Jelenet a Tóth Ilonka c. darabból (Nemzeti Színház)

A budapesti Nemzeti Színház Tóth Ilonka előadását láthattam Kolozsváron tegnap este.
Menteni-magyarázni akarom magam előtt is, keresem a jó szándékot az előadás színrevitele mögött, és találok is: nem felejteni a múltunkat, a hibáinkat, tévedéseinket, kegyetlenségünket, összevisszaságunkat… és itt meg is állok. Mert a felsoroltakból ez utóbbit láttatta velem ez a mű. Eszembe jutott egy remekmű, amire hajazna, ha lenne benne annyi érték. Stefan Zweig: A tegnap világa c. könyvében olvashattam arról a párhuzamos valóságról, ami a társadalmak életét jellemzi, tulajdonképpen állandóan. Csakhogy ott eljut az emberhez ez az információ, míg itt egymásra licitálva, túlharsogni igyekező szegény párák ugrándoznak a nézőtérrel szembe, vannak vagy harmincan, és ellehetetlenítik még a szöveg megértését is. Persze nem segíti őket a színház szerencsétlen akusztikája, meg saját erőtlen hangjuk sem. A szerző írta darab sem áll kompakt egésszé, inkább harsány faliújságcikkek összevágásának, vásári rikkancsoknak az emberforgatagba belekiabált szövegeinek, amire inkább nem akar odafigyelni az ember igazán. Mert olyan vásári. Mi pedig színházban vagyunk.
Mit akart a darabbal a szerző, mit a színház? Prezentálni a mi emlékezünk, mi nem felejtünk-et? Ha a nézőket be akarta volna igazán vonni, megindító emlékezésre invitálni, akkor a kevesebb több elvét kellett volna alkalmazni. Így elsikkadt az igazi dráma, nevetségessé vált a körülötte kialakított mesterséges felhajtás, elidegenít a tulajdonképpeni történettől. Hogy az a rendszer (is) nagyon alkalmas volt egyesek mártírrá faragására, miután bűnbakot csináltak belőle. Ahhoz, hogy a történet üzenete eljusson hozzánk ma is, kevesebb hivatalos és több emberi vonatkozást kellene felmutatni. Ha már a színpadi emlékezés módját választja valaki. Propagandának ott az utca, vagy a megfelelő fórumok. A színház más eszközöket használ. Művészieket, mondjuk.
Szomorúan, kiüresedő szívvel nézem, mire vállalkozik az ember, ha ma színész akar lenni. Marionett figurákként ugráltatják, kiabáltatják, lózungokat hirdetni őket, kevés szerepet bízva már kipróbált – régi, művész színházak módszerein naggyá lett – színészekre, akiket azonban ugyanilyen sematikus ábrázolásra kényszerít a rendező – ki más? – a modernség, az aktualitás jelzője alatt.
Ami végül mégis megérinti a három és fél óra tülekedés, kiabálás, vázlatos figurafelrajzolások után a nézőt, az a színészek szerepek mögüli előbújása, amikor az akkori, ’56-os események átéléseit megosztják velünk. De ez már nem színház. Ez már az élet. És ennek nem így, nem itt van helye – szerintem. Mert kettészakít valamit, ami egységes egész. Vagy színházat látunk, ahol a valóság szublimált, erős formában jut el hozzánk, meghagyva nézői szabadságunkat, vagy felszólít, szinte nélkül is hivatalosan a kötelező együttérzésre. Ami amúgy is megvan. Csak ha már köteleznek rá, nem biztos, hogy meg is marad.
Tanácstalan vagyok. A világon ez a játékstílus terjed, és felfalja a művészetet a művészetből. Mert elorozta a helyét, magát kiáltva ki annak, amit lesöpört a pódiumról. Aki pedig most született, most fiatal, most nézi, azt hiszi: ilyen. Pedig nagyon nem!

2017-04-07

Nászta Katalin