„Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol…” (Kakuts Ági)

(Kakuts Ágit nagyon szeretem. Főiskolás voltam, mikor láttam kettőjüket Czikélivel a Varsói melódiában. Nem tudom, milyenek voltak, jók, rosszak, annyit tudok csak, hogy hosszú percekig nem tudtam magamhoz térni. Bementem gratulálni az öltözőjükbe, s csak sírtam, sírtam, mint a záporeső. Ági vigasztalt, kérdezősködött, de én semmire sem tudtam felelni, csak zokogtam megállás nélkül. Magam is csodálkoztam. Hiszen nem vagyok sírós természetű, engem édesanyám arra nevelt, hogy a saját bajainkkal mást ne terheljünk – ha fáj is valami, sose mutasd ki fiam, ezzel csak kiszolgáltatod magad az embereknek – , s én meg tanultam ezek szerint élni. A főiskolán is sokszor vádoltak érzéketlenséggel. Egyszer Tompa Miklósnak azzal sikerült kicsalogatnia belőlem a sírást Warrenné mestersége (Shaw) egyik jelenetében, hogy azt vágta a fejemhez: „Sírjon, asszonyom! Bár maga úgysem tud sírni, maga érzéketlen.” Mire elsírtam magam. Nem tudom, milyen rejtett csapóajtót nyitott fel bennem ő is, és később Kakuts Ágiék is, hogy megnyíltam, mint a zsilip, s áradt belőlem a könnyzuhatag. Azzal próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy bizonyára érzékenyebb idegállapotban voltam. Érzéketlenségem illetően ez is megnyugtatott. Jóval később jöttem rá, hogy nem erről, nem csak erről volt szó. Hanem arról a ritka képességről, amivel Kakuts és Tompa is rendelkeztek. Ismerték azt a bizonyos utat: lélektől lélekig.
Kakuts Ági játékában az volt számomra tünemény, hogy nem éreztem játéknak. Valóság volt. Nem hasonlított senkire, nem olyan volt, mint a színésznők a színpadon, nem jelezte, hogy ez most játék – ő a játék adta lehetőséget arra használta fel, hogy közelebb kerüljön az emberek szívéhez. Azokat az ajtókat nyitotta ki, amelyek a lelkünkig vezettek. Azt tette, amit minden művésznek tennie kell, ha igazán hatni akar. Bár nem hiszem, hogy tudatosan csinálta volna.
Furcsa dolog ez. Mert azóta ismerem, sőt szeretem is azt a színészt, aki megtartja a távolságot önmaga és a szerep között. Tehát kicsit brechti módon játszik. Kicsit, mert ez azért nem egészen ugyanaz, amit Brecht kért. Már tudom, naiv kérdés részemről, ki mennyire azonosul a szereppel, ki milyen módszer szerint dolgozik. Persze, ha a magam számára szeretném felhasználni az információt, azaz tanulni akarnék belőle. De nem naiv, ha a kérdés arra vezet rá, milyen fajta színjátszást művelünk mi, ma, itt. Ha azt fedi fel, amit az idők, a rendezői nyilatkozatok mindig elfedtek előlünk. T.i. a színészi módszer ritkán azonos a meghirdetett rendezői módszerrel. Mert nem Sztanyiszlavszkij az igazi és nem Brecht, hanem ami valahol a kettő között van. Brechthez csak úgy juthatsz el, ha ismered Sztanyiszlavszkijt. Brechtnél viszont nem szabad megállni. Az elkülönülés, a szereptől való eltávolodás nem lehet akkora mértékű, hogy a közönséget teljesen hidegen hagyja. Viszont az átélés sem lehet olyan fokú, hogy a nézők egymásnak menjenek. Nem a józan és arany középútról van szó. A színésznek megfelelő intelligenciával, világnézettel és az ezt vállaló magatartás bátorságával is rendelkeznie kell. NEM LEHET, NEM MARADHAT CSUPÁN ESZKÖZ A RENDEZŐ VAGY SZERZŐ KEZÉBEN. Annyira önálló művésznek kell lennie, aki, ha alá is veti magát a rendezői elképzeléseknek, világosan kiderül, hogy a szerepből mennyi az övé, mennyi a rendezőé, és milyen különbséget jelent, hogy ő játssza és nem más azt a szerepet.
Minden nagy színész teljesen függetlenül a nagy rendezőktől tudta ezt és élt is vele. Nem hárítható a felelősség senkire, sem kicsi rendezőre, sem gyenge darabíróra. A színész saját mesterségének önálló művésze. Attól lesz nagy, ha a legkevésbé szorul másra, kisegítőkre, mankókra…)

