A há­rom­na­pos la­ko­da­lom még tűr­he­tő zaj­jal le­zaj­lott, de a Sylves­ter La­jos két­fel­vo­ná­sos­ra ter­ve­zett 50. szü­le­tés­na­pi össze­röf­fe­né­se hal­la­tán a pár­telv­tár­sak össze­rö­fög­tek. Nem tűr­het­ték, hogy a lé­hás­ko­dó ér­tel­mi­sé­gi tár­sa­ság IQ-ja ma­ga­sabb le­gyen, mint a ko­moly­ko­dó mun­kás Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gé, az ál­ci­pészt és tu­dós ne­jét is be­le­ért­ve. Seb­té­ben be­ren­del­ték az ün­ne­pel­tet, de nem kö­szön­töt­ték fel, ha­nem egy év­vel ké­sőbb le­kö­szön­töt­ték.

Ha ne­tán va­la­ki nem tud­ná, ki volt az or­szág ál­ci­pé­sze, íme, össze­ge­reb­lyél­tem né­hány ko­ra­be­li mél­ta­tást, jel­zőt a Nagy Em­ber­ről:

Ő az or­szág tes­té­nek ele­ven, ter­mé­keny, szor­gos sejt­je, mert ő min­dan­nyi­unk tar­tal­ma, lé­tünk iga­zo­lá­sa.
Egye­sí­ti ma­gá­ban a ma­gas­ren­dű in­tel­li­gen­ci­át, a rend­kí­vü­li gya­kor­la­ti ér­zé­ket, az iz­zó lel­ki­erőt.
Tör­té­nel­münk leg­ma­ga­sabb csú­csá­ra tűz­te ki nem­ze­ti mél­tó­sá­gunk lo­bo­gó­ját.
Az a ve­ze­tő, akit ma­gá­nak kí­vánt, és akit meg­ér­de­melt a ro­mán nép.
Szen­ve­délyes vé­del­me­ző­je min­de­ne­gyes nem­zet ön­ren­del­ke­zé­si jo­gá­nak.
Akit meg nem is­mét­el­het a tör­té­ne­lem.
A bé­ke nagy em­be­re.
A nép vá­lasz­tott fia.
A hol­nap zá­lo­ga.
A le­gem­ber­sé­ge­sebb em­ber.
A Scor­ni­ces¸­ti-i Tölgy.
A Kár­pá­tok Gé­ni­usza.
Leg­főbb pél­da­kép.
Örö­kös ih­let­for­rás.
Or­szág­épí­tő
Har­cos
For­ra­dal­már
Ve­zér­csil­lag
Vi­lág­szé­pí­tő
Mű­vész
Lát­nok
A fény őse
Ko­runk hő­se.

A Tu­dós Asszony pe­dig:

Mér­nök, aka­dé­mi­kus, a Ro­mán Kom­mu­nis­ta Párt Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga Po­li­ti­kai Vég­re­haj­tó Bi­zott­sá­gá­nak tag­ja, a kor­mány el­ső mi­nisz­te­ré­nek el­ső he­lyet­te­se, a Tu­do­mány- és Ok­ta­tá­sügy Or­szá­gos Ta­ná­csa el­nö­ke.

Ro­mán me­ző szül­te a na­gyasszonyt, zi­man­kós idők­ben áld­va meg őt, hogy le­gyen für­ge a gon­dol­ko­dá­sa, akár a cser­mely, ő ma­ga le­gyen szi­lárd, mint a gyö­ke­rek meg az acél, s lob­ban­jon fel a fé­nye, mint a nyer­sérc­ben a drá­ga­kö­vek­nek, ha rá­juk süt a nap.

