1. Mióta intenzívebben foglalkozom orvosi szakmám mellett az irodalommal, írok, fordítok és könyveim jelentek meg az utóbbi tíz-tizenöt évben, kezdem átlátni jobban, hogyan is alakul ez a „különleges kifejezésmód” az egyéneknél és úgy általában. Mivel szoros az erdélyi kötödésem, igyekszem megismerni az ottani költők, írók munkáját is. Figyelem az erdélyi irodalmi folyóiratokat és az anyaországba áttelepültek publikációit. A téma és a forma egyaránt érdekel. Lehet, hogy elfogult vagyok, de az erdélyi költészet véleményem szerint mindig élen járt és kiválóságok sokaságát adta a magyar irodalomnak. A mai költészet természetesen magán viseli a kor és a politikai helyzet jellemzőit, akár onnan, akár innen nézve, mégis különleges hangulatot, érzésvilágot, természet-szeretetet közvetít, és ez jól felismerhető. Láng Gusztáv: Kivándorló irodalom c. tanulmánykötetében a nemzet fogalmát a magyarságtudathoz kapcsolja, és erkölcsi kategóriaként definiálja. Ettől, szerinte „az erdélyi irodalom sajátos «termékenyítő eszmét» tudhat magáénak, ettől lesz az erdélyi magyar alkotó «erdélyi író», ettől olyan magas fokú írásaikban az identitás dominanciája.” /Idéző kiemelés tőlem/. Ma úgy látom, ott még kevésbé felkapott a nyugaton oly nagyon favorizált minden formai megkötöttség nélküli ú. n. prózavers.
Úgy néz ki, hogy a költészet az utóbbi években és várhatóan az eljövendő időkben is gyökeresnek mondható átalakuláson megy át, igyekszik a kötöttségektől megszabadulni új, lezserebb formát, tartalmat keresni, új szavak, kifejezések használatával új perspektívát adni az értékfelismeréshez szerzőnek, olvasónak egyaránt. A kortárs szerzők egy része versformák helyett történet-centrikus megfogalmazással szorítja keretek közé az írást. A napokban hallottam nyilatkozni egy jó nevű költőt arról, hogy még a metaforákat is tudatosan kerüli, a fontosabb mondandója nyomatékát a szöveg ismétlésével adja meg. Azokat a költőket, akik szavak, kifejezések egymás alá írásával alakítanak ki pillanatképeket, úgy érzem, meg kell érteni, alkalmazkodnak a korhoz, a rohanó életmódhoz, ami egyre kevésbé engedi meg az elmélyülést a tartalom átéléséhez.
A klasszikus költészet híve vagyok. Aki verset ír, annak kell, hogy legyen ideje, és elvárása maga felé, hogy mondandóját megfelelő formában és tartalommal adja elő. Volt, hogy négy-öt, vagy több szinonimáját kerestem meg egy-egy szónak, míg az odaillőt megtaláltam. Persze, rám is hatással van az újszerű. A közvetlenség, a pátosznélküliség, az érhetőség ebben a változatban mind-mind előnye a továbbadható gondolatnak.

2. Kissé romantikus alkat vagyok, és ezt az írásaim is tükrözik. Az érzelem kifejezése hozzátartozik ehhez a műfajhoz, persze módjával. Ennek a látásmódnak a felismeréséhez nekem elég sok idő kellett. Leginkább a természetről, a visszavágyásról és az elesettek helyzetéről írok. Az elején sokat küszködtem a tömörítéssel, hogy kevés szóval elmondjam a lényeget.

3. Kétségkívül hatással vannak rám a mai igényeket jobban kielégítő leegyszerűsített versek, versformák. A fiatalok ezt művelik, ezt értik jobban. Egyfajta lázadás ez a régi „megcsontosodottal” szemben. Írok ilyen verseket is. Parafrazálni, más gondolatába bújni és továbbgondolni: igencsak kivételesen szoktam.

4. Tíz-tizenkét éves koromtól írogatok és élvezem, hogy dallama van a versnek. Senkinek nem mutattam. Az első kísérletre már érett fejjel került sor. Hivatalból egy konferencián vettem részt, összeismerkedtem Láng Gusztáv irodalomtörténésszel, neki említettem, hogy vannak verseim. Több alkalommal szakított időt, átnézte, kifogásolta, dicsérte, oktatott. Hasznos tanácsokkal látott el az első könyveimet kiadó Balázs Tibor kiadóvezető, és fordítások ügyében az ö javaslatára fordultam Cseke Gábor költő-műfordítóhoz. Sok hibámra rámutattak.

5. Az íráson kívül a fotózás nyújt valamiféle megelégedettség-érzetet. A magam szempontjából hasznos ténykedésnek, jó időtöltésnek tartom. Különösen a makro fotózás érdekel, a színek képesek elvarázsolni.

6. Eléggé zárkózott, magamnak való vagyok. Tudom, mi az, amit szeretnék megvalósítani és azt igyekszem is elérni. Közel tíz éve járok egy irodalmi asztaltársasághoz Budapestre, heti gyakorisággal. Versismertetések, megbeszélések vannak, az is alakít. Az elismerések jobbra és többre ösztönöznek. Ebben a felolvasások, könyvbemutatók közönségének is része van.

7

Koosán Ildikó: Megszületőben

várok egy kezdő mondatot
a tényről
ami bennem kavarog,
még éjszaka is, feszít, bök,
véredényeimben mintha
gyónás-kényszer áramolna,
nem tud kitörni, amorf,
amőbamódra váltakozó,
súlypontját innen oda teszi át,
mozdul kicsit,
s azután tovább;
érzem, vitát folytatna vélem
az érzés meg az értelem,
miközben fel-felvillanó
körvonalképben faragják
jövendő alakját a gondolatnak
felismerhető-élesen;
s én,
ahogy anya bölcső fölé hajolva
figyeli,
gyermeke ujja mint görbül ökölbe,
kapaszkodna a levegőbe,
reflex-ritmusú gyöngyszemek,
jelbeszéd-zsengék,
– ennyi telik most tőle –
gurulnak elő -térbe’, -időbe’,
a szó hangbimbós ágait fuvallat
rezegteti, játékmadár forog;
várja,
előbuknak a hangok, hangsorok,
s beszélni fog;
így várom,
legyen kiáltás, ének
a benti káoszból,
sorokba szedhető indulat,
szülessen végre
v e r s.
/Helyén kivérzett seb marad./

2017 március