„A színész felelőssége az emberformálás felelőssége” (Czikéli Laci)

… Berobban Laci, azaz Czikéli László színművész, aki körül nyomban felpezsdül a légkör… Oda a halk beszélgetés-hangulat.
Zajos, lármás, jókedvű. Pedig gyalog jött fel a színháztól, egészen a Monostor negyed egyik utolsó tömbházába, az éppen aktuális lakásukba. („Nincs ennek a lakásnak semmi baja, kérlek”, mondják, „csak borzasztó messze van. El vagy zárva a világtól, se telefon, se semmi. Ide egy hétig jön ki az ember.”)
Czikéli egyenesen a közepébe vág a dolgoknak:
– Itt voltak a múltkor a váradiak a Deficittel, vagy ti a Tamási Vitéz lélek-ével, és Vásárhelyi Géza, Mózes Attila olyan fölényesen bírálták szünetben, hogy felháborított. Én mindent becsülök, ami izzadtság. De nem bírnám ezt a várost, ha ez a színház nem volna… Hogy sikerült a beszélgetés?
– Nem fejeztük be – mondom.
– Dehogynem. Így is beszéltünk eleget – javít ki Ági.
– Szóval az úgy van Katikám – folytatja Czikéli –, hogy azt a Tompa [Miklós]-iskolát sokan szidják.
– Senki se szidja igazán – akadékoskodik Ági.
– De mondanak sok mindent – ellenkezik Czikéli. – Mégis, az öreg tudta, hogy mit akar s nem véletlen, hogy a hat magyar színház vezető színészgárdája, akik az ő keze alól is kerültek ki, viszik a hátukon a színházat. Harag Gyuri is így kezdi a Tiszatájban, Ablonczynak adott interjújában, hogy a felszabadulás utáni színjátszás Tompával kezdődik. Nem kellene dicsérjem, mert velem kegyetlenül kitolt, de nagyon nagy művész s olyan lucid a hetvenkét éves fejével, mint más héthónapos rendezőkorában sem. – Ránéz Ágira. – A mi életünk, az zajlott. Mit is mondott Tompa? Hogy a színház, jegyezd meg fiam, nem menedékház. Elmondta azt is, hogy Ágival kapcsolatban tévedett. – Czikéli természetesen utánozza Tompát, másképp nem is tudnám elképzelni őt, mint állandó mozgásban, nyüzsgésben.
– Pedig most sem vagyok jobb színész – mondja Ági.
– Hány éves vagy, Laci? – érdeklődöm.
– Negyvenkilenc – és intő mozdulattal bólogat hozzá. – Nem vagyok már fiatal.
– Nem nézel ki annyinak…