Igen, is­te­nek vol­tak: ők ad­ták meg ne­künk a min­den­na­pi ke­nyer­ün­ket ma. Ket­tőnk­nek a sep­si­szent­györ­gyi 4-es szá­mú üz­let­hez volt je­gyünk, de­len­te ab­ban vál­tot­tam ki a so­rál­lós fe­ja­da­gun­kat. A de­mo­krá­cia tel­jes volt: min­den­ki egy­for­ma ada­got ka­pott, fej­re és faj­ra va­ló te­kin­tet nél­kül. Ki­vé­ve azo­kat, akik a (jegy)rend­szert szol­gál­ták. (Ol­csó po­én: a fia­tal há­za­su­lan­dók el­ke­nyér­je­gyez­ték egy­mást.)

Ami­kor Ve­len­ce he­lyett is­mé­tel­ten Lisz­nyót vá­lasz­tot­tuk üdü­lő­he­lyül, ke­nye­res­paj­tá­sunk, And­ris­kó drá­ga, szol­gá­lat­kész Ve­ro­ni­ja volt a szol­gá­la­tos ke­nye­res­ko­csi­sunk. Min­den es­te össze­szed­te a je­gye­in­ket, meg­je­gyez­te, me­lyik csa­lád hova tar­to­zik (mi ál­ta­lá­ban Imi­ci­nek), reg­gel be­haj­tott dol­goz­ni, mun­kai­de­je le­jár­tá­val le­jár­ta az üz­le­te­in­ket, s mi­re ki­ér­ke­zett, mi már be­ér­kez­tünk a gom­bá­szás­ból. Mit ne­künk Ve­len­ce! Az ot­ta­ni er­dő gom­báit még­csak nem is is­mer­tük. Ar­ról nem is be­szél­ve, hogy ha tur­néz­tam, Edit­nek gyön­gyé­le­te volt: az övé lett az én fe­jem adag­ja is. A jegy csak a ki­je­lölt üz­let­ben volt ér­vé­nyes, nem szél­há­mos­kod­hat­tam hát, hogy mond­juk Szé­ke­lyud­var­he­lyen meg­hí­vok egy ma­gyar nőt egy ro­mán ke­nyé­ra­dag­ra.

A szín­ház egy lé­pés­sel előbb járt a köz­na­pi élet­nél: ott már a jegy­rend­szer is meg­bu­kott. Nem tud­tuk biz­to­sí­ta­ni a né­zők­nek já­ró elő­adá­si fe­ja­da­got. A cen­zú­ra úgy el­fúj­ta a Bol­dog nyár­fa­le­ve­let, mint Bla­ha Luj­za a ma­gyar nó­tát. De le­ga­lább még ide­jé­ben. Mert mi volt a ké­sőb­bi ábra? Gá­bra elv­társ propagandatit­kár úr lein­tet­te a szil­vesz­te­ri mű­so­run­­kat de­cem­ber 26-án. Nem stop­polt, nem be­száll­ni akart, ha­nem a mi szá­jun­kat bes­top­pol­ni. 29-én nem hit­tem a sze­mü­ve­gem­nek: a pró­ba­tá­b­lán ékes ma­gyar nyel­ven ék­te­len­ke­dett, hogy min­den sze­re­plő fi­zes­sen be 5 lejt és a más­nap dé­le­lőt­ti pró­ba vé­gén ma­rad­jon a szín­pa­don, mert Gá­bra elv­társ meg akar­ja kö­szön­ni az évi mun­kán­kat, mi meg ko­nyak­kal kö­nyö­köl­jünk a ke­gye­i­ért. Én vol­tam az egyet­len, aki át­öl­töz­tem és a bár­ban kö­nyö­köl­tem ko­nya­kol­va. (Ami­kor ha­zu­dott rész­vé­nye­ket vá­sá­rol­tat­tak a szín­há­zi­ak­kal, tud­tom­mal egye­dül én nem nyil­vá­ní­tot­tam rész­vé­nye­met.)

Ha pá­ni­ko­san kap­kod­va is, de szil­vesz­ter­re va­la­mics­ke mű­sort csak ku­pac­ba hord­tunk. Hű­hó, ha­hó, ha­ho­ta lett a cí­me, ami­ből csak a hű­hó és a  ha­hó volt igaz, de le­gin­kább a hó. Mi azért nem fa­laz­tunk, ha­nem fal­uz­tunk, tol­tuk, ki­tol­tuk a baj­ból az au­tó­buszt, mi­előtt ve­lünk is ki­tol­tak vol­na.

