1. Próbálom megismerni a mai magyar költészetet, de semmilyen kialakult irányvonalat nem követek.

2. Rám jellemző az a „skatulya”, amelybe önmagamat gyömöszöltem önként. Ady sorai rám is nagyon illenek: „Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség”

3. Nem szeretem az átköltést, parafrazálást.

4. A jó tanácsokat meghallgattam, véleményezték többen írásaim:.Gúzs Imre, Magyari Lajos, Mészely József, Bogdán László, Cseke Gábor.

5. Nincs

6. Nem vágyok babérokra. Ars poeticám:
Azt hiszem, igaza van Wass Albertnek: Az érzések és hangulatok fontosak, melyek lelkünket színezik s lelkünkön keresztül a világot is, amelyben élünk.
Számomra az írás legtöbbször öngyötrő kényszer volt, életem elviselhetetlenül nehéz korszakában igazi Mankó, Mentőöv, csak minél hamarabb kiírni önmagamból az elviselhetetlen Fájdalmat és Gyászt, hogy újra élni tudjak a pótolhatatlan veszteség és sok nehézség ellenére.
Úgy szeretném én is: „megörökíteni, drága / arany és kék szavakkal” (Dsida Jenő) vallani a halállal sem megszakadó szeretetről és hűségről a végzet hatalma elleni tiltakozásul.

7.

Para Olga: Szülőfalum

„ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd,”
(Csoóri Sándor)

mi vagy te

az első
magamra eszmélésem
fészke

mi vagy te

a belső utca
s a patakocskám
csilingel bennem
ha behunyom a szemem

mi vagy te

a kezdet
az ózondús levegő
e gyönyörű táj (…)

a falu beburkolózva
a sejtés homályába

mi vagy te

a házak hűséges sora
a patakocskám partján
hol esténként
a lidérc kergetett
s mi gyerekek sikongtunk
vihongtunk
az égig érő
akácfák alatt
belepett a belső utca felvert
szállongó pora
s e boldog gyermekkorban
mezítláb futkároztunk
az esti szürkületben
mi kicsi lánykák
nyakunkba dobott cserebogarakkal
fiúcskák loholtak a
sarkunkban
rohantunk
viháncoltunk
féltünk
a lidércektől
akik
csak a képzeletünkben léteztek

este alig tudtam
elaludni
hallgattam a patakocskám csobogását
ez volt az altatószerem

csak erre elaludni
ez a mélységes
gyermeki boldogság
csendje

s aztán mégis hozzá
hűtlen lenni
s mégis mindig
hazavágyni

hallom messze
e három harang
hívogató hangját
az élet sűrűjében

s mint eltévedt
gyerek az erdőben
menni menni mindig
toronyiránt

zengnek-bongnak
e harangok bennem

apám anyám
átlényegülten ülnek
a pici patak partján
az akácfák fölött
egy fellegen

s látom, amint a múltban
árvízkor apám utánam jön
a napközibe
nyakába kap
és visz a megvadult víz partján
a belső utcán
– gyermeki békemenet –
gumicsizmában
az esti szürkületben

mindenki az utcán
nézik a vizet
megbabonázva
apám az utcán lépdel
büszkén
a nagy gumicsizmában
mert hátán a
Jövő

a Jövő várja
hogy leszálljak
s megálljak végre a magam
lábán

s én hűtlen leszek
s mégis halálosan hű
mert a halálhír is itt ér engem
e patak partján

minden fontos dolog
kiindulási pontja
életemnek

innen el
tanulni
ide haza
megérkezni
míg volt ki
hazavárt
apám anyám

ma már csak a
csendbe vesző
boldogság
fészke
e hamvas gyermekkor

a boldogság és a halál szele
itt ér engem
hol legtisztább a levegő

apám szigorúsága
emlékképbe fagyva
aggódó anyám
megtört mosolya
bennem

s a fiam halálhírének
réme ráfagy örökre
az arcomra

s nem tudok szabadulni
fognak az emlékek
láncra vernek

vert szívvel és mégis
újra és újra
fel kell állni
talpra kell
állni

a sírokra virágot
vinni

Emléket hagyni

(Sepsiszentgyörgy, 2017.márc. 18.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