1. Kisvárosi lakóként régen nagyon sok eseményről, történésről lemaradtam, amelyek közeli és távoli városokban megszervezésre kerültek. Ez roppant hiányzott, úgy éreztem magam, mint akit elzártak a külvilágtól. Ez inkább a ’90-es években volt, mára azonban sokat változott minden, hiszen ha jelen lenni nem is, a világhálón mégis elérhető és követhető bármilyen irodalmi rendezvény, könyvekhez lehet hozzáférni, szerzőkkel lehet kapcsolatot tartani. A kommunikáció, az információ létfontosságú. És mert művelődési osztályon dolgozom, magunk is sok mindent leszervezünk, mondhatni napirenden vagyok irodalmi és egyéb kulturális tevékenységekkel.
Erdélyi költészet?
Valahol Erdélyi Miklós írta le, hogy a költészet képes önmagát külső beavatkozás nélkül is megszervezni. Aztán, hogy formai és fogalmi, képi rendszere milyenné lesz, azt a mindennapok ritmusa nagyban befolyásolja, meghatározza helyenként. Azt hiszem, ez lenne az, ami utat mutat, amitől a költő és verse stílust, ízt adhat. Ha erdélyi költészetről beszélünk, erre gondolok, hiszen az összmagyar irodalom irányvonalaiban otthon van, szerves része annak, mint a csángó, a vajdasági vagy a felvidéki stb., mint alkotóelemei a nagy egésznek.
Jó bennük érezni az önnön kultúra szellemiségét, fellelhető néprajzát, mert mindenki arról ír, amit magával hozott és amit megtapasztal olykor egy másik közegben. A költészet azonban sokkal több ennél! Úgy tekintek rá, mint egy hídra. Hogy két partján, és alatta, fölötte mi rejlik, az maga az irodalom. Költői, prózai. Szent, vagy profán. Lehet ugyanaz.
Lépést tartani az egésszel számomra annyit jelent, mint olvasni, olvasni. Jelen lenni, találkozni írókkal, költőkkel, egyéb jelentős munkák szerzőivel, az teljesen más, hiszen nem csak egy pluszt ad, felvilágosultabbá tesz, eszmecserére ad lehetőséget, az emberközeliségnek igazi varázsa van.
Régen jócskán elmisztifikálta az ember a dolgokat. Emlékszem, gyermekoromban is, mekkora élmény volt, milyen hatást váltott ki bennem egy-egy író-olvasó találkozó, vagy, hogy személyesen ismerhettem Bözödi (Jakab) Gyuri bátyámat, aki nagyon titokzatos és rejtélyes embernek tűnt akkoriban. Tizenévesként olvastam már egyes verseit, a gyűjtött meséket, más munkáit, amelyekben felismertem önmagunkat, fel a bözödi és a bözödújfalusi embereket, de fel később azt is, hogy a székelység sorsa, abban az értelemben ahogy évszázadokon át élt, nem csak veszélyben van, de meg is szűnik. Elgondolkodtatott.
A régi nagyok, kortársak egyaránt vonzanak, az irodalomtörténet pedig abban segít, hogy jobban megismerhetővé váljék a költő, az író. És nem csak klasszikus értelemben, hanem emberileg is, hiszen egyik-másik, a mindenkori politikai kereszttüzeknek viharában megedződve, legtöbbjük megtörve, vagy akik életükkel fizettek nézeteikért, példát mutathattak az utókornak, hogy embernek tudtak maradni.
Bölöni Domokos barátom azt mondta egyszer, hogy fejlődési szakaszai vannak a költőnek. Fiatalabb korban előbb a szerelmes versek, aztán rögtön a halállal kapcsolatosak jönnek, és úgy negyven éves korára beérhet talán. Akkor jöhet bármi, mert az számít, hogyan írta meg. És vagy verset ír, vagy prózát. Vagy mindkettőt!
Tetszett ez nekem.
Mint ahogy mellettem álltak más barátaim is, kik ha kellett jó tanácsokkal segítettek.
Ilyen volt Bán Péter, Gyurkovics Tibor, Kiss Dénes.
És ilyen Cseke Gábor, Ráduly János, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Balázs Imre-József, Fehér Illés, Gergely Tamás és sokan mások.
Hajlamos vagyok arra, hogy túlbonyolítok mindent, körös-körül járom az érzéseket, mindenféle szempontok szerint rangsorolom, értelmezem, névtörténetük után nyomozok, szóbokrok alá nézek, ha kell. Külső és belső hatások révén írok.
Ezt úgy értem, hogy a dolgok legegyszerűbb mozzanatában, jelenlétében, a maga tökéletlen mivoltában kapom meg a tökéletességet. Belülről, a mélyből nézem, kiérzem és a maga teljes mivoltában értékelek bármit. Ekképpen születnek írásaim, legyen az vers, mese, egyéb.
Írni nem lehet a múlt ismerete nélkül. Csak a múlt nagyjainak ismerete révén tudunk eligazodni a jelenben, esetleg következtetni egy lehetséges jövőre.
Vannak nagyjaink, vannak olyan költőink akik kevésbé, vagy egyáltalán nem annyira ismertek, de itt is, ott is fellelhetők olyan versek, melyek egyediek, szinte megismételhetetlenek.
Úgy gondolom, én nem képviselek semmilyen irányvonalat, sem sajátosan megszabott öntörvényű utat. Azt írom le, amit érzek, amit látok, hallok, ami megragad. Úgy írok, hogy egyszerre érzem át az olvasók, korosztálytól és nemtől független emberek egy-egy helyzet függvényében megnyilvánuló érzéseit, mintha „ők lennék”, mintha belőlük, szemeiken keresztül, szívükből szemlélném a világot.
Az csak természetes, hogy követem a kortársakat, elolvasok mindent, amit kapok vagy küldenek és a szemem elé kerül.
Fölöttébb bosszantó viszont az, hogy ha beugrik egy-egy gondolat, egy jó sor egy vershez, és amikor még mindig ott csilingel a fejemben, szinte jólesően, akkor rájövök arra, vagy mondjuk éppen kezembe kerül ugyanaz a szöveg más költőtől, írótól, hogy nem is az enyém… tán épp megtévesztett a Múzsa. De hát vannak így mások is. Érzi az ember, amikor olvas. Kikerülni nem lehet ezeket a ráhatásokat, ösztönösek is tán, és igen gyorsan beépülnek a tudatalattinkba.

