Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (60.)
A nadrág bemutatójáig (ápr. 17.) nagyon elszórtan tudtam „emigrálni”, ráadásul április végéig szilvesztereztünk. Májusban:
(Napló) Újra intenzíven próbáljuk az Emigránsokat. Olykor ki is maradok A nadrágból.
És kezdek felfokozottan Emigráns-életet élni, mindent annak vetek alá.
Addig sem volt velem könnyű beszélni, de most már szinte csak Edit tudott. És persze Töhi. (Milyen kár, hogy főként a műszakiakkal gyakran durváskodott, és kivált a nőkkel görcsösen gúnyolódott, szellemi fölényeskedett.)
(Napló) Jövő héttől kiállok A nadrág-ból, hogy tudjunk végre alaposan belemerülni az Emigránsokba. Roppant nehéz, de gyönyörű munka, sokat segít nekem Levente. Laló és Kalamár feladta a harcot.
Közbevetőleg: a legtöbb kollégámat szerettem, többüket különösen, de épp úgy tudtam gyűlölködni is. Az iménti bejegyzés így folytatódik:
(Napló) Különben is örvendek A nadrág-ból való kimaradásomnak, mert nem tudom már elviselni a Döglött Oroszlánt (zárójelben a beceneve – megj. most), ezt az önmagába csavarodott, magát szmokingnak képzelő büdös zoknit.
Pedig a nyúlfarknyi alakításomért még egy ugyanolyan kurta, zárójeles, jeles dicséretet is kaptam. Lefordítom: „…Szabó Zoltán (kiváló karikatúrát játszik)” (A. Dina: O nouă premieră: „Pantalonii”. Cuvîntul nou, 1985. ápr. 20.)
Az Emigránsokkal egy csempekályhás szobában próbáltunk nem fázni. Én voltam a tüzér. Az alattunk nyerészkedő lottóiroda pincéje a kapualjunkból nyílt. Tűzifaraktárnak használták, de szocialista trehányul nyitva tartották, nem is tippelték, hogy nekem ez telitalálat. A lépcsőn felhasogatott hasáboknak az asztalosműhelyben gyűjtött gyújtóssal gyújtottam alá, s ebéd után kezdődhettek a délutáni, forró hangulatú próbák. Az előadást a még csak tervbe vett stúdióba terveztük, a díszelvtársaknak a nagyszínpadon mutattuk meg néhány dísztelen díszletelem jelzésében, melyek közül mi sem díszlettünk ki szemet és fület szúróan. Jól kiszúrtunk az okosokkal!
(Napló) Június 16-a, vasárnap este van. Pénteken vizionálták az Emigránsokat, és… nem merült fel semmi kifogás. Hihetetlen! Csak ezért drukkoltam, alig mertem reménykedni. Ki is készültem egy kicsit. De hétvégén Lisznyóban jól kipihentem magam. Holnap szándékszunk a színpadról átköltözni a Stúdió-terembe, ha nem lesz valami technikai akadálya. A bemutatót mindenképpen ott akarjuk tartani – egyben avató is lesz.
Az utóbbi napokban jól ment a dolog (kivéve a próbateremből a színpadra való átplántálás kezdeti nehézségeit, melyek lesújtóak voltak), minden jel arra mutat, hogy bizakodhatok… Most az a főkérdés, hogyan sikerül ismét új dimenziókhoz, körülményekhez aklimatizálódni. Kevés idő van rá… Ha igaz, csütörtökön lesz a bemutató.
(Későbbi beírás:) Pénteken lesz!
Tegnap, 19-én volt az első nyilvános főpróba a Stúdióban, nagyon szép szakmai sikerrel.
A játéktér középen van, a nézők körbeülik, minden irányba játszunk. Roppant izgalmas.
– A terv szerint, valójában csak három irányba. Tutuka, emigrált az eszed?
Valóban: addig soha nem kerültem olyan közel a közönség szívéhez, az első sor térdei érték az emelvény peremét, villanásnyit sem lehetett lazítani. Feszültem is minden előadási napon. Délelőtt nyűgösködés otthon, mert nincs kivel kötekedni, idegrángás a kenyérsorban, mert nem lehet pofázni, délben Edit lábujjhegyen szolgálja fel a krumplilevest, utána (ön)emésztő plafonnézés, indulás előtt az ételmaradék felzabálása, két óra kóválygás a színházépületben és az udvaron, egy órával a kezdés előtt beöltözés, a kellékek tizenszeri ellenőrzése; az utolsó negyedórában beszédeleg Levente sápadtan és a technikus Boby mosolygó lazán – mindkettő idegesít; Májsztrót agyon is ütném, ha nem évekkel később tudnám meg, hogy az előadás alatti tétlen félórájában hazakerékpározik vacsorázni… Az agyunkban és az idegeinkben felmegy a függöny, megszűnik a külvilág, megszűnünk önmagunk lenni, én átalakulok vendégmunkássá, Levente pedig értelmiségivé. Tépjük, kínozzuk egymást, a közönség megfeszül, a légy megáll a levegőben… egy alkalmat kivéve.
A légy
Az Emigránsok egyik előadásán történt. Valamivel azelőtt, hogy XX, a Szabó Zoltán alakította vendégmunkás, abba a lesújtó mondatba sűrítené kétségbeesését, a steril nyugati civilizáció iránti megvetését, hogy „Ezeknél nincsenek legyek”, a reflektorok fényében megjelent a Légy.
Valószínűleg észre sem vettük volna, de XX mondata, mely jól exponáltan, mintegy az egész drámai helyzet összefoglalásaként hangzik el, s újra és újra visszatér, figyelmünket elkerülhetetlenül a légyre terelte. Pusztán azzal, hogy volt, egyszerre ő vált a darab főszereplőjévé. A néhány négyzetméterre összpontosított reflektorfényben a légy szinte valószínűtlenné nőtt, a kitűnő akusztikájú teremben zümmögését a szó szoros értelmében is hallani lehetett.
S mintha maga is rádöbbent volna a soha vissza nem térő lehetőségre, játszani kezdett. Körberöpködte a szereplőket, belezümmögött az indulattól fűtött replikák közt beálló drámai csöndbe, egyszóval hatásos kísérletet tett arra, hogy meghiúsítsa az előadást.
S hogy végül mégsem ez történt, az nem csupán a közönség fegyelmén múlott. Nemes Levente és Szabó Zoltán kitűnő játéka, a páratlan hitelességgel színpadra varázsolt atmoszféra a légy újra és újra kiújuló rohamait is feledtetni tudta.
Pedig e rohamot, meggyőződésem, kevés előadás élhette volna túl. (A légy egy adott pillanatban, ha jól emlékszem, Szabó Zoltán orrán is megállapodott.)
Sokat töprengtem azóta az eseten, s úgy vélem, nem ártana ama legyet, legalább a főpróbák időtartamára, a társulathoz szerződtetni, hadd vizsgáztasson színészt és rendezőt. [(bíró), Megyei Tükör, 1985. okt. 5.]
Folytatjuk
Pusztai Péter rajza