– Köszönöm, Katikám, ezt a bókot, el is vártam tőled! Na, mi lesz az ebéd? Éhes vagy? – kérdi tőlem.
– Nagyon – felelem. Ági máris teríti az asztalt, ő nem eszik, mi ketten majdnem betekerjük a sült tyúkot Lacival, amit Ági nagyon ízletesen készített el.
– Látom, szeretsz enni – jegyzi meg Laci. – Én is imádok.
Ebéd után bemegyünk a szobába.
– Őszinte légy, Czikéli! – szól utánunk Ági, aki még be-benyit azért s eleinte még részt is vesz a beszélgetésben.
– A színésznek kritikától függetlenül éreznie kell, hogy milyen – Czikéli az előbb megkezdett témát folytatja. – Persze, a színész furcsa állat, a jó kritika megkeni a máját, a rossz elgondolkodtatja, de ha vénája van, tudja, mikor milyen. A kritika egy ember véleménye. A közönség mégis több.
– A közönség véleményét honnan tudod meg? – kérdi tőle a felesége.
– Azt érzem. Ha jó vagyok, a nézőtér nem borul rám, ha rossz, akkor rám borul, tapstól függetlenül. A telítettséget megérzi az ember, s az már jó munka. Különben én egy kritikust sem gyűlölök.
– De azt szereted, aki jót ír rólad – veti közbe újólag Ági.
– Nem. Csak belekapaszkodom abba, hogy ő is csak egy ember.
Ági nem ereszti a szót.
– A legnagyobb élményem Váradon Az anyám könnyű álmot ígér -ben az öregasszony. Egy anya, akinek a gyermeke szerelemgyerek volt. S úgy átkozta őt, hogy a legnagyobb féltés vezérelte. Ez volt otthon is. Azt is mondták, ha nem tudok jól szitálni, nem megyek férjhez. Különben dicsértek is eleget a kritikusok – szól oda Lacinak.
– Miért? A Manole -ban hogy levágott [Marosi] Péter bátyánk? Ne beszéljünk, és főleg ne írjunk fellegvárból. Alkotó hangulat nem csak rendező és színészek közt legyen, hanem kritikus, író, rendező, színész közt is. Ez társasjáték, és ebben a kritikus is benne van. Függvénye és aktív résztvevője legyen az előadásnak. Mert hat a színészre, a közönségre. Felelős tehát. Nem lehet, nem szabad döntögetni, hogy most ez rendező- vagy színész-centrikus színház. Ezzel Gyurit is vádolták. A rendező azért van, hogy lelket leheljen az előadásba. Nem hiszek a rendező nélküli színházban. Azért merem ezt így kimondani, mert Harag Gyurival csinálom a második nagy dolgomat, amit nagyon szeretek, Flambót a Műtét -ben, s életem egyik legszebb hét hete A szerető munkafolyamata volt, mikor úgy éreztem, az egész színiiskolát sutba kell vágni és az első évről indulni. Bíró Levente is így érezte, s ott ült minden próbán, mint egy taknyos elsőéves, fegyelmezetten. Pedig nem több, amit csinál, egy lihegésnél, tíz mondatnál. Ez az, amikor a színésznek vénája van. Szenzációs volt. Ami pedig a közönséget illeti, inkább kevesen jöjjenek, de legyen jó közönség. A szeretőből nem is volt rossz előadás. Meg van gépelve, nem fércelt munka. Le van kottázva. Így csinálhatta Taub annak idején a Gondnok-ot.
– Tompa és Harag közt sok hasonló vonás van, ami a rendezés módszerét illeti – vetem közbe.
