Interjú Dobozi Eszter íróval

– Idézettel szeretném kezdeni a most következő interjút. „Hát így él az ember, bele a világba, még arra sem marad ideje, hogy elgondolkozzék rajta, miért és hogyan került ide. No meg hogyan kecmereg ki innen”. Szolzsenyicin.
Egy könyvet tartok a kezemben, írónője Dobozi Eszter. A könyv címe: Csak a napnyugtát níztük. Egy láger-részletet látok, de mindjárt átnyújtanám a mikrofont magának az írónőnek, hogy erről a könyvről és ennek a történetéről beszéljünk.
–1988-ban jártam Tiszaladányban, egy Tokaj közeli kis magyar faluban, egy szín református magyar faluban. Ott ismerkedtem meg Sajtos Lászlóval és feleségével, Ilka nénivel, akik sok minden más mellett elmondták nekem, hogy az ő családjukból is volt, aki az elhurcoltak közé került 1945 januárjában. A beérkező szovjet csapatok ugyanis Magyarország területéről nagyon sok faluból, nagyon sok településről német és magyar embereket hurcoltak el, úgynevezett málenkij robotra, kicsi munkára, amelyből aztán évek lettek. Évek rabsága alakult ki valamelyik szovjet lágerben. Ennek a Tiszaladány nevű községnek az elhurcoltjai Donyecbe kerültek. Zömében fiatal lányok voltak, tizenegynéhány évesek és ugyanilyen korú fiúk. Szénbányában dolgoztak és építkezéseken, nagyon nehéz körülmények között. Másfél év múlva kerültek vissza Magyarországra. Más falvakból voltak, akik hosszabb időt töltöttek ott, és olyanok is voltak, akik elpusztultak. Ebből a faluból hárman nem jöttek vissza. Na most, 1989 tavaszán én visszamentem ebbe a faluba és Ilka néni meg Sajtos Laci bácsi segítségét kérve fölkerestem azokat, akik még azok közül a férfiak és asszonyok közül éltek és élnek. Akik visszajöttek a Szovjetunióból. A volt Szovjetunióból. Hosszú órákat töltöttem náluk, délutánokat, estéket, éjszakákat átbeszélgettünk és ebből keletkezett ez a könyv. Egy szociográfiának is nevezhető, nehezen meghatározható műfajú kötet született.
– Mi volt számodra a legmegdöbbentőbb történet?
– A legmegdöbbentőbb az volt, ahogyan elmesélték a begyűjtések történetét. Éjszaka volt, amikor rajtaütésszerűén behívtak szinte minden családból egy-egy embert, főként szinte gyereklányokat és fiúkat, akik még mozgathatók voltak ’45 januárjában. Behívták őket az iskolába, illetve a templomba.
– Az asszonyokat elválasztották a férjeiktől?
– Igen, hogyha már rájuk került a sor, de nagyon sokan lánykorukban kerültek erre a lágermunkára. Fiatalok voltak még, olyanok, mint az én tanítványaim otthon. És ez volt a döbbenetes. Elgondoltam, hogy ez velem is, szüleimmel is, nagyszüleimmel, akár a tanítványaimmal is megtörténhetett volna, hogyha más időben élünk. Begyűjtötték őket éjszakára, azzal a jelszóval, hogy egy kis munkára, néhány napos munkára elviszik őket. Három napi elemózsiát kellett magukkal vinniük. És akkor, egyszer csak körülkerítették az iskolát és a templomot az orosz katonák, és attól kezdve nem érintkezhettek a családjuk tagjaival. Szerencsre vitték őket, szekéren meg gyalogosan, ott bevagonírozták s meg sem álltak a Donyec vidékéig. 25 napig tartott ez a nehéz utazás. A nagy utazás. Ahogy mesélték az útjukat, nagyon sokszor eszembe jutott például a Nagy utazás című regény és Szolzsenyicin. Nem véletlen, hogy Szolzsenyicin-idézeteket helyeztem el többek között egy-egy részletnek az elejére, mert amit Szolzsenyicin leír, például az Iván Gyeniszovics egy napja című könyvében, arra szinte rímel, rárímel az, amit én ezektől az asszonyoktól hallottam. Ilyen gondolatokat ők is megfogalmaztak, mint az előbbi mondat tartalma.
– Az előbb említetted, megtörténhetett volna, hogy diákjaidat is elviszik. Tehát tanárnő is vagy?
– Igen. Kecskeméten a Kodály Zoltán ének-zenei gimnáziumban tanítok.
– Nem véletlen, hogy volt egy rendező vagy egy dramaturg, aki kezébe vette Dobozi Eszternek Csak a napnyugtát níztük című könyvét és ebből egy érdekes játékot alkotott.
– Igen, Debreceni Tibor rendező felfigyelt erre a könyvre. Azt is megtudtam később, hogy miért érintette őt meg ennek a könyvnek a tartalma. Én úgy tudom, hogy ő kárpátaljai származású, legalábbis a szülei onnan származnak és talán még ő is ott született. És az egyik rokonával hasonló történet esett meg, mint amilyeneket ebben a könyvben olvashatunk. Kárpátaljáról nagyon sok férfit vittek el ’44-ben, szintén lágerekbe, és nagyon sokan elpusztultak. Talán negyvenezer férfi is van azok között, aki nem tért vissza. Megtizedelték ezeket a kárpátaljai falvakat, mint amilyen például Vári község, Beregszász környéke.
– Beszéljünk vidámabb dolgokról. Dobozi Eszter költőnő is, nemcsak írónő. A kecskeméti Forrás szerkesztőségében is dolgozik, költőként érkezett Marosvásárhelyre. Egy másik kötetet is hozott magával, címe Látó. Nekünk is van Látónk, miért adtad ezt a címet a kötetednek?
– Az egyezés teljesen véletlen. Én is emlékeztem a Látó című versre, és gondolom, hogy az itteniek is gondoltak az eredeti Látóra. Amikor én ezt a kötetet leadtam a kiadónak, akkor még nem hallottam arról, hogy készülődőben van egy másik Látó is. Amikor hallottam a forradalomról – itt ugye úgy mondják, hogy az úgynevezett forradalom – s, hogy indulóban van egy új folyóirat, akkor kicsit meghökkentem a nevén, de ennek ellenére ragaszkodtam a Látóhoz, mert nekem nagyon fontos volt ez a szó. Egy egész versciklusnak is ugyanezt a címet adtam. A látás, a nézés, a látva tudás művelete, mint egyetlen létezésmód, mint egyetlen jelenlevési lehetőség szerepel ezekben a versekben, amelyeket én a Látó címmel egybefűztem. Ezért ragaszkodtam ehhez a szóhoz és nem voltam hajlandó lemondani róla azok után sem, hogy hallottam, Marosvásárhelyen lesz egy Látó nevű folyóirat.

(Aranyszalagtár, 1992. augusztus)

Forrás: Szól a rádió… A Marosvásárhelyi Stúdió 40 éve. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1998.