*
Kakuts Áginál ülünk, a kolozsvári monstrum-Monostor negyed egyik tömbházlakásának konyhájában. A haját csodálom, milyen dús, ő maga mennyire fiatal. Egész lénye hajlékony, nyitott. (Egyszer Czikéli azt mondta nekem Szentgyörgyön: Hallatlan szerencsés vagyok, hogy ilyen okos feleségem van. Mindig hallgathatok a szavára…)
Ági odateszi a kávét. Kicsit fáradt, mondja, tegnap későn feküdtek le.
Ági nem csak nekem tetszik. Az a művész, aki többet ad annál, aki egyszerűen csak sikeres. Annál, aki a közönség kedvence lehet ugyan, de valami fontos felismerésig nem jut el, s nem juttat el másokat sem. Kakuts Ágihoz érzékenynek, művészlelkűnek kell lenni, hogy szeretni, érteni tudjuk. Ha párhuzamot vonnánk színház és irodalom közt, Kakuts azok közé tartozna, akiket az tud értékelni, aki szereti, érti, mondjuk Babits Mihályt, Németh Lászlót. Előképzettség kell hozzá és valódi színházi szakértelem.

– Az a baj, hogy nem ismerjük egymást eléggé – mondja. – Különben az ember eltakarja magát… Ezt egy alkalommal nem is lehet elvégezni, ezt a munkát. Mikor az ember azzal a szándékkal ül le, hogy na, most én elmondom, nem biztos, hogy sikerül. Akkor van értelme, ha nagyon sok minden van az emberben. Előadás után másként érzi, ha nem játszik, megint másként…
– Másként is gondolkozik?
– Más rétegekben van. Ha valami élmény éri, egy találkozás, más dolgokat is felszínre hoz belőle, amikről nem is tudott, vagy tudott, csak… Én még soha az életben nem tudtam elmondani azt, amit érzek. Megpróbáltam, de csak töredékét sikerült. És senki sem hitte.
– Valamiket azért mondtál a múltkor, le is jegyeztem utólag…
– Hét évet ültem Vásárhelyen – meséli Ági. – … Senki nem tartott színésznőnek, magam is állandóan kételkedtem benne. Minden reggel ott akartam hagyni a pályát, nem tudtam mit kezdjek magammal. Elmentünk Váradra, attól való félelmünkben, hogy le ne építsenek. Ott se játsztam sokat. S egyszer elmentem egy iskolába szavalni. A gyerekek nevetni kezdtek az első sor után. Elhallgattam és megkérdeztem őket, min nevetnek. Egy szomorú balladát mondtam. Azt felelték, a népies szavakat. Akkor megmagyaráztam, hogy ezt más szavakkal is elmondhatnám, de a balladának ez a nyelve. S a pár rögtönzött mondatban lekötöttem a figyelmüket. Síri csendben hallgattak végig. Az elején még azt is mondtam, hogy nem kötelező engem végighallgatni, el lehet menni. Akkor éreztem először azt, hogy „megfogtam” a közönséget. Ettől kaptam aztán önbizalmat. Rájöttem, hogy nekem is van saját hangom, ami se Tanay, se Adleff Ingeborg, se Erdős Irma, se Szamossy Kornélia, se Csíky Ibolya, hanem egyedül én. De azóta is mindig sokat kínlódom a színpadon, ha nem értem a rendezőt, mert nincs mit megértenem. Elhatároztam, hogy soha többet nem fogom azt csinálni, amiben nem hiszek, amivel nem érzek egyet… Nincs egy cigarettád? Nem vagyok nagy dohányos, de most nagyon jól jönne egy szivar. Zilált a lelkem is, nem bírom az éjszakázást – teszi hozzá.

