A na­drág be­mu­ta­tó­já­ig (ápr. 17.) na­gyon el­szór­tan tud­tam „emi­grál­ni”, rá­adá­sul ápri­lis vé­gé­ig szil­vesz­te­rez­tünk. Má­jus­ban:

(Nap­ló) Új­ra in­ten­zí­ven pró­bál­juk az Emi­grán­so­kat. Oly­kor ki is ma­ra­dok A na­drág­ból.

És kez­dek fel­fo­ko­zot­tan Emi­gráns-éle­tet él­ni, min­dent an­nak ve­tek alá.

Ad­dig sem volt ve­lem könnyű be­szél­ni, de most már szin­te csak Edit tu­dott. És per­sze Tö­hi. (Mi­lyen kár, hogy fő­ként a mű­sza­ki­ak­kal gya­kran dur­vás­ko­dott, és ki­vált a nők­kel gör­csö­sen gú­nyo­ló­dott, szel­le­mi fö­lé­nyes­ke­dett.)

(Nap­ló) Jö­vő hét­től ki­ál­lok A na­drág-ból, hogy tud­junk vég­re ala­po­san be­le­me­rül­ni az Emi­grán­sok­ba. Rop­pant ne­héz, de gyö­nyö­rű mun­ka, so­kat se­gít ne­kem Le­ven­te. La­ló és Ka­la­már fe­lad­ta a har­cot.

Köz­be­ve­tő­leg: a leg­több kol­lé­gá­mat sze­ret­tem, töb­bü­ket kü­lö­nö­sen, de épp úgy tud­tam gyű­löl­köd­ni is. Az imén­ti be­jegy­zés így foly­ta­tó­dik:

(Nap­ló) Kü­lön­ben is ör­ven­dek A na­drág-ból va­ló ki­ma­ra­dá­som­nak, mert nem tu­dom már elvi­sel­ni a Dög­lött Orosz­lánt (záró­jel­ben a be­ce­ne­ve – megj. most), ezt az ön­ma­gá­ba csa­va­ro­dott, ma­gát szmo­king­nak kép­ze­lő bü­dös zok­nit.

Pe­dig a nyúl­fark­nyi ala­kí­tá­so­mért még egy ugya­no­lyan kur­ta, záró­je­les, je­les di­csé­re­tet is kap­tam. Le­for­dí­tom: „…Sza­bó Zol­tán (ki­vá­ló ka­ri­ka­tú­rát ját­szik)” (A. Di­na: O nouă pre­mi­eră: „Pan­ta­lo­nii”. Cu­vîn­tul nou, 1985. ápr. 20.)

Az Emi­grán­sok­kal egy csem­pe­kály­hás szo­bá­ban pró­bál­tunk nem fáz­ni. Én vol­tam a tü­zér. Az alat­tunk nye­rész­ke­dő lot­tó­iro­da pin­cé­je a ka­pu­al­junk­ból nyílt. Tű­zi­fa­rak­tár­nak hasz­nál­ták, de szo­cia­lis­ta tre­há­nyul nyit­va tar­tot­ták, nem is tip­pel­ték, hogy ne­kem ez te­li­ta­lá­lat. A lép­csőn fel­ha­so­ga­tott ha­sá­bok­nak az asz­ta­los­mű­hely­ben gyűj­tött gyúj­tós­sal gyúj­tot­tam alá, s ebéd után kez­dőd­het­tek a dél­utá­ni, for­ró han­gu­la­tú pró­bák. Az elő­adást a még csak terv­be vett stú­dió­ba ter­vez­tük, a dí­szelv­tár­sak­nak a nagy­szín­pa­don mu­tat­tuk meg né­hány dísz­te­len dísz­let­elem jel­zé­sé­ben, me­lyek kö­zül mi sem dísz­let­tünk ki sze­met és fü­let szú­ró­an. Jól ki­szúr­tunk az oko­sok­kal!

(Nap­ló) Jú­ni­us 16-a, va­sár­nap es­te van. Pén­te­ken vi­zio­nál­ták az Emi­grán­so­kat, és… nem me­rült fel sem­mi ki­fo­gás. Hi­he­tet­len! Csak ezért druk­kol­tam, alig mer­tem re­mény­ked­ni. Ki is ké­szül­tem egy ki­csit. De hét­vé­gén Lisz­nyó­ban jól ki­pi­hen­tem ma­gam. Hol­nap szán­dék­szunk a szín­pa­dról át­köl­töz­ni a Stú­dió-te­rem­be, ha nem lesz va­la­mi tech­ni­kai aka­dá­lya. A be­mu­ta­tót min­den­kép­pen ott akar­juk tar­ta­ni – egy­ben ava­tó is lesz.

Az utób­bi na­pok­ban jól ment a do­log (ki­vé­ve a pró­ba­te­rem­ből a szín­pa­dra va­ló át­plán­tá­lás kez­de­ti ne­héz­sé­ge­it, me­lyek les­új­tó­ak vol­tak), min­den jel ar­ra mu­tat, hogy bi­za­kod­ha­tok… Most az a fő­kér­dés, ho­gyan si­ke­rül is­mét új di­men­ziók­hoz, kö­rül­mé­nyek­hez ak­li­ma­ti­zá­lód­ni. Ke­vés idő van rá… Ha igaz, csü­tör­tö­kön lesz a be­mu­ta­tó.

(Ké­sőb­bi be­í­rás:) Pén­te­ken lesz!

Teg­nap, 19-én volt az el­ső nyil­vá­nos fő­pró­ba a Stú­dió­ban, na­gyon szép szak­mai si­ker­rel.

