Barátom – ez a kor a végletekig regényes. Hullákból épített felhőkarcolókat. Az ágyúgolyókat elmés gépek segítségével messzebbre hajította, mint hitvány nyilaikat az eposzok görög istenei. Rohanó hullámokat tudott odapingálni eleven vászonra. Távoli világrészek hangjait hozta be hálószobámba. Aztán könnyedén, egy szalmakalapban átrepülte az óceánt.
Mit akarsz, költő? Versenyt futni vele, utána loholni, túllicitálni regényes túlzásokkal? Tragédiát írni, tíz vagy száz halottal? Nyavalyogni, hogy látod távoli kedvesed, s hallod hangját is – szerencsétlen –, húsz vagy kétszáz kilométernyi távolságból? Fogadkozni, hogy elszállsz hozzá – Budapestről Miskolcra –, minden akadályon keresztül? Nevetségessé válsz. Tedd meg, ha tudod. Egyébként pedig hallgass.
Ne sopánkodj, hogy a próza kora ez. Nem igaz. Ez a kor az igazi költészeté. Egyre nehezebb idők következnek a középszerűekre. Vedd számba, hogy nem is oly régen akármilyen félkegyelmű fajankó sikerrrel hozzászólhatott az úgynevezett „lelki élet rejtélyei”-hez, szabadon kalandozhatott irdatlan ősterületén, melyen bizonyos „titkok”-at fedezett föl. Azóta ezeknek a titkoknak java részét pontosan, tudományosan, szakszerűen megmagyarázta a lélekelemzés. Vad népek varázslatait, vallások keletkezését éppúgy ismerjük, mint az álmok szerkezetét. Amit erről összefirkáltak a múltban, az most olvashatatlan szamárság, kivéve néhány lángész alkotását, aki lázasabbul, tárgyilagosabban látott. Ma egy álmot leírni – „irodalmilag” – szinte lehetetlen. Az álom nem rejtélyes többé, az értőnek átlátszó, unalmas, akár a rejtvény, melynek megfejtését „múlt számunkban közöltük”.
Nézd, minap olvastam egy költeményt, melyben valaki folyton azt kérdezte szíve választottjától: „Miért nem szeretsz?” Szerintem a nő érthető, fölöttébb méltányolandó idegenkedésének okai a következők:
1. a vers írójának rossz fogai vannak;
2. gyomorsavtúltengésben (hyperaciditas) szenved helytelen táplálkozásból kifolyólag, s ezért lehelete savanyúszagú;
3. keveset keres, ami a vele való együttélést szintén nem teszi kívánatossá.
Miután a fönti kérdésre így megadtuk a választ, a vers tárgytalannak tekinthető.
Az ég nem a költőé többé. Nagyon helyes. Ő, a természet vad gyermeke, maradjon lenn, lássa a valóságot, öntudatosabban, merészebbül, mint a matematikusok. Addig pedig a villamoskalauzok csak olvassák továbbra is a „finom mívű” tercinákat, s a bankigazgatók gyönyörködjenek „fantasztikus” regényekben, melyek a Holdban vagy a Marsban játszódnak le.
Ha minden géplakatos, mérnök és repülő a fellegekben jár, a költő járjon a földön.

Forrás: Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 431–432. oldal