Nincs cigaretta…

– Nem gondolod, hogy túlságosan bizalmatlanok vagyunk egymással? Vagy ez nem az? Mennyire félhetnek egymástól a színészek? Csupán amennyire más halandók? – igyekszem „mederbe” terelni a beszélgetést.

Ági hümmög: – Attól függ, mennyire érzékeny vagy kiszolgáltatott a környezetének. Ha érzékenyebb, óvatosabb is. Én ezt a fajta óvatosságot ismerem, nem azt, hogy azért nem mondom el a véleményem, mert esetleg nem származik előnyöm belőle. Magamat féltem attól, hogy félreértenek. Azért nem barátkozunk, mert… magunkat nem ismerjük.
– Nem barátkozunk?
– Dehogynem! Nekem nagyon sok barátom van, úgy nem is tudnék élni, hogy ne beszélgessünk, ne szeressenek. Nagyon számít nálam, hogy szeretnek vagy sem. Elsősorban saját magamért szeretek mást. Azért vagyok rendes, mert nem tudok úgy élni, ha érzelmileg mellőznek, vagy haragusznak rám. Biztos kevés ember szenved ilyesmiben. Farkas Pista mondta Váradon: a színész a színpadon legyen érzékeny, ne az életben. A túlérzékenység, a kiszolgáltatottság… mindenképpen az vagyok.

Hangjában nincs panasz. Szinte tárgyszerűen állapítja meg magáról, érzékenyebb az átlagnál. S nem is biztos abban, hogy jó ez vagy sem. Szeretem benne, ahogy nem szentenciákat állít. Örökösen megkérdőjelezi azt is, amit gondol.

– Hol épült belém, hogy nekem mindig van egy ilyen érzésem?… kívül vagyok, egyedül vagyok nagyon, olyan nehéz egy, két emberrel is szorosabb kapcsolatot kiépíteni… Ha kicsit közelebb kerülünk egymáshoz, már úgy érzem, olyasmit várnak el tőlem, aminek nem tudok eleget tenni. A munkámban is… Lőrincz Ica mondta egyszer Vásárhelyen, az utcán – nagyon okos nő, nagyon szeretem, jó humorú, rendes ember – vett holmi csokoládékat magának és nekünk is, hogy nem azért veszi, mert…, hanem csak úgy érzi jól magát, ha szeretik. Félig humorosan mondta: önzésből csinálja. Ez nekem akkor úgy tetszett. Gondolkoztam rajta, ez tényleg így van. Óvatos vagyok. Ha nem értenek meg, nem tudom a következő lépést megtenni. Egy darabig minden színháznál jól érzem magam, végül mégis kívül vagyok. Ezért én vagyok a hibás egyedül. El akarom kerülni a sebeket, s nem lépek egyet. Ha őszinték vagyunk, Kati, nagyon sok felületes viszonyulás van az emberek között. Olyan kevés az, ami igazán mélyre megy… A másik, hogy engem kötelez is a barátság, és a színházon belül, ahol nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, mert olyan a színház szerkezete, ahol együtt dolgozunk, nem igaz, hogy jól esik, ha a másik többet játszik…, nem esik jól senkinek, mert az ember úgy érzi, hogy nem kapott meg valamit. Kiszikkad, ha nem figyelnek rá, magára marad, s akkor nagyon nehéz újrakezdeni.

…Valami kimondhatatlan szomorúság leng a konyhában, az ablak előtt, az utcán, ahogy beszél. Czikélinek előadása van. Meleg a délelőtt, süt a nap. Ági folytatja.