2. Nem vagyok bőbeszédű, azt hiszem. Legbelül, önmagamban annál is többet mondok, beszélek, vitázom. Kiírom magamból, amit mondani akarok.
Az a világ, amelyikben élek, „odabent” igen csak valóságos, így oda menekülök, ha kint nem találom a helyem. Ilyenkor meséken dolgozom. Az az én világom.
Ennek bizonyára az az oka, hogy a szépirodalom, a néprajz, a művészettörténelem, a vallások és a filozófia mindig is útitársaim voltak. Nem tudom magam hová soroljam, milyen skatulyába férnék bele. Sosem gondolkodtam ezen. Függetlenül attól, hogy számomra éppúgy irodalmi értéket képvisel például a fantasy műfaja is, már amelyik igényesen van megírva.
Való életünk olyan, amilyen, de a miénk. Más nem éli meg helyettünk, így magunk kell felfedezzük, benne éljünk, lakjunk, szeressünk, éljünk.
Szeretnék úgy írni, hogy a legrosszabb, legkegyetlenebb dolgok is olyan érthetőek legyenek, mint amikor lesöpörjük a morzsákat az asztalról, amikor álmodni merünk, amikor szeretünk, amikor élünk, önsajnálat nélkül. Tisztán maradni, és vezetni végig az olvasót egy olyan élményen, ami az övé is lehetne. Amit bárki megért. Ami része saját népemnek, de része a világnak is.

3. A jó tanácsra mindig ráérez az ember. És néha olyan helyről jön, amit igen hasznos megfogadni.
Más alkotók eszközeit tudatosan nem érintem, azok úgy tökéletesek, ahogy vannak. Persze ha valami megfog, és a tudatalattimban igen csak tovább mocorog, abból lehet, hogy kisül valami. Százszor is megrágom később, mert úgy gondolom, ha legalább olyan jót nem tudok megírni abból, akkor rosszat ne tegyek véle.
De ötleteket, képeket tovább viszek.

4. Egyes költők, írók, szerkesztők „bonckése” engem is érintett egykor. A kritika jól esett, nagy segítség, útravaló volt. Ami hasznos volt, megtartottam, ami gúnyos megjegyzés volt, elengedtem.
A legigazibb vélemények, szakmai hozzászólások, a köteteimre írt recenziók által kerültek hozzám. A könyvbemutatók és az író-olvasó találkozók, a rádióban, televízióban elhangzó interjúk, a meghívások, az olvasók visszajelzései – ezeket tekintem és tartom igazából valós „bonckéseknek”.
A vers az amit mondani kell – valahogy így szólnak Kányádi Sándor szavai. Ezt nem szabad felednünk!