– Igen – erősíti meg Laci is. – Nagyon szeretem, amikor előjátszanak, jól mutatják meg. Harag ezt kiválóan érti. Tényleg, még Tompa ért így a mutogatáshoz – döbben rá. – Akármilyen formabontó színházat igyekszünk csinálni, nagyon hálás vagyok a Tompától tanult „szocializmusnak”. Mindennek az alapja a realizmus, a realista színház.
– Mi okozott a legtöbb gondot ezen a pályán?
– A színészet mindig a korához szól – felel Laci. – Shakespeare kora egyedi volt. Akkor hatalom és művészet közelebb álltak egymáshoz. E kettő közt antagonisztikus ellentét van. A mindenkori hatalom félreteszi vagy felhasználja a művészetet, mint a Mephisztóban. A művészet arra hivatott, hogy a hatalom visszásságait kivetítse a plebsnek. Ezáltal javulhat fel a társadalom. Nem lehet kiszolgáltatottja a hatalomnak, ha egészségesen tükrözi a valóságot, a tévedéseket, akkor hathat. Az igazi színház a valóság ábrázolása.
– Harag és Tompa Gábor közt van különbség e tekintetben?
– Lényegében semmi. Mindkettő realisztikus talajon áll, csak T. G. a mai generáció lüktetését igyekszik megmutatni. Nekik nincs félelemérzetük, őszinték, másfajta félelmeik vannak. T. G. a huszonhat éves fejével akar kimondani igazságokat és ki is mondja. Nagyon jól megférnek egymással, mindkettő tanul a másiktól. Kincsessel is érdekes volt dolgozni. Kiváló dolgok születtek, ha odafigyelt arra a huszonöt percre. … Én háborús generáció vagyok. Tíz éves voltam negyvennégyben, mikor Kolozsvárt bombázták. Benne voltam a problémában, ami lekötött, nem volt időm gondolkodni. Élve kellett maradni.
– Mai napig azzal mentjük magunkat, hogy csak háború ne legyen, mert minden más megoldható – ezt már Ági fűzi hozzá.
– Utálom a háborút, mert megkeményítette az embereket. Ez nem paplan-takaró. Olyan történelmi pillanat volt, amit át kellett élni. Volt, aki elpusztult, vagy elvesztette a lába alól a talajt, de mindenképpen próbára tette az emberiséget – mondja Czikéli.
– Mi a siker, szerinted, Laci?
– Kapcsolat színész és közönség között.
Ági megszólal: – Minden ember szereti, ha szeretik.
– Az is siker, ha a piacon felismernek – teszi hozzá Laci.
– S az jó? – kérdi Ági.
– Jó, mert azt jelenti, a munkádnak sikere van.
Ági ellenkezik: – Neked van sikered…
– Egyéniség kérdése, hogyan viseled el. Veszélyesebb, ha a sikert nem tudod elviselni, mint a sikertelenséget. Nagyon sokat tanulok ebben a tekintetben is a fiataloktól. A mi barátaink között sok a fiatal. Kitűnő gárda végzett most Szamosfalván a katonaságnál – utal a fia baráti körére.
– A Zoo-story után – mondja Ági –, az jutott eszembe, hogy merek én beleszólni a gyermekem életébe, amikor fogalmam sincs arról, ők hogyan gondolkodnak. Mert éreztem, mekkora találkozás volt számukra ez az előadás. Rám nem hatott épp úgy. Szentgyörgyi Albert professzor mondta, hogy ő már a húsz évvel fiatalabb kollegájával sem mer vitába szállni bizonyos dolgokban, mert más-más dolgok szívódtak fel benne, mint bennük.
– Szerencsém (?) is volt – szól közbe Laci –, mert a Popfesztiválban a gyermekem korúakkal játszhattam. Tudod, mit szeretek bennük? Hogy tiszteletük nem mondvacsinált irántunk. Ezt nagyon tudom értékelni a mai generációban.