– [Illyés] Kinga itt volt az egyik Vőlegény-próbán, megnézte. Rossz hangulatom volt, mondtam is neki, nekem nem is jó, ha játszom, mindig úgy érzem, hogy érdemtelen vagyok, és nem biztos, hogy nekem kellett volna eljátszanom. Az utóbbi időben többet foglalkoztatnak… Ezt nem hiszem, hogy más elmondaná…
– Nem mondaná, biztos – nézek csodálkozva rá, s eszembe jut, hogy „pályám” kezdetén bennem is ilyen kétségek voltak… Mintha eltévedtem volna. – Ez nagyon szomorú érzés.
– Szomorú ember is vagyok. Lehet, hogy most „mélyebben” is vagyok. Nem voltak jó hónapjaim. A Kaviár és lencsét se én kellett volna talán… – elhallgat.

Láttam az előadást. Kakuts igazán nem szégyenkezhetett.

– A pályán mindig a periférián voltam, így alakult. Nem azért játsztam olyan keveset akkor is, mert mellőztek, hanem, mert úgy éreztem, nekem ennyi jár. Ez szépen „fejlődött” bennem. Vásárhelyen negyedéven akartam otthagyni a színit és átmenni az orvosira. Többnek éreztem magam annál, amit itt-ott eljátszottam, és ma is úgy érzem, ezen a pályán nincs mit keresni… A keserűség, a kiszolgáltatottság érzése ott van bennem. Amit átélsz, abból építed fel a szerepet. Mert, hogy milyen is volt az a szerep-minta, azt csak kitalálni lehet. Jegor Bulicsov-ban van, hogy a szerepek rangot a színészek egyéniségétől kapnak. Hogy hol a baj, hol lehetne keresni, nem tudom. Nincs híd, csak palló abból a világból, ahonnan te jöttél, és a színház között.
– Honnan jöttél?
– Faluról. A színház és falu…
– … az két világ?
– Számít, hogy hol érzed először azt, hogy fázol, vagy azt, hogy jó, ha süt a nap… Ezért nem értjük meg a fiatalokat is, nem tudom átérezni azt, amit ők… Nem mindegy, mikor találkozol a nagy szerelemmel, a dicsérettel, az odafigyeléssel. A borzasztó, hogy mindannyian egy életen keresztül akarjuk bizonyítani: nem vagyunk fölöslegesek, nem véletlenül vagyunk itt… Ha már megszülettem, valamiért születtem… De nem is gondolja végig az ember… Az anyagi telhetetlenség is mind bizonyításvágyból fakad, hogy ez ő, ezt ő csinálta.
– A színészerkölcs más?
– Nem. Csak másként vesz igénybe a munka. A színészet az egy qrva dolog, mert mindig át kéne alakulni, olyan hitelesnek kéne lenni, hogy a közönség elhiggye nekem a gazembert is. Azt hiszem jellembelileg is befolyásolja a színészt… Nem tudom, hányféle színész van. Itt a titok, a nagy titok, a tehetség. Például Szabó Lajika nem filozofál, felmegy a színpadra és az a jó, ahogy, amit kiejt a száján. Hiteles. Vagy Kőszegi Margit. Te hiszed, hogy ki lehet találni, hogy kell egy szerepet megcsinálni? Így egymás között? Hiszel ebben? Lehet, én vagyok túl igényes? De Lohinszky ösztönösen is dolgozik, nem csak ésszel. Abban a nagy tehetségben hiszek, aki ahogy megjelenik, oda kell figyelni. Én az ilyen színészre esküszöm… Vagy, ahogy rajzolni tud valaki. A tehetség, a készség benne van. Sok mindent megtanulhat, de a tehetség az benne kell hogy legyen. Nem lehet egy életen át kételkedni, hogy ez teher…
– Például az I. Erzsébet alatt biztos nem éreztél így.
– Nem. Soha. Az egy félelmetes feszültség volt. Azt éreztem, hogy elől kell mennem, nekem kell az utat mutatni s az embereket irányítani. Ott halálfélelmeim voltak. Borzasztó volt. Még soha nem játsztam főszerepet, de a szerep úgy jött… Nem kellett birkóznom vele.
– Ez nem bizonyíték arra, hogy színházba való vagy?
– Negyvenegy éves voltam, amikor eljátsztam. Túlzás volt a dicséret is, de az is, hogy Vásárhelyen hét évig nem kaptam szerepet. Az is túlzás, hogy valaki tíz évig nincs, aztán egyszerre nagyon ott van. Nem tudtam ebből annyi erőt gyűjteni, hogy én most már tudok valamit. Nem tudok semmit. Annyit igen, hogy ha egy kendőt felkötök így vagy úgy, akkor már könnyebben tudok megszólalni. Azért, mert az igazi világom ott alakult, a kendők közt.
– Laci azt állítja, sokat segítesz neki, s nagy szerencséje van, hogy te vagy a felesége.
– Azért van valami szerencséje, mert őt tehetséges, alkalmas embernek látom ezen a pályán. Felelősséget érzek iránta, hogy el ne bizakodjék, és hogy jól csinálja. Mert eltévedhet. Kevés olyan színészházaspár van, akik együtt kezdték és együtt is csinálják. Ez még a főiskoláról indult. Nagyon szeretem, ha ő játszik. Feleség vagyok, anya, és van egy színész férjem. Őt nagyon meghatározza, hogy játszik-e vagy sem. Neki a színház az élete. Nekem az életem az életem. Nehezebben élek, mint más. Ha lelkesedett, akkor intettem, hogy nem biztos, hogy jó. Nincsenek lefolyók ezen a pályán. Itt mindent újra kell kezdeni.
– Azt mondod, hogy nem lehet megtanulni ezen a pályán semmit?
Dehogynem. A rajzot is, a hegedülést is meg kell tanulni. A színházban is például, hogy ott a fény, hogy van ez, az, de úgy, hogy én biztosan tudom a fogásokat, olyan nincs. Figyeld meg, kijön egy fiatal, nagyon tehetséges színész. Kegyetlen dolog, mert hirtelen tud mindent. S akkor beléd döbben, hogy akkor én mit csináltam huszonöt évig?

