Végső so­ron a költészet­nek, hogy ki­tel­je­sed­jen a maga törvényei sze­rint, ki kell válnia az életből, hogy aztán adott hely­zet­ben része le­hes­sen életünk­nek, hogy egy le­gyen az élet­tel. Va­la­hogy úgy, ahogy dal­ba kezd az em­ber, akár öröme, akár bánata van. Arany János ezt úgy mon­dot­ta, hogy: dal­ra ol­vadék…

Dalt sze­rez­ni kész a költő sze­re­lemről, hazáról, de akármely más témáról, magáról a költői „mes­terségről” is. Ez utóbbi­ak az ars po­e­ticák, a költői hit­vallások, ame­lyek korról kor­ra változ­nak, je­lentős vagy kevésbé je­lentős „el­moz­duláso­kat” mu­tat­nak. Maga a költ szó is mozgásba vagy éle­tre hoz je­lentéssel bír, a szó gyöke a mozgást je­lentő köl, azaz kel. A szótári meg­határozás sze­rint a költ szónak egy ne­me­sebb értel­me is van, mi­sze­rint aki költ, az „a képzelő te­hetség által fel­talált, vagy fel­adott anya­got bi­zo­nyos művésze­ti kellékek szerént ki­dol­goz­za, és kötött vagy kötet­len beszédben eléadja.” (Czu­czor–Fo­ga­ra­si: A ma­gyar nyelv szótára)
A ma­gyar költészet napján s az Arany János-emlékév okán al­kal­mas le­het a pil­la­nat éppen Arany egy-két, a költésre, az al­kotás fo­lya­matára vo­nat­kozó, il­let­ve a költésze­tet il­lető elvét fel­idézni. A költő fon­tos­nak tar­tot­ta ah­hoz az ókori szállóigéhez for­dul­ni, mi­sze­rint a ha­zug tud­jon jól emlékez­ni, azaz az álta­la híressé vált meg­fo­gal­mazásban: „Költő ha­zudj, de rajt’ ne fog­ja­nak.” (Voj­ti­na ars poétikája, 1861)
Per­sze nem erkölcsi törvények el­vetésére biz­tat Arany, ha­nem a költemény s a költészet sajátos belső törvénye­it kívánja meg­világítani.

„Ha­zud­ni rút. Ez el­len a morál,
A társas il­lem egy­kint pe­rorál:
De költőnek, bár lénye is­te­ni,
Nem­csak sza­bad: – szükség fil­len­te­ni”

– írja, pon­to­san szétválaszt­va éle­tet és költésze­tet. A művészi igazság megértése és el­fo­gadása vi­szont egy előfeltételtől függ: az ol­vasónak te­kin­tet­be kell ven­nie, hogy a költő nem a valósnak tűnő vagy csak „rész sze­rint igaz” dol­gokról és eseményekről beszél, ha­nem arról, „mi egészben s min­dig az.” Az író, a költő jó eset­ben egy te­rem­tett, új világot hoz létre, vagy­is a való „égi mássát” szemlélhetjük, ha iga­zi műal­kotással találko­zunk.
Ideális eset­ben, az ol­vasás, a be­fo­gadás révén a költők által te­rem­tett világok életünk részei lesz­nek. Nagy költőink, klasszi­ku­sok és kortársak így le­het­nek társa­ink, életünk alakítói…
S mint­hogy a ma­gyar költő számára min­dig fon­tos volt a hazához való lel­ki és szel­le­mi kötődés, most is érde­mes erre fi­gyelnünk, ha vers­re esik választásunk. Maga Arany is hal­lat­ta hangját ez­zel kap­cso­lat­ban, sőt, ma is megszívle­lendő, amit mon­dott egy­kor: ne ordítva sze­ressük a hont…

Forrás: eirodalom.ro

1. Nászta Katalin:
   2017. április 11. 10:43

   Megszívlelendő mindenkor. Jó volt olvasni.