5. Egyetemi éveim, az antropológia és néprajz szakon – habár halasztottam –, csak megerősítettek abban, hogy korábbi tevékenységem a különféle néprajzi, helytörténeti gyűjtések igen csak fontosak.
Habár népmesét, legendákat, mondákat, elbeszéléseket, valamit a tárgyi kultúra történetiségét térségünkben ma is örömmel kutatom, ezen belül igen nagy hatást gyakoroltak rám az agyag- és cseréppipák. Székelykeresztúr térségében eddig 17 típusát találtam meg, amelyekről publikálás után kiderült, Erdélyben e témában még nem jelent meg korábban semmilyen anyag. A pipák kora, a tipizálás, a rajtuk lévő motívumrendszerek azonosításában ezért nagy mértékben, sőt kifejezetten csak magyarországi forrásmunkákra hivatkozhattam. Igen érdekes és izgalmas feladat felkutatni, akár gyűjteni ezeket a pipákat. Nagy részük a föld alól, egy-egy építkezés közben, a kertekben ásás, kapálás alatt, vagy itt-ott hányódva, jobbik esetben családi örökségként és ócskapiacokon lelhetők fel.
A török típusú pipák, pontosabban azok töredékei igen ritkák. Más fajták Magyarország híres-neves pipagyártó műhelyeiből kerültek ide, vagy éppen Erdélyben készültek. A tiltások alatt pedig megjelentek a hamisítványok. Ezek mind fontos bizonyítékai a dohányzással elterjedt, újonnan megtanult és ügyesen gyakorolt új mesterségnek, amely a néplélek, a mindennapok, a történelem eseményeinek mindenkori hatására a maga képére formálta át azt a cseréppipát, melyet áthoztak az újvilágból ugyan és ide török közvetítéssel került, mégis rangot, kultuszt, szokást teremtett. Ha többet megtudunk róluk, a múltban zajló események, életek, békés vagy háborús idejének olyan szegmensei válnak ismertekké, melyeket másként nem ismerhetnénk meg.
Idekerülésük, az országban vagy másutt való gyártásuk és használatuk, az azokon való céhes pecsét, vagy éppen a szerény, esetleg gazdagon díszített motívumkincsek pedig ékes bizonyítékai az itt élő népek mindennapjainak, amelyek népszokásokról, a népi vallásosság hitvilágáról, nem ritkán ősi pogány elemekről adnak hírt a pipák típusain fellelhető minták, karcolatok, vésetek.
Nem csak értékmentés ez, mert túl azon, hogy a kutatásuk mozzanatait publikálom, jeltani értéke is igen nagy hangsúlyt kaphat a különféle szakterületek kutatásaiban.

6. Környezetem mindig is nagy hatással volt rám, úgy hiszem, kiérzik ez munkáimból. Sosem tudok beszélni róla, témáim, érzéseim – a gyermekem, a család, honnan jöttem, merre szeretnék tartani, a természet közelsége, a történelmi és a személyes lét, az ember múltja, jelene és jövője érdekel. Mindazon dolgok összessége ahonnan élesen visszaizzanak azok a kontúrok amelyekre nem sokan figyelnek. Ahol a kicsi óriási, ahonnan a szépség belülről árad.
Az olvasóktól egy mosoly többet jelent, mint mástól egy vállveregetés. Egyikről tudom, hogy belülről fakadt, másikról pedig, egyszer tán őt is meggyőzhetem.
A költőnek úgy kell írnia, hogy versében nagy tisztelet, alázat legyen. És sok más még. De a költőben is. Úgy gondolom, úgy kell élni, hogy ne tetszünk nagyobbnak az előttünk álló hegynél.
Aztán az utókor megmondja majd, mi szép, mi marad.

7.

Szente B. Levente: A mester és én

Mester! – ki láttál már eleget, sokat,
és folyni vért, halottat, százakat, ezreket –

néhányukat, tán le is fejezted,
kardoddal véreztetted el,

hát, küldj nekem verset,
vagy huszonötöt, többet, aztán

még egyszer egy annyit,
míg, bocsánatra nem lelek,

addig is – én szalmából kötök,
és fonok neked koronát.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