Itt és így jelentkezik benne a nyitottság, gondolom róla, mialatt szelíden beszél utánozhatatlan, sok ember közül felismerhető hangján, kicsit rekedtes-fátyolosan, mesés-zengésűen. Olyan hangon, amitől a gyermeki és művészi képzelet felgyúl.

– Remetei vagyok, Nyárádremetei. A középiskolát Vásárhelyen végeztem. Édesapám sokat mondókázott, sok mesét mondott gyermekkoromban. Szűkszavú, halk ember, de esküvőkön kikérte a menyasszonyt. Falun ehhez adottság kell, vőfély nem lehet akárki. Az öregem ezt remekül tudta. De ennek nem volt köze ahhoz, hogy én mit fogok csinálni.
– Nincs elég önbizalmad.
– Nincs. De van erőm.
– Az előbb azt mondtad, nincs…
– Nincs? – emeli fel a hangját. – Annyi, hogy én bátran menjek be és várjam a szerepet, annyi nincs. De most se, fiatalkoromban se kezdett ki annyira, hogy rámenjek, ha nem játszom. Végül ezért mentünk el Váradra. Vásárhelyen akkor az egy kritikus idő volt. Akkor ment el Nemes Levente, Sinka Károly is onnan, egyfajta bomlás indult a Tompa-korszak után. Váradra hívtak. Nem engem, elsősorban, hanem Lacit. De ő se dolgozott. Pedig ő azt biztosan tudta, hogy melyik az ő szerepe, melyik lett volna. Ezt én sose érzem. Szerepálmom sincs. Vannak dolgok, amiket úgy érzek, hogy senki úgy nem tudná eljátszani, mint én. Alapérzéseket például. A félelmet… Az elvárásoknak nem tudtam eleget tenni.
– Milyen az, amikor nem dolgozhattok?
– Nyugalmasabb, mert nincs felelősség – mondja mosolyogva.