A já­ték­tér kö­zé­pen van, a né­zők kör­beü­lik, min­den irány­ba ját­szunk. Rop­pant iz­gal­mas.

–  A terv sze­rint, va­ló­já­ban csak há­rom irány­ba. Tu­tu­ka, emi­grált az eszed?

Va­ló­ban: ad­dig so­ha nem ke­rült­em olyan kö­zel a kö­zön­ség szí­vé­hez, az el­ső sor tér­dei ér­ték az emel­vény pe­re­mét, vil­la­nás­nyit sem le­he­tett la­zí­ta­ni. Fe­szül­tem is min­den elő­adá­si na­pon. Dé­le­lőtt nyűgös­kö­dés ott­hon, mert nincs ki­vel kö­te­ked­ni, ideg­rán­gás a ke­nyér­sor­ban, mert nem le­het po­fáz­ni, dél­ben Edit lábujjhe­gyen szol­gál­ja fel a krum­pli­le­vest, utá­na (ön)emész­tő pla­fon­né­zés, in­du­lás előtt az ét­el­ma­ra­dék fel­za­bá­lá­sa, két óra kó­vály­gás a szín­há­zé­pü­let­ben és az ud­va­ron, egy órá­val a kez­dés előtt be­öl­tö­zés, a kel­lé­kek ti­zen­sze­ri el­le­nőr­zé­se; az utol­só ne­gye­dó­rá­ban be­szé­de­leg Le­ven­te sá­pad­tan és a tech­ni­kus Boby mo­soly­gó la­zán – mind­ket­tő ide­ge­sít;  Máj­sztrót agyon is üt­ném, ha nem évek­kel ké­sőbb tud­nám meg, hogy az elő­adás alat­ti tét­len fé­ló­rá­já­ban ha­za­ke­rék­pá­ro­zik va­cso­ráz­ni… Az agyunk­ban és az ide­ge­ink­ben fel­megy a füg­göny, meg­szű­nik a kül­vi­lág, meg­szű­nünk ön­ma­gunk len­ni, én át­ala­kulok ven­dég­mun­kás­sá, Le­ven­te pe­dig ér­tel­mi­sé­gi­vé. Tép­jük, kí­noz­zuk egy­mást, a kö­zön­ség meg­fe­szül, a légy meg­áll a le­ve­gő­ben… egy al­kal­mat ki­vé­ve.

A légy

Az Emi­grán­sok egyik elő­adá­sán tör­tént. Va­la­mi­vel aze­lőtt, hogy XX, a Sza­bó Zol­tán ala­kí­tot­ta ven­dég­mun­kás, ab­ba a les­újtó mon­dat­ba sű­rí­te­né két­ség­be­esé­sét, a ste­ril nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ció irán­ti meg­ve­té­sét, hogy „Ezek­nél nin­cse­nek le­gyek”, a re­flek­to­rok fé­nyé­ben meg­je­lent a Légy.

Va­ló­szí­nű­leg ész­re sem vet­tük vol­na, de XX mon­da­ta, mely jól ex­po­nál­tan, mint­egy az egész drá­mai hely­zet össze­fog­la­lá­sa­ként hang­zik el, s új­ra és új­ra vissza­tér, fi­gyel­mün­ket el­ke­rül­he­tet­le­nül a légy­re te­rel­te. Pusz­tán az­zal, hogy volt, egy­szer­re ő vált a da­rab fő­sze­re­plő­jé­vé. A né­hány négy­zet­mé­ter­re össz­pon­to­sí­tott ref­lek­tor­fény­ben a légy szin­te va­ló­szí­nűt­len­né nőtt, a ki­tű­nő akusz­ti­ká­jú te­rem­ben züm­mö­gé­sét a szó szo­ros ér­tel­mé­ben is hal­la­ni le­he­tett.

S mint­ha ma­ga is rá­döb­bent vol­na a so­ha vissza nem té­rő le­he­tő­ség­re, ját­sza­ni kez­dett. Kör­ber­öp­köd­te a sze­re­plő­ket, be­lezüm­mö­gött az in­du­lat­tól fű­tött re­pli­kák közt be­ál­ló drá­mai csönd­be, egy­szó­val ha­tá­sos kí­sér­le­tet tett ar­ra, hogy meg­hiú­sít­sa az elő­adást.

S hogy vé­gül még­sem ez tör­tént, az nem csu­pán a kö­zön­ség fe­gyel­mén mú­lott. Ne­mes Le­ven­te és Sza­bó Zol­tán ki­tű­nő já­té­ka, a pá­rat­lan hi­te­les­ség­gel szín­pa­dra va­rá­zsolt at­mosz­fé­ra a légy új­ra és új­ra ki­úju­ló ro­ha­mait is fe­led­tet­ni tud­ta.

Pe­dig e ro­ha­mot, meg­győ­ződé­sem, ke­vés elő­adás él­het­te vol­na túl. (A légy egy adott pil­la­nat­ban, ha jól em­lék­szem, Sza­bó Zol­tán or­rán is meg­ál­la­po­dott.)

So­kat tö­preng­tem azó­ta az ese­ten, s úgy vé­lem, nem ár­ta­na ama le­gyet, le­ga­lább a fő­pró­bák idő­tar­ta­má­ra, a tár­su­lat­hoz szer­ződ­tet­ni, hadd vizs­gáz­tas­son szí­nészt és ren­de­zőt. [(bí­ró), Me­gyei Tü­kör, 1985. okt. 5.]

Folytatjuk

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