1. Sajátos helyzetben vagyok, ugyanis a Szovjetunióhoz került szülőföldem, Kárpátalja magyar ajkú olvasóihoz nemigen jutottak el az erdélyi költészet gyöngyszemei. Az én korosztályom alkotói, a mostani 60-70 évesek a klasszikus magyar irodalomból táplálkoztak, és azt gondolom, ez meg is látszik írásainkon. Sokszor és sokan hangoztatták, hogy nem kellene regionális irodalomban gondolkodnunk, de írásainkat általában szűkebb környezetünk ihleti, így hát tetten érhetők bennük a felnevelő szülőföldön szerzett benyomások. Jómagam második házasságom révén néhány évvel ezelőtt Kolozsvárra kerültem, így az erdélyi inspirációk is fellelhetők verseimben. A kérdésre válaszolva: ha én nem is, de meglátásom szerint a mai erdélyi költészet igyekszik lépést tartani az összmagyar irodalom irányvonalaival. Én a magam útját járom, még akkor is, ha ez az út egyenes, és nincsenek rajta hajmeresztő hajtűkanyarok.

2. Azt olvastam magamról, hogy szűkszavú, itt-ott provinciális vagyok (e jegy kialakulásának történetéről fentebb már szóltam). Ami a skatulyát illeti: többen leírták, hogy költészetem fő erőssége az egyszerűség és természetesség, a látvány és látomás közötti egyensúly (bármit is jelent ez…).

3. Nem merítek más alkotók költői eszközeiből. Újításként, ha a téma indokolja, néha a szabadvers-formát választom. Egy-két parafrazálás található a verseim között, de azoknak is megvan a történetük: akkor éppen ezekbe az írásokba rejtettem az érzelmeimet.

4. Mint minden költőnek, nekem is volt több olyan élményem, hogy egy-egy írásom avatott kritikus bonckése alá került. Érdeklődéssel olvastam, mikor mit is gondoltam, és óhatatlanul eszembe jutott az Arany Jánosnak tulajdonított szállóige: „Gondolta a fene…” Az is előfordult, hogy egy versemet aktuálpolitikai plakátversként „tálalták”. Egy aprócska példát hoznék fel erre: a „Sirályok az Ungon” című vers 1986-ban született, abban az évben, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja XXVII. kongresszusát tartotta. Az említett versben van egy ilyen versszak, hogy „Az Ung rohan. A köveken / az apró habok is vacognak. / A sirályok – huszonheten – / rongyos álmokba kapaszkodnak.” Később visszahallottam, hogy egy irodalomórán ezt a verset úgy tanították, hogy a költő a pártkongresszus fontosságára célzott vele, azért szerepeltetett a versében éppen huszonhét sirályt. A valóság: „saját szeműleg” láttam, hogy az Ung folyón, közel a parthoz huszonhét sirály üldögélt egy korhadt fatörzsön, meg is számoltam őket, és végiggondoltam, hogy az adott időben ők is idegenbe szakadtak.

5. Az újságszerkesztés az, amit a „költéshez” hasonló rajongással művelek a mindennapi életben. Pár éve költözködéskor előkerült egy gyermekkori „folyóiratom”, kézzel írva, fehér cérnával összevarrva. Valamikor 9-10 éves korom körül „szerkeszthettem”. Kedvenc verseimet, híres emberek újságból kivágott fényképeit, meg közmondásokat, szólásokat írtam bele. 1961 körül születhetett a „hírlap”, mivel Jurij Gagarinnak, az első űrhajósnak a fényképe is belekerült. Közbevetőleg: annak idején szülőfalumban az űrutazást mint eseményt a józan paraszti ésszel gondolkodók így nyugtázták: „Gagarin a Hódba / nincs kenyér a bótba”… Földijeim megelőlegezték a Holdra szállást, és talán azt is, hogy még hosszú évekig nem lesz kenyér az üzletekben. Valószínűleg már ekkor kiválasztott engem az újdondász pálya. Érettségi után, sikertelen egyetemi felvételit követően a járási nyomdába kerültem. Hatévi nyomdászkodás után meghívtak a járási lap szerkesztőségébe, ahol végigjártam a szamárlétrát: voltam korrektor, tudósító, rovatvezető, a kétnyelvű (magyar és ukrán) lap magyar kiadásának felelőse, két és fél évig az újság főszerkesztője, aztán nyugdíjas, majd lapalapító: 2005 nyarától 2015 nyaráig szerkesztettem a budapesti székhelyű Kárpátaljai Hírmondó című folyóiratot. Utódom megtisztel azzal, hogy továbbra is kikéri a véleményemet és jelenleg is lelkesen olvasom a kéziratokat, de már nem úgy szeretem a lapot, mint a szülőanyja, hanem úgy, mint a nagyanyák szeretnek: örömmel, de felelősség nélkül…

6. Legfőbb kritikusaim lányom, Mester Magdolna, akinek az Intermix Kiadó gondozásában prózavers-kötete is megjelent, és vejem, Elbe István, aki kultúrtörténeti tanulmányokat publikál. Elsőkként olvassák írásaimat, és mivel ésszel és szívvel bírálnak, el szoktam fogadni a javaslataikat. A kitüntetésekről: szülőfalum, a kárpátaljai Nagybereg 2015-ben díszpolgári címmel tüntetett ki, ami számomra mindennél fontosabb, merthogy tudvalevő, általában senki sem próféta a saját hazájában. Ez az elismerés egyfajta hozzáállásra kötelez: kárpátaljai magyar vagyok, ezt mindig és mindenütt büszkén vállalom.

7

Füzesi Magda: Sirályok

Míg köröznek a híd alatt –
alamizsnával megdobáltan –
még a lelkük is felszakad
egy-egy elnyújtott sikoltásban.

Az Ung rohan. A köveken
az apró habok is vacognak.
A sirályok – huszonheten –
rongyos álmokba kapaszkodnak.

Néha egyikük felkiált.
A tengert látja elmerengve.
És elsodorja a határt
a szilaj vizek végtelenje.

Parafrázis

(Kosztolányi Dezső: Édes Anna)

Kóbor madár kiált felém.
Ott jajgat a dermedt tűz körül,
hol szállástalan lelkek dideregnek.

Honnan való bennem e rémület?
Hiszen ha felnégyelnének…
Tavaszi földbe temetnének,
virágok szirmán felragyognék,
pillangóként repülnék hozzád,
gyenge testemmel
megzörgetném ablakodat,
éjféli táncra kerekednék,
gyertyád köré tekerednék,
küszöbödön hullna le fejem…
* * *
Bolond, ki épít cifra házat,
tán inkább szemfedőt vegyen:
a rügyekből nem lesz virág,
sosem lesz zölddel ékes ág.
Csak zizegnek a bogarak,
nem szállnak fényes ég alatt.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