Nagyon tetszik, ahogy egymással is beszélgetnek. Lacinak is mondja most Ági, nem csak nekem.

– Minden jelenségben megvan a nagy egész. Az a probléma, hogy kinyílt a világ. Hirtelen tudomást kellett venni róla.
– Információrobbanás. A képzelet is fejlődik. Nekem minden utcasarok élmény, ha jól működik a képzelőerőm. Nyilván nagyobb élményekben lehetne részem, ha utazhatnék. De az élmények az életben vannak, s az életben nem nézni, látni kell. Ezt az öreg Tompa is mondta.
Ági válaszol.
– Hiába utazik az ember, ha magával nem vihet semmit, nem is kaphat semmit, nem rakódnak le a dolgok. Az itteni életet kell teljes mértékben vállalni, így aztán hasonlíthatsz, minősíthetsz kint, megerősíthetnek a tapasztalatok.
– Én nagyon rá tudok csodálkozni a természetre. A kicsi gyermeket és a természetet fogom sajnálni a földi életből, ha meghalok. Ez a kettő adja számomra az élményszerű érzésemlékezetet. Ezért is szeretem annyira a fiatalokat – ismétli Laci.
– Szerinted mi különbség van színész és igazi színész közt? – kérdem.
– Az igazi hat rám, őt megérzem, megértem… Ha nem egyéniség, nem színész. Nem kell aljas embernek lenned, hogy jó színész légy. Nagy dolgot csak tiszta emberként csinálhatsz. Spencer Tracy például kiváló ember is volt, ez látszott filmbeli alakításain is. Ha ember vagy, akkor tudsz formálni valakit, játszhatsz a jellemekkel.
– Mitől félsz leginkább, mi okoz gátlást?
– Én csak addig félek, amíg nem vagyok biztos valamiben. A próba, a munkafolyamat félelemmel is eltölt. A magam bizonytalanságától félek. Érzem, előttem van, tudom, hogy kell megcsinálni, de amíg meg nem valósítom, félek. Felelősséget érzek a közönséggel szemben, nem azért a tizenöt lejért, a lelkéért. A színész felelősségérzete külön fejezet. Etikai kérdés ez már, hiszen a színész felelőssége az emberformálás felelőssége… Előadás után nagy kő esik le a szívemről. Elmúlnak a félelmeim. Reggel pedig kezdődik minden elölről.
– Milyen a rossz rendező?
– Acsarkodó. Olyan dolgokat akar a színészre kényszeríteni, amiből kiderül, fogalma sincs, miről szól a mű. Mondatokat igyekszik rendezni, nem tud állapotokat teremteni, helyzetet rendezni. A legeklatánsabb példa, hogy lerendelkezés után azonnal snúr-próbákat tart. Idegen tőle a mű boncolgatásának folyamata. Az előadás mozaikokból tevődik össze, csak akkor lesz kép belőle, ha minden mozaik a helyén áll.
– Milyen színészt szeretsz?
– Jó partnereim Héjja, Barkó, Sebők. A feleségemet nem illik említenem.
– Dehogynem.
– Ő is jó partner, és nagyon sokat segít nekem. Jobban szenved, amikor én játszom. Érted? Izgul.
(A feleség nem hallja ezeket, magunkra hagyott.)
– Hogy segít?
– Mikor rossz rendezőkkel dolgozom, a mozaikokat ő magyarázza meg. Tényleg nagyon sokat köszönhetek neki. Mert nem vagyok egy spártai jellem, nem aljasságokra értem, csak könnyű Katit táncba vinni alapon, szeretek elkukkanni. A férfit fogni kell, én hiszek ebben. Hülye, aki azt mondja, hogy én vagyok az úr, s az asszony hallgat. A házasságban is, a művészetben is jó partnerre van szükség.
– Miért vagy színész?
– Hm… Mert szeretem az anyanyelvemet. Először… – hosszabb szünet után folytatja –, aztán meg azért… nagyon érdekes, amikor bele tudok bújni más emberek bőrébe, életébe, világába. És legyen az jó, vagy rossz, pontosan az anyanyelvemen keresztül érzem, hogy olyan dolgokat mondhatok el az embereknek, ami hátha jobbá teszi őket… Én nagyon hiszek az emberek jóságában. Megvetem, szívből gyűlölöm a gyanakvást, a bizalmatlanságot. Elképzelhetetlen számomra, hogy egyik ember ne bízzon a másikban.

Czikéli első látszatra a rámenős emberfajtához tartozik. Hangos, gátlástalan, hevesen viszonyul mindenhez, nőkhöz, férfiakhoz, néha még olyan érzése is támad az embernek, hogy nem nőtt be a feje lágya. Míg Váradon voltak és kiszállásaik alkalmával találkoztunk, tartózkodtam tőle. Attól féltem, elsodor szelességével, nem is igen hittem mindig kitörő, lelkes üdvözletében, a színészi stílus számlájára írtam ezeket, szerepjátszásnak éreztem. Talán az is volt. Sokan nevezik hőbörgőnek. Láttam a Műtét próbái alatt, többször is. És akkor megéreztem rajta az igazi színészlázt, ami olyan ritkán adatik meg a színésznek pályája során. Amiről ő is beszélt. Nem vett észre. A színfalak mögött állt, jelenésére várva, de már félig élve a szituációt. Nem is vehetett volna észre, már azt az állapotot élte, amikor bent a színpadon már megvan, csak éppen be kell lépni.

