod miből áll? Próbálja lehámozni rólunk a sok sablont. Kiforgatja az embert, teljesen más hangokat hív elő… Imádom a próbákat, a hangulatát. A legelképesztőbb, legfurcsább helyzeteket próbáljuk ki, hetvenféle variációt is. Harag rendkívül jó színészpedagógus. Ami „mesterséget” tanultam, azt tőle tanultam. Persze, nem akarok Tompához igazságtalan lenni. A Budai Nagy Antalt vele csináltuk. Tőle tanultam az első lépéseket.
– Másképp dolgozott?
– Először is sokkal lassabban. Haraggal is volt olyan, hogy egy délelőtt egy mondat született meg… Nála minden, amit csinál valamifajta élményből ered, nem kitaláció. Ezért érzem nagyon fontosnak, hogy a színésznek rengeteg élménye kell hogy legyen, különben sok mindent nem tud megcsinálni. Gyurival azért szeret mindenki dolgozni, mert ahogy belép a színházba, ott megváltozik az egész hangulat. Színházi lesz. Talán ezért is van olyan tekintélye a világosítótól kezdve az igazgatóig. Bármit kér, mindent megtesznek neki…

Erdélyi viszonylatban igazán irigylésre méltó rendező-előnnyel bírnak a kolozsváriak. Igaz, hogy akit nem játszatnak, gátlásosabb, elkeseredettebb lesz. Begubózik. Talán ez is egyik oka lehetett annak, hogy akadt színész, aki nem akart beszélgetni velem.

– Miért szánja rá magát olyan nehezen általában a színész az interjúra? Mitől tarthat?
– Tudja Isten. Én sem vagyok meggyőződve arról, hogy amit elmondtam, az mind igaz és így igaz, ahogy elmondtam. De hát az egész életünk kísérletezés, kísérlet az életre. Nem kellene félnünk attól, amit érzünk, gondolunk, függetlenül attól, hogy egyetértenek, éreznek veled vagy sem.
– Attól nem tarthatnak a színészek, hogy ezután minősíti őket a rendező, és esetleg nem osztja ki?
– Dehogyis! Azután minősíti, amit csinál! Gyurinál mindig mindenkinek el kell mondania a véleményét, aztán ő kiszűri ebből, amire szüksége van. De nála az a legfantasztikusabb, ahogy vezetni tudja a színészt. Ami egyszer a színészben van, azt ő kicsalogatja belőle. A szerelmi jelenet a Lócsiszárban bemutató előtt két nappal még sehol sem volt. Egy délelőtti próbán mondta Harag, csináljuk úgy, mintha az én férjem jönne haza. Sehogy sem jött ki… Akkor azt mondta, játsszuk el szöveg nélkül az egészet. Így alakult ki egyik próbáról a másikra. Az igazi találkozást számomra a Harag Gyurival való jelentette ezen a pályán. Nála statisztálni is öröm. Azt hiszem, a hat magyar színház közül nálunk a legjobb a hangulat. Mi alig várjuk, hogy bemenjünk a színházba. Baráti a légkör. Gyűlölködésben nem tudok dolgozni.
– A jó hangulat nem csak azoknál van meg, akik Haragnál dolgoznak?
– Nem. A Piros bugyellárisnál is ilyen volt. Ha olyan csapat alakul ki, amikor mindenki egyet akar, az nagyszerű. A Szerető alatt éreztem először ezt. Annak örültem, hogy mindenki jó volt.
– Elégedetlenek is vannak…
– Persze, hogy vannak. Mikor kikerülünk a főiskoláról, azt hisszük, mi vagyunk a világ közepe, de a színházban mindent elölről kell kezdeni. Nálunk minden egyes színésznőt kipróbáltak nagy feladattal. Hiába mondják, hogy van egy csapata Gyurinak. Ő mindenkit kipróbált, egy-két kivétellel. Akiket nem érdekel a színház, az nem is kap lehetőséget.
– Milyen kapcsolat alakul ki közted és a közönség közt, amikor a legsikeresebb jelenetedet játszod?
– Fantasztikusan megérzi a közönség… ez a fluidum, vagy minek hívják, ezt nem lehet lekottázni, ezt csak érezni lehet, mintha egyszerre dobogna a szívünk. Tudom, hogy ez hülyeség… Például a Szeretőben az utolsó monológnál, aminél a legnagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy a lehető legszárazabban, legkopogóbban, könnyek nélkül mondjam el – pedig a közönség egy része biztos jobban szeretné érzelmesebben –, még így is érzem ezt a furcsa kapcsolatot a közönséggel… Persze, a közönségnek is fel kell nőnie a színházhoz. Ami pedig a kritikusokat illeti, nem lehet igazán színikritikus az, aki csak annyit lát, amennyit itt láthat. Neki is lépést kellene tartani azzal, ami a világban történik a színházban. Valahol tizenöt évvel ezelőtti szinten maradtak. És nekünk is kell tartani a lépést.
– Bukásaid voltak?
– Az ember tragédiájában Éva volt életem egyik nagy bukása. Rappaport [Ottó, rendező] felújította az előadást, de megmaradt a régi koncepció, ami az új szereposztással sehogyan sem jött össze. Vagy… a Mazilu-darab után felhívott egy idős hölgy, aki azt mondta, én voltam a színészideálja, Jókai sem tudott volna eszményibb Alfonzine-t elképzelni – amit én utáltam, mellesleg –, és azt kérdezte, hogyan vállalhattam ilyesmit?
– Hogyan skatulyázhatnak be egy színészt?
– Ha olyan a színész, nem lehet megtenni vele. Tud harcolni ellene ő maga is. Engem csak addig fenyegetett ilyen veszély, amíg eljátszottam a Zsuzsit. Ezért kell a legkisebb szerepben is bizonyítani…
– Sokat filmeztél is. Mit hanyagol el a színész ilyenkor a színházi munkához képest? Vagy a rádiózás esetében?
– Mindent. Én nem szeretem a filmezés „szakmáját”. Talán mert nem találkoztam igazán nagy rendezővel. Ott nem az a fontos, hogy csinálja meg a színész a szerepét. Ez egy kicsit keserű igazság, de így van. A rádió-felvételt viszont szeretem. A böhöm nagy színpadon egy intim hangot nem lehet megütni, mert nem hallja a közönség. Ott igen.
– S ezen az akusztikán nem lehet segíteni?
– A mi színházunkban sajnos, nem.

