1. A mai költészet főcsapásában, érzésem szerint, van egy olyan vonulat, amely hetykén elviseli az értelmiség árulása billogát, a kocsmakultúrának mint rétegkultúrának a jegyeit fitogtatja, benne a tömény, már-már ízléstelen önkitárulkozással, és van rá vevő. A költészet azonban sorsformáló kell, hogy legyen. Én ezt értékelem. A költő a kirakatba helyeztetik, láttatja magát, követői vannak. A költőnek kicsit Mózesnek kell lennie, nem hagyhatja, hogy a betűk, amelyeket leír, kihulljanak a parancsolatokból.
Azt gondolom, hogy a vers a legfürgébben reagáló alkotói tevékenység, azonnal reagál egy eseményre, egy élethelyzetre, egy korszakra, egy érzésre. Ha valami épp megérintette, a megszokottnál nagyobb erővel suhintotta meg az embert. Az ember költővé válik, ha úgy tud válaszolni a világra, hogy amit leír, abban benne maradjon a kor, amelyben él. A költészet mindig ezt tette, csak az efféle költészet érdemesült átmentésre. Nélkülük nem lenne mai magyar, mai erdélyi költészet, ikonjaival, pajzsviselőivel. Azt tartom, hogy az író embernek gyökerekre van szüksége, meg kell találnia azokat az elődöket, akikre hallgatni tud, akikben megbízik, akik őt fölépítik. Példaképeimet, mestereimet magam is a magyar líra legjavából választottam: Petőfi, Arany, József Attila, aztán Hervay, Szilágyi Domokos, Sziveri János. Amikor lehet, felkeresem emlékeiket, megérintem hideg szobraikat. De így van ez az egyszerű olvasóval is. A divat mulandó és majmoló. Ameddig jól érzem magam a saját viseletemben, miért kellenének nekem mások ruhái? Persze, ennek megvan a maga ódiuma: frakk nélkül nem fognak beengedni a parfümös szalonokba.

2. A verset nem a költő írja, a költő csak aláírja. A vers megírja önmagát, ha már elég ideje rostokol a létben. A költő, mint létbe vetett, csak annyit tesz, hogy észreveszi a képet, az eseményt, meghallja a kiáltást, ezeket felfogja és értelmezi. Azután jöhet a különösség, az általánosnak az eredeti megragadása, a verselés lényege. Jöhet a rímes vagy a „verstelen” szabad asszociáció, a dolgok és az ember között megszülető kapcsolat logikája, a vers.
A vers, mint az érzéki különös és a valósult különös összerezegtetése. Erre sok eszköz áll rendelkezésre, mert bizony sokat kitaláltak Anakreóntól, Szapphótól, Pindarosztól errefelé. De hát az értelem hívja tetemre az ösztönt, az ösztön viaskodik az értelemmel, így hol a vak óriás (az érzelem) van felül, hol a kis nyomorult (az értelem), ámbár a dolgok rendje inkább a Schopenhaueri logikát követi: a vak óriás a hátán cipeli a kis nyomorultat, aki lát. Közben tudatosan vagy kevésbé tudatosan a szövegfolyamba beilleszkedik egy metafora, egy hasonlat, egy megszemélyesítés vagy tárgyiasítás, egy ütemhangsúly, egy rím. Ilyesmi lehet a vers születése. A forma az van, mert nincs semmi forma nélkül. A formát tehát haszontalanság faricskálni. Egyébként is, a forma is a kort kell, hogy tükrözze, és azt nem nagyon állíthatja bárki is, hogy most épp a nyugalom és a szemlélődés, a számolgatás és méricskélés bő idejét éljük. Nálam a járulékos technika (pl. rím) nem kap szerepet az üzenetformálásban, számomra a nyelvi textúrának, esetleg a belső építkezésnek van tartalommegjelenítő szerepe. Ez a legfontosabb: legyen üzenete a versnek, de sohase mondja ki a tutit. Inkább kérdezz, és kérdezve keresd a válaszokat, amint a jó öreg Szókratész is tette. Bár azért vannak megmondó emberek. Ízlés dolga. Mint ahogy a beskatulyázás is. Ezt mások teszik a költővel, mások adnak rangot és cafrangot.