– Jól értik szerinted manapság a nézők a színházat?
– Sajnos, nem értik. Az igazi színházművészetet, amit Tompáéktól, Haragtól, Kovácstól, Nagy Imrééktől tanultam, nem értik. Hajlamosak a komédiára. Persze, nem csak nevetni szeretnek, mert nevetni jó, de hát… Igaz, nevetve is fel lehet fedezni olyan életproblémákat, amelyek adva vannak. Én a komoly – nem komor! – művészetet szeretem. Ahogy Karinthy mondta: humorban nem ismerek tréfát. Vígjátékban is a komoly játékot szeretem, nem a seggre pacsit. Hajlamosak a szemetet is elfogadni. Mi is hajlamosak vagyunk a rossz repertoárra, meg tőlünk független okokra hárítani a bajokat. Láttam nagyon rossz darabot is remekül megrendezett előadásban… A jó rendező gyenge darabból is jó előadást tud produkálni. Az zavar, hogy a mi közönségünk bután szeret nevetni. Nem akarom megsérteni őket. Óriási szerencsénk van, mert nekünk iskolát tanítottak. A volt Székely Színház arra nevelt, komolyan sírni és komolyan nevetni nagyon értékes mind a színész, mind a közönség részéről. Ez az, amit nem érzek a mai színházban. S nem érzem azt, hogy vannak nagyjaink. Elképzelhető, hogy azért, mert tervteljesítésre vagyunk kárhoztatva. S mi sem foglalkozunk eleget a fiatalokkal.
– Te öreg vagy?
– Nem. Jó középgeneráció. Még tíz évem van a nyugdíjig. Lehet, hogy mi fáradtabbak vagyunk. Lehet, többet követelnek tőlünk. De akármit mondunk, a színházat szeretni kell, csak utána lehet csinálni is. Én nem tudom, mi az utálat a színpadon. Ha még afférom is van, mert ez elkerülhetetlen, a színpadon akkor sincs harag. Másként játszani nem lehet. Sajnos lusta, kényelmes ember vagyok és szenvedek, mikor délutáni próba van, mondjuk kettőtől, mikor négykor szoktam ebéd után ébredni, de amikor nekifogok, akkor egyhuzamban egy hétig is képes vagyok dolgozni. Különben én köztudottan buta színész vagyok – fejezi be, amit Ági, aki már velünk ül, cáfol.
– Nem, csak nem olvasol eleget.
Most Ágitól kérdem:
– Mitől szeretsz meg egy szerepet?
– Ha a rendező velem képzeli el, indulásnak jóleső érzés. Az I. Erzsébet-nél olyan dolgokat mondhattam el, játszhattam el, amik bennem vannak, engem fejeznek ki. Közel áll hozzám, ahogy I. Erzsébet gondolkodott, legalább is Foster szerint. Mert ugyan mit tudhatunk I. Erzsébetről? Ahogy Foster megírta, engem is kifejezett, az én problémámat is, azt, hogy olyan egyedül volt például, s hogy akkora felelőssége volt. Kovács Levente azt mondta, azt csinálsz, amit akarsz, akár bukfencezhettem is nyugodtan, nem éreztem, hogy valamit elvárnak tőlem, s vajon képes leszek-e rá. Volt egy-két nagyon jó próbám s vagy két kitűnő előadás belőle, amikor nagyon jól éreztem magam. Máskor legtöbbször kívülről néztem magam. A Sütőben (Anyám könnyű álmot ígér) éreztem először, hogy nem látom magam kívülről. Pedig kell az önkontroll, csak egyszerre..
– Kívülről, belülről közelíted meg a szerepeid?
– Mikor Harag azt mondta nekem, hogy Kisvicákné olyan szegény, hogy fekete, rögtön tudtam, mit jelent. Számít, hogyan beszél az a szerep. A Kőszívűben rosszul éreztem magam, távol állt tőlem az a beszédmodor, nem is tudtam csinálni. Amihez az én lényemnek, világomnak köze nincs, az nem megy.
– Mennyire rokona a színész saját társulatának?
– Micsoda kérdések! – szisszen fel Ági, majd mosolyog újból. – Hát ez egy furcsa közösség, amibe az ember beletartozik akkor is, ha kívül érzi magát, mint én. A nyomorunk egy. Nem tudom, van-e olyan közösség, de lennie kellene, ahol ez a függőségi viszony biztonsági érzést ad, s nem kiszolgáltatottságot. Amikor úgy érezheted, hogy beletartozol egy anyagba, egy közösségbe, tehát nem vagy csupán magadra utalva. Segítenek, törődnek veled. Sajnos a színész inkább kiszolgáltatottnak érzi magát. Együvé tartozunk. Egy a sorsunk, ez az igazság.
– Neked milyen a jó partner?
– Aki nem bánt… Nincsenek ilyen igényeim. Ne gyanakodjanak, ne nézzenek le, ne irigyeljenek. Semmi olyan kapcsolatot nem szeretek, ami a nyugalmamat kikezdi.

