1. Az utóbbi időben egyre több fiatal (és nem csak) tollforgató hallatja hangját, főleg az internetes portálokon. Ezzel nem is lenne baj, de véleményem szerint olyan jelenséget indított be, mely egyre inkább „elgyomosítja” azt a szépen, okosan zengő lírát, mely Farkas Árpád, Lászlóffy Aladár, Székely János, Szilágyi Domokos stb. tollából „csordogált” évtizedeken át s mely jó néhány nemzedék szívét-lelkét nemesítette. Nem mondom, hogy publikálás előtt át kellene tüzetesen rostálni az alkotásokat. mit tudom én miféle szabályok szerint – hiszen ki mondhatná meg holtbiztosan, mi a tökéletes vers –, a szerkesztőknek mégis valamivel több igényességgel kellene válogatniuk a beküldött alkotások közül, mielőtt olvasóközelbe hoznák őket, ezzel is befolyásolva némiképp az irodalmi jóízlést, emelve a mai vers értékszínvonalát.

2. Költői hangom, azt hiszem, inkább visszafogott. Versben nem szeretem a bőbeszédűséget, s ebből kifolyólag a prózaverset nem is sorolnám a líra műfajába. Az az elvem, hogy a versnek, még a legszabadabbnak is, bizonyos elvárásoknak kell eleget tennie. A belső ritmus, a versre jellemző eszközök mellőzése, az igénytelen nyelvezet használata általában megfosztja az alkotást attól a sajátosságtól, ami által igazi vers lehetne, arról nem is szólva, hogy a sok pongyola mondat kusza szálai közt legtöbbször elsikkad a lényeg: az olvasóhoz intézett üzenet. Nos, így költök én, helyesebben így próbálok verset írni.

3. Nem emlékszem, hogy valaki kioktatott volna a versírás „know-how”-ját illetően, ami nem azt jelenti, hogy senkitől sem tanultam. Nagyon sok verset olvasok (szinte nem is tudja lekötni érdeklődésemet egyéb olvasmány), s ami tetszik – felfogások, észrevételek, elméletek, kifejezések –, akaratlanul is rögződnek bennem. Versírás közben ezek a tartalékok tollam alá furakodnak, persze nem közönséges kompilláció formájában (ami emlékezetből lehetetlen is lenne), hanem saját hangommá, mondanivalómmá átgyúrt „alkatrészekként”.

4. Erre konkrét példát is adhatok. Nemrég egy haiku-klub internetes oldalán megjelent egy alkotásom. Kommentjében az egyik nagynevű főiskola japán tanszékének vezetője, az illető nyelv és a haiku elismert szaktekintélye, néhány dicsérő szó után rámutatott egy felesleges határozatlan névelőmre, ami csak úgy „lifeg” a sor végén. Ennél tanulságosabb élményem aligha volt eleddig. Komoly kételyeim támadtak aziránt, hogy valóban haiku-e az, amit művelek, tulajdonképpen mit és mennyit tudok erről az ősrégi műfajról. Ez az egyetlen megjegyzés arra késztetett, hogy felkutassam a legnagyobb japán haiku-mesterek műveit (addig csak felületesen olvastam belőlük néhányat) és alaposan tanulmányozzam őket, próbáljak rájönni az eredeti haiku lényegére, mibenlétére, sajátos zenéjére.

5. Igen, a fotózás, mellyel már jó néhány éve kacérkodom, de abban is a poézist, a líra sajátos vonásait keresem. Ha nekem nem üzen semmit, nem érinti meg bensőm legérzékenyebb húrjait egy táj, jelenség vagy életkép, nem tartom érdemesnek lenyomni a gombot.

6. Nem mondhatom, hogy az elismerő véleményezés, bátorítás nem inspirál, de sajnos, ez nagyon ritka, vagy legtöbbször nem egészen őszinte. Az igazán értő és a verset velejéig érző olvasó véleménye számomra igen megtisztelő, még akkor is, ha munkámban némi kivetnivalót talál. Díjakra, kitüntetésekre sohasem áhítoztam, azt hiszem (ha lennének), csöppet sem befolyásolnák felfogásomat, önmagam iránt támasztott igényeimet.

7.

B. Tomos Hajnal: A porszem kényszere

Mert írni kell
az esti rosszullétről,
a volt és lesz közti
ernyedt gyűrődésről,
nap romjain tétovázva,
arról, hogy kiből
s milyenné váltam –
amíg arcot, formát
kerestem a mának,
köröttem százan ástak
lyukat a hiánynak,
ezért kell leírni
fájást és betűt,
még ha rejteném is
kazalba a tűt,
homokkupacba
a bolhányi jelt
annak, ki valaha
mégis rátalálna.
Írnom kell
arról is, ha éppen
semmihez sincs kedvem
és nem hiányzik
senkinek a tervem,
rakni kell egymásra
számolatlan követ,
egyetemesben
testszínű porszemet,
mintha részt vállalnék
a teljesség-toronyban,
előlegként
a majdani koromra,
s ha elalszik is egyszer
a porc meg az agy,
a percből egy sor
így talán megmarad.

1. Skandikamera:
   2017. április 11. 13:33

   Tetszik! (a költemény).