1. Mindent követek, mindenre figyelek, minden érdekel.
A lépéstartás nem rajtam múlik. A tradíció (hadd tekintsek el a „hagyomány” használatától, túl sok ostobaság tapad hozzá) nem olyasmi, amin „kívül” lehet lenni. Azt hiszem, inkább József Attila és Weöres lépteit követem, bizonyos szempontból az Adyéit, de a véremben ott van Ladányi Mihály is.

2. Kíváncsi vagyok, ki válaszol úgy, hogy igen, ő provinciális… A skatulyák nem az én dolgom.

3. Természetesen. Nagy, buta gőgnek tartom az eredetieskedést, a zártságot. Büszke vagyok rá, hogy különböző médiumok (rádió, televízió stb.) keresnek meg, kezdők fordulnak hozzám, és valahogy mindig előkerül az a mondat, „úgy gondoltam, hozzád jöhetek”.
Ami a versírást illeti: az ember egy szinten túl már nem kér tanácsot, mert kialakul az önbizalma és megszerzi az eszközöket. De figyel, érzékeny, sebezhető (a „nyitott” szóhoz megint csak sok hülyeség ragad). Mindig kiver magamból, ahogy Katona fogalmazott, valami olyasmi, amire nem gondoltam, legyen bár az ezerszer újragondolt Szeptember végén, az ezerszer újraolvasott Doktor Faustus, az újonnan megismert Lukács vagy Philip Glass, Kali Ágnes vagy Terék Anna versei.

4. A Facebookon szinte naponta érkezik olyan hozzászólás, amely jól esik. Oda is szoktam pötyögni: „az ilyen olvasókért írok”, marad meg a hitem. Ez egy kételyes hivatás.

5. A lyányom, a feleségem, a barátaim, az olvasás, a foci, a színház. Azt hiszem, mindent felsoroltam.

6. Nyilván hatnak, de nem tudok rámutatni, hogyan. A díjak jól esnek, tovább segítenek, az ember mégsem értük ír. Hanem talán azért, hogy nyugodtan mehessen Lorca és Székely János elé.

7.

Demény Péter: A légy

Szállott a légy ide, de meg szállt az oda –
hisz mint a vicc mondja, a légy nem szálloda –,
erre repült, arra, töprengett eleget,
míg egy hölgy tomporán, hajh!, telepedett meg.
A hölgy tisztes dáma, van vagy harminc éves,
tekintete bársony, az ajaka édes,
a szoknyája mini, blúza hívogató,
tomporára, mondtam, rászállt a rovar, ó.

Éppen arra járt a Toldi Miklós vére,
nézett a leányra, nézett ő a légyre,
mondta is magának, „beh kitavaszodott!,
minden légy vakmerőn hogy betomporodott!”
No de tréfa ide, tavaszi légy oda,
nem hagyhatta azt a pimasz legyet soha,
bámulta és szidta már éppen eleget,
nekihuzalkodott, leütte a legyet.

Azazhogy a legyet csak ütötte volna,
ha a fürge jószág el nem repült volna,
ha ott marad, és a mártíriumáról
értesülhettünk vón minden krónikából.
De biz az elrepült, ott maradt a tompor,
s még tán ma is maradt abból a pofonból,
melyet Toldi vére ott akkor inkasszált,
hogy kasszálta vón in bár a büszke halált!
Mert a kisasszony csak pördült, mint a rokka,
egyik erejét kiadta a sikolyba’,
a másikat viszont összesűrítette,
Toldi Miklós vére orcájára tette.
A leány szégyenben, de nagyobban Toldi –
„hajh, vitéz elődöm, hogy fogom lemosni!”,
és mint aki önnön nagy gőgjében szenved,
jó Toldinak vére is szidta – a legyet.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