Kölpényi kerítés: Albert-Lőrincz Márton fotója

Hadnagy József: Az én vonatom
 
Hatvanötön túl úgy jövök-megyek,
kelek, fekszem, mint aki tudom:
jön az én vonatom is, mint a tolvaj,
összevissza menetrend szerint.
 
Hatvanötön túl siet minden órád,
zajosabbak, mint vaskerekek
kattogása kifényesedett síneken:
az óramutatón harangok
kongnak-bongnak, siess már, igyekezz,
álló vicinális is megelőz!
 
Hatvanötön túl, zöld emlékek
zuhatagában ácsorog a vasút,
szunyókálnak a talpfák,
de meglehet, hogy alszanak.
 
Hatvanötön túl a múltban, a jelenben
kukázik az ember:
használható utakat keres,
és amit talál, elfogadja,
mint hajléktalan a kirakott inget.
 
Hatvanötön túl, akár a személyvonat,
olyan az élet: minden igaz kézfogásnál
megáll, tartalmat keres késéseinek,
huzatos, üres állomások kísértik,
és mikor fölszáll,
elbóbiskol, álla mellére bukik.
 
Hatvanötön túl meglódul az óramutató,
igyekezz! utolérheted a lekésett vonatot,
és ha nem, nem nyafogsz,
vigasztalódsz, hogy tágasabb,
egészségesebb, több a levegő,
több a fű, több a fa, több a hegy és nagyobb,
több az ég, langyos fényzuhany az erdő,
több az ember, több az állomás,
és többet látsz és messzibb érsz gyalog.

Hatvanötön túl gyakran
melléd ül a csönd
zaja (beléd költözött kerékkattogás).
Olvas. Te vagy a könyv.

Albert-Lőrincz Márton: (Tükröm, tükröm …)

 “jön az én vonatom is, mint a tolvaj,
összevissza menetrend szerint”
Hadnagy József: Az én vonatom

Délután az ég tűköre eleped
a nap után,
délután a tűkör szól, ha kérdezed
sandán, sután.

Jobb volt s szebb a zeniten, és szikrásabb
a délelőtt,
de a színek délutánra festik át
a háztetőt,
az ablakot, a ház falát s az udvar
árnyékos zugát.

2017. március 24.