Ezt nem csak én sajnálom vele együtt, hanem azt hiszem minden színész. Van, aki emiatt nem érvényesülhet ezen a színpadon. Áldatlan állapot.

– Számít az, ki hogyan dolgozik?
– Vannak partnerek, akikkel imádok játszani, dolgozni. Nem azért, mert a férjem, de Suncival a legjobb együtt dolgozni. Soha nem ijed meg, ha új dolgokat próbálok ki. Van, aki ezt utálja. Suncira ránézek, és egymás szeméből látjuk, ha valamit másképp kell csinálnia. De hogy mitől jó egy színész? Akkor jó, ha nagyon igaz. Aki úgy játszik, hogy felmutat egy emberi sorsot. A tehetséget mindig elismerem. Nekünk nagyon fontos az új generáció is, a színésznek éltető erő a konkurencia. Minél szorosabb a mezőny, annál inkább bizonyítanom kell. Abban kell kiélnünk magunkat, hogy jók legyünk. Én ráérzéses, spontán színésznő vagyok. Persze, ez még kevés. Ez intellektuális munka is.
– Van legkedvesebb szereped?
– Mindig az, amit éppen csinálok. Nem élek a múltban. Persze, azért vannak szerepek, amelyek a szívemhez nőttek, szívesen emlékszem vissza rájuk. Ilyen a Lócsiszár Lisbeth-je, vagy a Zsuzsi, amit kilenc évig játsztam.
– Itthon dolgoztok-e együtt a szerepeken Suncival?
– Nem – mosolyog. – Együtt gondolkozunk itthon, mély csendben. Őt például soha nem láttam itthon szöveget tanulni, de mindig tudja.
– Nem okozott problémát, hogy mindketten színészek vagytok?
– Tudom, hogy létezik szakmai féltékenység, bennünk nincs. Előadások után az ember általában nem tud azonnal lefeküdni, még stressz alatt van, ilyenkor szoktunk elbeszélgetni, hogy mi hogyan sikerült…
– Mit jelent neked a színész-erkölcs? Van ilyen?
– Van. Azt, ahogy hozzááll bármilyen feladathoz, ahogy bármit csinál.
– Mikor idekerültél, volt olyan színésznő, akire felnéztél?
– Dórián Ilonára feltétlenül. És Tanai Becura [Bellára]. Nekem Becu volt A Színésznő. Dórián rendkívül jó partner és jó kolléga. És Orosz Lujza is. De jó színész Keresztes Samuka is. Sajnos, itt a színházban magasan Suncit szeretem a legjobban.

