1. Jó kérdés a jó kérdésben: nem tudom, hogy van-e egyáltalán olyan külön fülke ebben a nagy globális költészetben, hogy erdélyi, vagy magyar, hogy ezek együtt léteznek-e különállóként, vagy külön-külön. A kimondottan nemzetinek vagy nemzetiséginek kikiáltott jegyeken kívül én nem hiszem, hogy van ilyen éles elkülönülés. Vagy én nem művelem azt. Akkor meg nem vagyok erdélyi költő, csak költő, ha az vagyok. Nem is kell talán oly nagyon keresnem és találok hasonlóságokat, például egy iráni költőnő (a pár éve elhunyt Szimin Behbaháni) és mondjuk Ana Blandiana „kézjegyei” között. Az öntörvényre, azt hiszem, válaszoltam.

2. Most éppen egy könyvanyagot írok tovább, részével már pályázik a Mentor, ez tartalmi és formai eltérés egy korábbi vonulathoz viszonyítva: rövid, csattanóban végződő villanások. Életbölcseletek, ha lehet bölcselete negyven évnek, amiből nyugodtan le lehet venni tizenvalahány évet, mint boldog és inproduktív gyermekkort. Eltérés ahhoz képest, hogy volt mikor versben magyaráztam, meséltem, időnként túlcirkalmaztam. De volt már más is, és továbbra is „csalom” saját poétikai elképzeléseimet egyfajta központozás-nélküli kockaforma-prózaverssel, ez tán a jövő. Akkor inkább „skatulyák”.

3. Mindig megfogadom, hogy elfogadok, és be is tartom. Csak érkezzen, mert ez kicsit olyan, mint a sportteljesítmény: hogy ki hogy edz a csúcsra töréshez, azt mindenki szereti megtartani magának. Persze az eredményből lehet visszakövetkeztetni is, amolyan deductio ad… és szerencsére nem reductio ad absurdum. Ilyenként és példaképként álljon itt most kapásból egy Szergej Jeszenyin, vagy egy Marina Cvetajeva. Konkrétumként és élő-jelenkoriként meg mindig visszanyúlok azokhoz a levelekhez, amelyekben Szonda Szabolcs észrevételeket fűzött egy-egy versemhez.

4. Ide ismét behozom Szonda Szabolcsot, de hozom Cseke Gábort is, érettségi előtti élményeimből Csutak Judit tanárnőt, vagy a román nyelven írt verseimet illetően Mihály András tanár urat, és nem szabad kihagynom Borsodi László padtársamat, akivel tulajdonképpen „versileg szinkronban” cseperedtünk. Valamikor 1995 tájékán Pomogáts Bélát kértem – egy ritka sansz találkozó alkalmával – arra hogy „atyáskodjon” akkori verseim felett. Lőrinczi Lászlótól máig őrzök egy többoldalas levelet, amelyben a neki postázott verseimre reagált. A Settima San Pietroból címzett levélben a legbarátibb hangvételű – a modern formátlan-formát kissé elítélő – elemzéseket olvashattam, tényleg és őszintén bátorított, hogy írjak, mert nem hiába teszem: csak hát ideje lenne már időmértékessé váljak. Ezzel még tartozom neki, emlékének. Abban mindannyian nagyot segítettek, hogy azt az értéket, eredeti villanást, amit adott esetben egy-egy sorom képviselt, ne fullasszam meg túlírással, képzavarokkal, túlkódolással, ifjonti lelkesedéssel, amely arra sarkallt, hogy lehetőleg mindenem beleírjam egyetlen versbe… mintha újabbakra, többre, jobbra esélyem se lenne. Azóta pedig minden lap, nyomtatott vagy digitális fórum, mely lehoz, kritikusom és boncnokom az által, amit lehoz.

5. Igen, a külpolitikai elemzések, konfliktuszónák figyelése, s bár ilyest nem lenne szabad, mindehhez köthető óvatos előrejelzések, amelyek a verseléshez viszonyítva, mindenképp új szerelmek, de szerelmek. De apropó a fentebb megemlített Irán, ez így is működik: miközben a perzsa régiós érdekeket vesézem, megismertem az iráni költészet egyik gyöngyszemét. Ez személyes síkon így élő egész.

6. A második pillér, amire illik és kell is támaszkodni, már ha az ember tanulni akar, mondjuk haladni a korral, az az olvasó véleménye. Persze nem horgostól, zsinegestől, halászostól bevenni a dolgot, de figyelni, szűrni, mérlegelni. Ami a címeket, elismeréseket illeti, erre hadd parafrazáljam don felülírott, di Füliget: megvárom, míg a fő téren megöregítnek gipszben.

7.

Ady András: Mint a lehelet

valaki már megírt
téged, szót-szóra
kapcsolt mint sejt
épít sejtet, sorokban
keringsz, vér ez,
ahogy tinta lüktet
végig egy élő versen,
csontozat ez, ahogy
cím és utolsó pont
gerincén térül-fordul
a szerzemény, meghajol,
törhet vagy felegyenesedhet,
és végül izmok ezek, melyek
akkor is elém löknének, ha csak
félig lennél kész, nem kiteljesedett
versezet és istenné tennél, ha befejezhetnélek,
de valaki már megírt, s legtöbb, hogy valamit
jóként vagy rosszként hozzád tehetek: ez már
nem isteni élmény, nem alkotás de nagy jelen,
a kockázat-építés, ez csak a lakható, vagy lelakható élet