18. Így költök én: Albert Csilla

1. Muszáj őszintének lennem: sosem voltam naprakész a kortárs költészetben. Valójában nem is tartom magam költőnek. Egy „civil’ vagyok, aki néha ír egy verset… A Káfé Főnixen kívül más fórumon nem is jelentek meg verseim, és persze fantasztikus, hogy itt megmutathattam magam. Nem vagyok öntörvényű – ahhoz túl szabálykövető sokszor a költemény, ami a tollam alatt születik, és nem is született túl sok. A Káfé Főnix verseit szeretem, sokra tartom, de amúgy nem mindennapi foglalatosságom a kortárs költészetben tájékozódni. Hogy egyébként mit gondolok ma a költészetről – hát erről szól az erre az alkalomra írt versem..

2. Nem tudom… Én azt hiszem, nem vagyok mindig költő, csak néha. Akkor sokféle tudok lenni. Hagyományos, komplex, racionális, lírai, spontán…

3. Örülök, ha értő szemek nézik, olvassák a verseimet. Azt hiszem, szívesen vennék tanácsokat, de ehhez nagyon esetlegesen verselek. Sok költőt szeretek – biztosan hatnak rám, de én nem tudom megítélni, hol köszönnek vissza.

4. Azt gondolom, volt már értő szemek közelében versem – főleg a Főnix virtuális lapjain. Nagy ritkán kaptam visszajelzést, például a Gyereksirató című versemre, aminek nagyon örültem, mert egy olyan költő írta, aki nálam sokkal elkötelezettebben ír, és nagyon szeretem őt olvasni a Főnix-en. Természetesen a szerkesztői döntés, hogy egyáltalán idevaló-e a versem, egyfajta minősítés is.

5. Nem vagyok rajongó típus – szemlélődő vagyok. Oly kevés dolog mozgat meg, de ha verset olvasok az osztályomnak, az mindig nagyon jó. Biciklizni is az – főleg ősszel. De azt hiszem, a rajongást mint állandó hajtóerőt nem ismerem.

6. Ebben egyre szkeptikusabb vagyok. Igazából drámaíróként ért el egy országos siker. Azóta eltelt hat év – a színpadokon, sok jó darab mellett, fájóan értéktelenek kapnak vastapsot. Az enyém nem tudja áttörni egy színidirektor ajtaját sem. A tehetség csodálatos adomány, de hogy ne maradjon magánügy, hát ahhoz nem árt szerencsésnek lenni. Mindig jólesik az elismerés, ha látom, hogy valakire hatottam, de mit tagadjam, ebben is mostanság elég szkeptikus vagyok. „És akkor mi van?”– ezt a kérdést egyre nehezebben nyelem vissza…

7

Albert Csilla: A költészet

Mostanában a költészetet
én úgy képzelem el, mint Margaritát:
szép, csendes, tűnődő és távoli.
Persze a ruhája remek szabású,
hol szűk, hol nagyon is bő, de a lényeg,
hogy összességében tökéletes.
Nem mintha érdekelné… Estelente
megmosakszik a fénylő csillagokban,
aztán kiül szárítkozni a napra,
egészen pontosan a Világpadra.

És néz. Nem folyik bele, nem marad ki.
Csillagporos lába a földet éri,
s annak betontól kérges lelke forrón
és alig láthatóan lódul egyet.
Persze a keze is csillagporos,
amivel a pad fatestét simítja.
Mennyi repedés, és mennyi bevésett
üzenet hegesedett már bele
azóta, hogy nyüvi a „rongyos élet”!
S mégis megpihen, aki arra téved.

Szóval ez a decens, csodálatos
nő csak ül. Talán emlékezik, talán vár.
Sokan mellé huppannak, de úgy tetszik,
hogy meg se igen látják, vagy ha mégis,
nincs erejük beszédbe elegyedni.
Egy ilyen zárkózott nőt szóra bírni
amúgy is sokba lenne. S menni kéne.
Egyszer időben hazaérni végre.
S ekkor arca az árnyékból kihajlik,
szépsége felviharzik, szinte robban,
rámosolyog az éppen indulóra,
és az a perc égi szkafanderében
lebegve megtorpan. „Hová megyek?”
kérdi sután, boldogan-szomorúan.
„Leülök kicsit” – magyaráz zavartan,
„azt sem nagyon tudom már, mit akartam…”

„Mennem kell”– mondja aztán tétován.
A nő bólint. Így van ez: menni kell.
„Látlak még?” – kérdi amaz indulóban
száraz, fakó szél tolja már odébb.
Mögötte zöld örvénnyel jön az Élet,
sós hullámában minden semmivé lesz.

Majdnem minden. Mert Margarita lépked,
hínáros, iszapos, nedves ruhában,
s készülődik már, hogy értem és érted
megmosdjon csillagban és holdsugárban.

2017. április 11.

Szóljon hozzá!