(Nap­ló) Egyéb­ként tel­jes ki­lá­tás­ta­lan­ság. A te­mes­vá­ria­kat má­ris sza­bad­ság­ra küld­ték.

Mi vi­de­ó­val is vé­de­kez­tünk a sza­bad­ság el­len. Ak­ko­ri­ban még rit­ka szer­ken­tyű volt, csak ki­vált­sá­gos ügye­sek hen­ceg­het­tek ve­le. A szín­ház va­la­mi­fé­le egye­zsé­get kö­tött a vál­lal­ko­zó szel­le­mű tu­laj­do­nos­sal és ver­seny­be szállt sa­ját­ma­gá­val, hát­ha ket­ten men­nek va­la­mi­re – le­he­tő­leg nem tön­k­re. Ez is ko­lonc volt, de még­se ku­tya.

Eb­ben a film-szín­há­zi nyo­mott han­gu­lat­ban ’85. febr. 8-án dél­ben a szín­ház­bár­ban Tö­hi ki­vé­te­le­sen a ke­zem­be nyo­mott egy cet­lit. Ug­ra­tás­nak vél­tem a gesz­tust, ug­rot­tam hát a pró­ba­tá­blá­hoz. És va­ló­ban! Ti­ze­ne­gye­dik nap­ja nem do­hány­zom, há­rom íz­ben kell majd rá­gyúj­ta­nom a főbb pró­bá­kon és az elő­adá­so­kon. Ha lesz­nek…

Két nap múl­va:

(Nap­ló) Pró­bál­juk az Emi­grán­so­kat. Re­mek­mű. Nem bí­zom ab­ban, hogy be is fog­juk mu­tat­ni. De még így is meg­éri.

Fe­lál­lí­tás:

I.    AA      Ne­mes Le­ven­te
XX      Én
II.   AA      Ka­la­már
XX      La­ló

Az volt a túl­mé­re­te­zett ren­de­zői el­kép­ze­lés, hogy két kü­lön­bö­ző elő­adást ké­szí­tünk, azo­kon be­lül pe­dig cse­rél­get­jük a sze­re­pe­ket. Ilyen nyo­mor­ban! Rá­adá­sul Le­ven­te hoz­zá­fo­gott el­ső ren­de­zé­sé­hez, amely­ben Ka­la­már­ral dup­lá­ban volt egy kis sze­re­pünk. A fran­cia bul­vár­da­rab cí­me: Az úr va­dász­ni jár. Mi A na­drág cím­mel ját­sztuk, ne­hogy va­la­ki a Nagy Med­veö­lő elv­társ­ra gon­dol­has­son.

Szó­val na­gyü­zem­re kap­csol­tunk.

(Nap­ló) Pró­bál­juk A na­drág-ot (ren­de­ző: Stra­uss) és az Emi­grán­so­kat. Nem men­tem az egy­he­tes gyer­gyói tur­né­ra (ka­ba­ré), hogy Stra­us­sal tud­junk „Emi­grál­ni”, mert „na­drág köz­ben” nincs le­he­tő­sé­günk. Oly­an­kor La­ló–Gyu­ri pró­bál, én sú­gok.

Így még nem sze­ret­tem da­ra­bot, sze­re­pet – imá­dom ezt a me­lót; én, aki ne­mi­gen sze­ret­tem pró­bál­ni, csak ját­sza­ni, most éj­jel-nap­pal kí­vá­nom az ön­kín­zást – fe­nét ön­kín­zás: mennyor­szág! –, most ér­zem a le­gin­kább a ten­ni­va­lót. Ta­lán nem túl­zok: ez­zel a sze­rep­pel (már­mint az XX-szel) for­má­ban va­gyok.

Folytatjuk

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