Aki a kertben babrál éppen, s nem hallja e szavakat.

– Rendező kérdése az is, ki fölött hogyan telik az idő – folytatja Klári, miközben összeszűkült szemmel nézi a kertben dolgozó férjét. – Ha olyan rendező kezében vagy, nem kopsz ki a szakmából. Különben előbb-utóbb elkopik a színész, ha nincs, aki kisegítse a kátyúból.

Remek formában van, barna frottír háziköntös van rajta, a karján is a kemény izmok, egész kisportolt, erős alakján látszik, hogy nem kényezteti magát… Kávéért siet a konyhába.

– Hogyan változik a színész jelrendszere idegen közegben?
– Mi a három Sütő darabbal, továbbá a Titanic-kal és Az ötödik hattyú-val mentünk Budapestre. Nem játszik másként ott sem az ember. Az baj lenne. Mikor arra törekszel, hogy megmutasd, mit tudsz, mindig rosszul sül el. Egy pánikhangulat persze azért mindenki részéről volt, de szép sikerünk lett végül. De játszottam román nyelven is. Kolozsváron a Nemzetiben egy fiatal román rendezővel, Mircea Marinnal a Woyzecket.
– Nehéz volt?
– Nem volt könnyű, de megtanultam.
– Miért lettél színésznő?

Felkacag.

– Mert csütörtökön úgy határoztam, hogy szombaton felvételizek. Ez így volt!
– És egyből bejutottál?
– Igen. Nem azért, mert olyan jó voltam, hanem mert úgy nézhettem ki abban az időben. Érettségi után felvételiztem a filológiára, hál’ istennek nem sikerült. Igaz, nem is tettem túlságosan komoly erőfeszítéseket ennek érdekében. Jó tanuló voltam, gondoltam, elég annyi, amennyit tudok. Nem volt elég. Ezután mentem át a népi együtteshez. A középiskolát Csíkszeredában végeztem, az iskolában is táncoltam. Nem akartam színésznő lenni. De aki megismeri a színpad varázsát, nem tud többé szabadulni tőle. A főiskola után ide kerültem, azóta itt vagyok.
– Soha nem akartál elmenni?
– Egyszer. Akkor kilátástalannak láttam mindent. S akkor jött Harag a színházhoz. Maradtam.
– Mennyit olvasol?
– Vannak periódusaim, amikor rengeteget. Néha egyszerűen nincs időm. És ha olvasási „napot” tartok, fut a ház…
– Milyen más művészetet szeretsz?
–Azt, ami tökéletes. A múltkor láttam a Spartacus című orosz balettet a tévében. Fantasztikus volt. Jártam a Louvre-ban, az El Prado -ban ’69-ben. Csodálatos élmény volt. Sajnos, amikor Londonban voltunk, ’74-ben, nem vittek el. Láttam a Jézus Krisztus szupersztárt, maga volt a tökéletesség, ahogyan egy zseniális színész egyszerre táncol és énekel. Láttam a II. Richard-ot Stradford-ban és szenzációs filmeket, az Utolsó tangót például…
– Mennyire vagyunk mi vidékiek?
– Nagyon. Ennek oka, hogy nem járunk sehova, még Bukarestbe sem tudunk elmenni. Évekig abból éltem, amit Londonban láttam.