A mosolyában is van valami „kakutságis” szomorúság. A hangja is olyan, de könnyed. Felüdül mellette az ember, komolyabban veszi önmagát. Szellemi-lelki fürdő, ha vele lehet az ember, nem csak azzal, amit mond, hanem, amit egész lényéből sugároz, azzal az aggódással, igényességgel és igazságkereséssel, ami önmagához való viszonyát is jellemzi. Azt hiszem magának is ritkán hazudik…

– Mikor vált meggyőződéseddé, hogy csak színész lehetsz?
– Nem emlékszem erre. Belülről hajtja valami az embert. A szerető, látod, az egy jó darab. Miért élünk? Milyen jó kérdés. Ilyen az is, hogy miért vagyunk színészek. Én idetévedtem. Olyan szépnek, vonzónak éreztem.
– Mégis, úgy érzed, más pályán többet tehetnél?
– Ahol nagyobb szükség volna rám – de rögtön hozzáteszi: – Nem érzem azt, hogy nem játszom eleget. A környezetem nagyon fontos. Laci mindig azt mondja, ne neveljem az embereket. Nekem számít, hogyan élnek, szeretek segíteni nekik. Például az egészségügyben talán használhatóbb lennék. Persze, hiszek abban a tíz mondatban is, amit úgy mondok, hogy azért az számít. De azt is el merem neked mondani, soha nem gondoltam végig, hogy az egész erdélyi színház milyen. Hogy én kívül érzem magam a pályán, ez az én nyomorom, az én furcsa, vagy rossz természetem. Talán valami sérelem ért. Mikor én kezdtem, még számított, ki honnan jött, hogy falusi vagy orvos gyermek, biztos lerakódott bennem ez valamiképp. Más érzéssel él, másként lép a falusi gyermek és az ügyvéd gyermeke. Nincs egyenlőség. A munkás gyereke sokkal félénkebb. Igazán ezek a dolgok tartanak engem fogva, a hozzám hasonló életű, érzésű gyermekek. Egy árva gyermek szomorú nagy szeme jobban megragad, nem tudok szabadulni tőle. A csángó vidéken láttam egy lányt… Nincs az a szerep, ami jobban lekötött volna. Angyalhajú gyermekek közt egy kicsi köhögött, aludni nem tudtam, hogy mi lesz vele, átvészeli-e a tüdőgyulladást. És énekeltek. És úgy néztek ránk, mintha nem is emberek lettünk volna…
– Akkor ezekért a gyerekekért játszol?
– Hát nem, mert nem jutok el hozzájuk. Voltak terveim, hogy verseket fogok mondani, járni fogok falura, de nem lehet, igazából nem tudnék segíteni. Meghatározódik az ember élete azzal, hogy hová születik. Azt hiszem ezért sem tudtam a pályán felszabadulni, mert ilyennek vagy olyannak születünk, ide vagy oda… Egy nehéz világból jöttem és úgy is élem az életet. Faluról, földdel dolgozni, kiszolgáltatva az időjárásnak, viharnak, esőnek…, a városi nem tudja mit jelent félni a villámtól, vagy például a teheneket nagy idő idején is őrizni. Az ember kiszolgáltatott mindennek, a természetnek is.
– Játékotok stílusa nem egyforma, nem is lehetne talán. A te játékodban van valami lebegés, ami megragadhatatlan, egy csak rád jellemző hangvétel, ami arról árulkodik, hogy a színház számodra nem csupán gyakorlat, hogy valamit más természetű dolgokra is bízhatsz, bízol. Laci realistább, játéka sokkal konkrétabb, tárgyi vonatkozású, elemezhető, nincsenek benne ilyen és ennyire elvonatkoztatott elemek. Gondolom ez a különbség munkamódszerre és egyéni természetre is vall.