3. Verset írni magamtól szoktam, kedvem szerint, ha épp el kell mondanom valamit. Úgy alakult, hogy némely irodalmi közösség elfogadja verseimet, úgy, ahogyan én képzelem el a verset. Amúgy se lehetne minden ízlést kielégíteni. De ha van egy jó barát, akinek jobb szeme van, meglát egy hibát, arra odafigyelek. Verset újraírni mások kedvére nem vagyok hajlandó. Kísérletezni nem szoktam spekulatív módon. Valahogy saját magamat szeretném adni és képviselni. Esendő ember vagyok, nem tökéletes.

4. Annak idején mindnyájan átestünk Székely János, K. Jakab Antal, Hervay Gizella, esetlegesen Király László és Farkas Árpád kritikai szűrőjén. Mindig jókat mondottak, de sohase sikerült teljesíteni. Rájöttem valamire: ki kell várni, hogy az értelem utolérje az érzelem hullámzását, azt, amit Platón az alacsonyabb lélekrészek – az érzelmi lélek és a vágyakozó lélek – vezérségének nevez. Az értelmi léleknek uralkodnia kell, mert akkor kikerekedik a saját arculat. A szellem nem lehet azonos a szublimált érzékiséggel, az zűrzavart okoz. Szépen elraktározódtak azok a tanácsok, de sohasem fogom megtudni, mikor melyik tanács ítélőszéke előtt állok. Lászlóffy Csabára érett fejjel jobban odafigyeltem, valahogy éreztem jóságos szándékát.

5. A versírás egy állapot. Egyszerre egyéni és közösségi (bár nem tagadom, vannak erősen sugárzó intim versek is a test és a lélek szépségéről). Azt szeretném elérni, hogy a vers ne legyen öncélú önmutogatás, hiszen az olvasóval kell teljessé lennie. Ha ez sikerül, elérkezhetünk a legjobb foglalatosságok egyikéhez, a „költéshez”, hasonlóan, mint a zenész vagy a képzőművész az opusokhoz. Azt hiszem, mindenre megtalálom a versben a választ, bár inkább kérdezek, amint a nagy bölcselő elődök tették. Habitus kérdése.

6. Azt vettem észre, hogy alkotó kedvem kivirágzik, amikor egy pályatárs őszinte sorait olvasom, legyen az vers, vagy levél. Így voltam Lászlóffy Csabával, sajnos rövid ideig, így vagyok Hadnagy Jóskával, Cségével (két MEK kötetem szerkesztőjével és méltatójával). Bő termést eredményeznek ezek a kapcsok. De ugyanígy működik egy festmény, ha az gondolati. Kedei Zoltán műterme termékenyítően hat rám. A megmondó emberek, akik gyakran irodalmi guruknak képzelik magukat, nem sokat segítenek. A világ megváltozott, a vers is megváltozott, az ízlés is megváltozott. A percek egymás sarkára lépnek, rohan a posztmodern. Ebben a forgatagban én nem tűntem ki, hogy József Attilát parafrazáljam, nem váltam ki, csak elvegyültem. De azért tudatosan építem világomat, nem akarom becsapni magamat.

7.

Albert-Lőrincz Márton: (Vers a szükség hiányáról)

Írástudatlan világban, szigorúan titkosított
hatalmas Isten törvénykönyvet tollba diktál. Látván, hogy
önpusztító a szükség hiánya, hát meg kell húzni a
vonalakat, rá kell mutatni, rossz a világ, legalább.
Nem ad hozzá időperspektívát. Kiszakít belőle.
Cikkelyeket írni meghívja Mózest a szigorúan
titkosított Hatalmas Isten. A kiválasztott hallja,
amit tollba mond a Hatalmas. Van lelkiismerete,
lelkiismerettel teremtetett önkéntes, kínnal is
jutalmazott. Rázúdul a felelősség és a kétely,
a megmérettetés és a gond: a szót hogyan szórja szét?
Hogy gyűrje le hegyeknek visszhangját, völgyeknek zúgását,
vizek morajlását, földnek dübörgésit? Eszközt keres,
amivel írna (ő is érzi a szükség hiányát, az
égtájak összezavarodottságát). Kezébe filctoll
akad, kőbe vésésre nincs módozat. Jobbik énjére
hallgat, írni kezdi a diktált szöveget, szignózza és
becsukja a nagy könyvet, és elteszi évszázadokra.
Írástudó világban előveszik, olvasni azon-
ban illendőséget sért. Az idősíkok elmozdultak.
Megkönnyebbülnek, amikor felnyitják és észlelik, hogy
kihulltak belőle a betűk. (Filctollat használt Mózes?)