Megkérdem Suncitól is, aki most lép be a kertből.

– Mennyire lehet európai a színész?
– A vidék is Európában van – feleli –, a vidékiség is bennünk van. Végzetesen rossz úton jár a magyar színjátszásunk. Az utóbbi időben majdnem minden előadás a rendező egyeduralkodását bizonyítja, övé a döntő szó, ő választ mindent, mindenkit maga köré. Most ezt a korszakot éljük. Volt fordítva is. Nálunk öt-hat éve ez van. S társadalmi alapja van annak is, hogy a rendezők nem a literatúra iránt érdeklődnek, hanem kiválasztanak egy minél ismeretlenebb szöveget, s ezen keresztül akarnak mondani okos – ez vitatható – dolgokat… Ezzel, ha a napi politika szintjére visszük le, csak degradáljuk teljesen a színházat. Rossz úton vagyunk. Mindig ki akarunk szúrni a rendszerrel. Sütő mindenfajta hatalom ellen írta a darabjait, a problematikája igaz lesz 200 év múlva is, amíg hatalom lesz… Az előadásainkban nincs meg az egyetemesség. Ne csak ma legyen érvényes, ne piac-szinten és piac-szintű igazságokat mondjunk ki. Olyat, ami holnap is érvényes lesz, és az emberre lesz érvényes. Az emberi kételyeket, érzéseket kell felnagyítani a politika szintjére… A rendszert nem lehet megváltoztatni, de meg lehet az embereket, azáltal, hogy művészetet kapnak, nem ilyen szájbarágós teóriát.
– Érzel különbséget a között, ahogyan mi, magyar színészek, illetve ahogy a román színészek játszanak?
– Van, óriási – mondják, szinte egyszerre. – Isteni román színészek vannak. Olyanok, hogy megáll az ész. – Ezt Sunci mondja. – Valami olyan természetességgel játszanak, olyan könnyedén…
– … ahogyan élnek – egészítem ki.
– Valahol vidéki nyom van rajtunk, de állítom, hogy nem a mi hibánk – fűzi hozzá Klári.
– Miket szeretnél játszani?
– Inkább karakter szerepeket, mint szép nőket. Főiskolán nem volt semmilyen kimagasló alakításom. A Trójai nőkben játsztam Szép Helénát. Kovács György azt mondta: Klári, nekem tetszett. Ami nyilván azt jelentette, hogy voltak, akiknek nem.

Besötétedett. Héjja Sándorral abban maradtunk, hogy a kérdéseimre majd írásban válaszol, neki az fekszik jobban. Klári közben valami különleges krumplit készített oda, de intésemre hamarabb kivette a sütőből és nem sült jól át. Kacagtam. Mondtam, ezt is megírom, mert az mégsem járja, hogy mindenben dicsérjem, kell lennie valami ellenpontnak is a róla készült rajzon. De az igazsághoz és a rajz kerekségéhez az is hozzátartozik, hogy Klári remekül főz…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Ui. Az 1941-ben született színművésznő (Kolozsvári Állami Magyar Színház, amelynek 2000 óta örökös tagja) 1988-tól Pécsre települt férjével, Héjja Sándor színművésszel.

Az 1983-ban készült interjú teljes szövege itt olvasható:

1. Barta László:
   2017. április 3. 19:11

   Jó olvasni olyan kíváló színészekről, mint Sebők Klári és Héjja Sándor,akiket remek,élménytadó előadásokban láthattam. Jó így utólag is tudni,olvasni,hogyan látták,hogyan élték meg az akkor szerepeiket,amelyekben felléptek. Nászta Katalin pedig,továbbra is könnyedén élvezetesen kérdez,tájékoztat régi dolgokról.Ezzel is tobább őrzi az éppen megszólaltatott színművészek emlékét. Köszönjük Katalin!

2. Nászta Katalin:
   2017. április 6. 06:15

   Én is köszönöm!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