Ez az év más volt, mint a többi. Hó alig hullt, hideg nem csikordult, jég sem páncélosodott a folyón ebben a langy időben. Február harsányan kiáltott tavaszt, a falusiak meg tréfálkozva mondogatták, hogy az idén a tél egy szerdára esett! Nyílt a hóvirág, a fák bimbót pattintottak, a napsugár noszogatására az utolsó hófoltok is eltünedeztek. Üde zölddé sarjadt az erdő, a mező, a rét.
Nemsokára tán a gólyáink is hazatérnek, nézett a csűr tetején árválkodó fészekre Áron, a gazda. Az évek hosszú sora alatt családtaggá vált a gólyapár. A közelben hömpölygő folyó mocsaras partjával, a tágas legelők igazi paradicsomkertet varázsoltak nekik.
Egy reggel éktelen kelepeléssel adta tudtukra érkezését a tojó. Megjött a gólyánk, rohantak ki az udvarra. Valóban, fészkén csattogtatta szárnyait a madaruk! Tavaly is ő érkezett hamarabb, mosolygott a gazda, hiába, no, ő a serényebb. ismerte el. Hej, mekkora utat tesznek meg minden évben két hazájuk között, van az tán tízezer kilométer is! Át kell kelniük a Kárpátok szorosain, Bulgárián, a Boszporuszon, Isztambul minaretjei fölött, az óriásként nyújtózó Nílus völgyein, hogy eljussanak az afrikai szavannákra, majd onnan vissza. Ahol lehet, kerülik a nagy vizeket, s a szárazföldek fölötti meleg áramlatok hátán siklanak alig lebbentve szárnyaikat. Nem henyélt a gólya, hozzáfogott a fészek felújításához. Serényen térült, fordult csőrében sással, náddal ágakkal javítgatta a régi fészket. Nemsokára megérkezett a párja is. Nyakukat hátraszegve hangos csőrcsattogtatással üdvözölték egymást, aztán együtt javították a téli idő által megcibált házukat. Áron még két vaskosabb ággal alátámasztotta az egyre nehezedő fészekaljat.
Hamarosan három kis tojás lapult a fészek alján. Egymást váltva melengették, óvták őket, és néhány hét múlva három fióka tátongott benne mindig éhesen. Leginkább gyíkot, békát, halat, egeret, rovarokat hoztak nekik. A fiókák versengve kapkodták be a csemegét, tépték, cibálták egymás szájából is a kikandikáló falatokat. Ez volt náluk a szokás. Nőttek is, növögettek szépen, meg kellett erősödniük a hosszú, őszi afrikai vándorútra.
Éppen az ebédre tálalt vízisiklót ráncigálták, és a dulakodás hevében egyikük kiesett a fészekből. Zuhant – zuhant lefele, kétségbeesve próbált felemelkedni, de gyenge szárnyai nem engedelmeskedtek neki, s nagy koppanással a földre esett. Sokáig vergődött a porban összezúzva, véres tollal, míg Áron észrevette. Nyomban bevitte az istállóba, óvatosan tiszta szalmára helyezte le, bekötötte törött szárnyát, vízzel, rovarokkal kínálta a szenvedő kis madarat. Hosszú ideig lábadozott a madárfióka a meleg sarokban, új társait is megszokta, de testvérei, szülei s a fészek fölötti végtelenség nagyon hiányzott neki.
A nyár lassan odébb állt. Hűvösre vált az idő, s a dühöngő szelek esőket hoztak. Eljött a nagy vándorlás ideje, szülei, testvérei csatlakoztak a gólyasereghez. A kis gólya sóváran nézett a távolodó csapat után. Próbált ő is a levegőbe emelkedni, velük együtt szállni, de hiába. Még egyszer kétségbeesetten utánuk kiáltott. Áron vigasztalóan egy kövér békát nyújtott felé, de hiába.