Ül a fotelben, lassan homályosodik a szoba, Ági körvonalai is sejtelmesebbek lesznek.

– Lacit mindig a virág érdekelte, engem, ami bent van a földben. Igazából a munkát az végzi el, ami nem látható. Ott készül a munka bent… Azért sikerül valami ritkán, mert nagyon kell értse a környezet, a hely, mit akarsz…

Annyira költőien fogalmaz, ahogy elhelyezi szavait a térben, az időben, ahogy megválasztja a csendjeit, ahogy nem siet, ahogyan mindennek megtalálja a valódi helyét, hogy elnézést kérek a kedves olvasótól, ha ebben a beszélgetésben részemről megfigyelésből, szeretetből is több jutott neki. Ezt azonnal megérzi Czikéli úr, aki meg is szólal.

– A bizalom fontos.
– Nem is az – mondja Ági –, szörnyű, hogy nem ismerjük egymást… Valami van…, amikor jól érzem magam. Ezen a pályán bátornak kell lenni. Nem szabad lássa a környezet, hogy félsz, hogy izgulsz. Bátornak kell lenni. Ez számít. Nem tudok magamnak bebeszélni semmit. Vásárhelyen nem is voltam jó. Ahol hét évig nem játsztam, ott az I. Erzsébet sem ment. Kolozsváron könnyebb volt jónak lennem.

Ezt én is éreztem, könnyebb ott jónak lenni, ahol előzőleg már meggyőzted a közönséget. Mondom is hangosan…

– Ez a meggyőzés, ez igaz – teszi hozzá Ági.
– Nekünk nincs más lehetőségünk, se film, se televízió – kapcsolódik be Laci –, s ezt nagyon fájlalom. Nagyon szerettem volna filmezni. Én például úgy kezdek neki egy szerepnek, hogy fogom a példányt, olvasom, olvasom, beszélgetek a jégszekrénnyel, s a jégszekrény megelevenedik.
– Egy színházban egy szerepet talán négy-öt is el tud játszani – mondja Kakuts Ági. – Rossz tradíció, hogy ne szeressük, aki éppen játszik. Pedig akkor van a legtöbb szüksége a szeretetre. Az se véletlen, hogy mi már három színháznál voltunk. Nem kellettünk. Nem fájt úgy, hogy megsértődjek. Volt sok jó színész, mi nem oda kellettünk. Mikor ide jöttünk, itt is csak Lacira volt szükség.
– Rám, rám! – méltatlankodik Czikéli.

Beesteledett. Nagyon kedves házaspár. Jól kiegészítik egymást. De azt hiszem, az igazi egyensúlyt a katonaviselt, tisztaszemű fiúgyermekük tartja közöttük. Aki azt mondja az anyjának: „Anyu, már nem vagy bakfis, ezután sportosan kell öltözködnöd.” És farmerbe, fehér blúzba parancsolja anyját. És azt mondja neki, hogy nem szabad annyira érzékenynek lenni. Ugyanakkor tökéletesen együttérez az édesanyjával. Czikéli pedig a lázas színházszerető, színházért égő színész, aki mindig kicsit az ingén hordja a szerelmét, de ez nem jelenti azt, hogy nem hatol mélyre benne, nem gyökerezik egészen mélyről belőle. Ha fákhoz hasonlíthatnám őket, Kakuts lenne az égerfa, a szomorúfűz, Czikéli pedig a tölgy.

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült beszélgetés teljes anyaga az alábbi címen olvasható

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