– Neki minden egyszerűbb – mondja Ági –, ő élni is könnyebben tud, nem filozofál. Szeret enni, élni, aludni, játszani, mindent a maga idejében. Én meg elsüllyedek egy helyzetben. Másként szívódik fel benne egy jelenség, egy találkozás, egy helyzet. Másképp érlelődik. Ő hamar elintézi, jobban el tudja választani az életét a színháztól. Nekem mindig együtt vannak a gyötrelmeim, a szerep s az élet, a gondok, hogy a parasztasszony ne köszönjön nekem kezit csókolomot, hogyan mondjam meg neki, hogy meg ne sértődjön… Téged izgat, hogy a színész mit gondol, mit érez, mik tartják fogva, azon kívül, hogy játszik… Engem az is izgat, hogy Katona Éva például mit gondol önmagáról, mit érez, hát eljátszta A néma levente Ziliáját ugye. Nem véletlen, hogy a dokumentum jellegű filmek jobban fogva tartják az embert. Mennyire népszerűek, izgalmasak, igazak és érdekesek. Az irodalomnak megvan a maga értéke, csak más az igaz történet. Hiszen mindig igaz történeteket akarunk hallani. A mesénél is jobban érdekli a gyerekeket. A bányász élete is roppant érdekes, a színész is elmondhatja az életét… Az volna jó, ha úgy ismernél egy színészt, hogy legalább egy fél könyvet tudnál írni róla… Ha egy kávézás, vagy séta úgy tudna elindítani téged az írásban…
– Hogyan vélekedsz a színész–rendező–szerző körüli vitáról, mely az elsőbbségért zajlik?
– Mindenki a beérkezettségét félti. Ilyen pedig nincs. Az indulás gyötrelmes út. A kartotékot sosem lehet előszedni, hogy én már mindent tudok, és akkor most már azt játszom, amit éppen kérnek tőlem.
– Van színész, aki azért játszik, hogy megvalósítsa önmagát. Erről mit gondolsz?
Nem azért játszik, hanem mert muszáj neki, ha már színész. Azért játssza így vagy úgy – esetleg. Hogy valakiből hogy lesz színész, nem tudom. Nem véletlen, hogy nagyon sok, később jó író eleinte színészettel foglalkozik. Vagy fordítva. Sokan valami késztetést éreznek. El kell mondaniuk valamit. Hajtja őket a kíváncsiság, a türelmetlenség. Valahová elkívánkozik, egy más világba… És az, hogy játék…, mert könnyen hozzáférhető, nem kell olvasni, csak bemegy, leül, s még szórakozik is. A gyerek is, ahogyan játszik… az ember legősibb megnyilvánulása a játék. Nagy László írja szépen a Táncbeli táncszók-ban: „Mert mibennünk zeng a lélek / minket illet ez az ének”. Hát nem? Gyönyörű. Járogattunk ki bálokra, Visára. Nagyon szép, régi mezőségi falu. Ott vannak még bálok, az idős emberek is táncolnak.
– Mi köze van a játéknak a világhoz?
– A játék kedve…, megnyilvánulni akar az ember, jelen lenni. Azért nem tud magában élni. Tartoznia kell valakihez. Akkor tudom, hogy vagyok, ha valakivel vagyok. A játék, az együttlevés… Csak a nagyon jót szeretem, ha valami nagyon jó és nagyon tökéletes. Attól olyan jó kedvem lesz. Egy szép muzsikától, egy jó beszélgetéstől. Megvalósítani önmagunkat? Hát valósak vagyunk, ha már vagyunk. Kinek mennyire, miért van rám szüksége, ez a lényeg, hogy mennyire vagyok fontos, nélkülözhetetlen, vagy fölösleges.

Közben Ági már rég odakészítette az ebédet. Berobban Laci, azaz Czikéli László színművész, aki körül nyomban felpezsdül a légkör… De erről holnap.

Lejegyezte: Nászta Katalin

A beszélgetés 1983 -ban készült.

1. batoi.ida:
   2017. április 17. 12:03

   Olyan jó volt ez a beszélgetés.Annyira Ági volt,hangsúlyait,gesztusait is látni véltem.Szerencsémre,évente párszor most is összejövünk. Köszönet.

2. Nászta Katalin:
   2017. április 17. 14:30

   Köszönöm, Ida! Mutasd meg neki, ha találkozol vele!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