1. A divatok követése valamilyen mértékben önmagunk feladását jelenti, mert valami másnak akarunk megfelelni, nem a valódi önmagunknak, nem a belső késztetésnek. Vagy úgy is mondhatnám, ahogy Ralph Waldo Emerson, amerikai költő és esszéíró fogalmazott: „az utánzás öngyilkosság”. Más szárnyaival csak vergődni tudunk, mert vagy túl súlyosak vagy túl könnyűek nekünk.
Ezért inkább a belső késztetésre próbálok figyelni, és nem egy ideiglenes és gyorsan változó elvárásrendszernek megfelelni. Azt hiszem, pusztán azért nem érdemes verset írni, hogy ezáltal elismerést szerezzünk, és így próbáljuk erősíteni az ingadozó önbizalmunkat. Ha pusztán azt szeretnénk, hogy megbecsüljenek, elismerjenek, akkor ezt más módon is elérhetjük.

2. Azt hiszem, inkább szűkszavú vagyok a versírásban. Rendszerint szigorúan kihúzom az utólag fölöslegesnek érzett sorokat. A tömény verseknek vagyok a híve, azoknak, amelyek újraolvasásra késztetnek, amelyek nem pusztán formai csilingeléssel akarnak hatni.
A skatulyázás és kanonizálás a kritikusok és elméletírók dolga. Ami mélyen személyes és hiteles, nem igazán skatulyázható, csak bizonyos felszíni jegyek alapján látszik egy költészet egyszínűnek, címkézhetőnek. Mert – amint tudjuk – minden egyéniség és minden alkotó megismételhetetlen, „egyedüli példány”.

3. Közvetlen tanács ritkán alkalmazható. A remekművek tanácsolnak – közvetett módon: a példájukkal.
Amit olvasok, akarva-akaratlanul hat rám, de nem törekszem a jónak látszó megoldások átvételére, alkalmazására.
A minden áron való újításnak nem vagyok híve. A költészet nem evolúció, és nem technikai fejlődés.

4. Igen, volt olyan élményem, hogy meglepődtem, hogy egy-egy költőtársam vagy egy kritikusom olyan értelmezési lehetőséget látott meg a versemben, amire magam nem gondoltam. De ez természetes, hogyha a vers nyitott az értelmezések számára. No meg tudjuk, hogy a költő és az olvasó együtt alkotja a verset.

5. Igen, a nyelvünk kutatását, vizsgálatát is szeretettel és örömmel végzem. Nyelvünk gazdagságát, sokszínűségét, a szavak ízét és hatását költőként és nyelvészként egyaránt értékelem. A két perspektíva eltérő, de kiegészíti egymást.

6. A pozitív visszajelzések elégtétellel töltenek el, de amint jeleztem, nem ezek indítanak versírásra. Vallom Rilkével együtt, hogy a jó vers belső szükségszerűségből fakad. Azt gondolom, csak akkor érdemes írni, ha másként nem tehetünk.

7

Benő Attila: (Váróterem Helsinkiben)

A váróterem ablaküvege
visszatükrözi a belső falak
reklámait, és látni hagyja
a kinti utak fémkorlátait.

Ismerős helyzet.
Élednek a déjà vu álmaid.

A kint és a bent kettős képzavara ez.