„A színész mint művész, úgyis megmarad”

A legfurcsább, legkülönösebb kolléganőm. Picit mindig tartózkodtam tőle, olyan komor volt, annyira távolságtartó. Egy időben merevnek, sőt rossznak is tartottam, amit színpadon csinál. Aztán megtanultam szeretni. Bármilyen furcsán hangzik, ez is elsajátítható ezen a pályán. Megszerettem mint embert, amikor közelebbről megismerhettem. Rájöttem, hasonló gondokkal küzd, és az egyenes emberfajtához tartozik. Színészi képességeit is végérvényesen elismertem aztán A nagypapa látni akar benneteket című Csiki László darabban, amivel megnyerte az egyik nemzetiségi kollokvium legjobb női főszereplő díját. Korábban, egy Tamási-darabban (Hegyi patak) játszott egy kis karakter szerepet, amiért a legjobb epizód-alakítás díját nyerte Bákóban.

Sosem volt klikk-szellemű ember, ha úgy is nézett ki, hogy valamelyik kiscsoportosuláshoz tartozik a színházban; ha egy kicsit megpiszkáltad ezt a kapcsolatot, kiderült, hogy tartósan igazából önmagához kötődik. És a szabadságához. Szomorú ember, bár nem látszik rajta. Ami a színházat illeti, sosem voltak ábrándjai.

– Gyakorlatilag nem marad fenn belőlünk semmi. Rólunk, talán… – mondja kis, kétszobás tömbházlakásában. – Én nem is ragaszkodom ahhoz, hogy valami is fennmaradjon. A gondolatom se. A színész, mint művész, úgyis megmarad, amíg ember lesz a földön. Az marad meg, amit a közönség hazavisz a lelkében és akaratlanul is továbbad. Tanulmányok, értékelések egy idő után aktualitásukat vesztik. A lényeg marad meg. Észrevétlenül. Nem a látvány, az ellobban, hanem amit az ember magába olvaszt és sajátjává teszi.
– Hogy kerültél erre a pályára?
– Véletlenül – válaszolja savanyúan, s ama nézetének is hangot ad, hogy ez úgysem fog senkit érdekelni. Miután győzködöm, hogy de igen, csak azután válaszol. – Kémia tanárnő szerettem volna lenni, aztán egy hirtelen fordulattal édesapám tanácsára léptem erre a pályára. De hát ez tulajdonképpen nem érdekes. Az a fontos, hogy becsületesen éljünk és dolgozzunk.

Aztán bevallja, hogy a mai napig úgy érzi, nem erre a pályára való. Idegen ebben a világban.

– Milyennek érzed ezt a pályát?
– Mostohának. Sokat beszélnek arról, régen milyen nehéz volt a színészeknek. Nem tudom, a mostani körülmények között, a civilizáció eme fokán nem nehezebb-e. Persze, mindig vannak kivételek, de még a kivétel sem erősíti a szabályt minden esetben. Ki vagyok, ki vagyunk szolgáltatva mindennek. Elsősorban a rendezőnek. Ez világjelenség. Ezt jelzi az önálló estekhez menekülés is, ezért nem kér rendezőt a színész, nem bízik benne. Túlságosan hozzászoktunk ahhoz, hogy agyontiszteljük a rendezőt. A szava szent, de abban a pillanatban, ahogy ezt el is hiszi magáról, zsákutcába jut.

Molnár Gizella volt az egyetlen, aki arról érdeklődött, miért nem kértem rendezőt az önálló estemhez. Íme, miért volt kíváncsi.

– Mikor a legszerencsésebb az együttműködés színész és rendező között? – kérdem.
– Ha mérsékeljük az elfogultságunkat.
– Ez gyakorlatilag mit jelent?
– Feltétlen bizalmat. Ha a rendező nem bízik a színészben, és a színész nincs olyan állapotban, hogy elhiggye, a rendező is csak jót akar, együttműködés sincs. A mellékgondolatokat, sértődöttségeket félre kell rakni. A közös munkában csak a munkára szabad koncentrálni. Ehhez meg kell teremteni a belső hangulatot. Ne arra gondoljunk, vajon miért mondta ezt, hanem tudjuk, hogy biztos azért, mert ez a legjobb. Persze, mindenki tévedhet, de ne szégyellje ezt bevallani, ha kell, még ott a helyszínen.

Tehát, vonom le magamban a következtetést, a művészi nagyság semmiképp sem függetleníthető az emberi nagyságtól. És legnagyobbjainkra ez a módszer is jellemző, a kíméletlen önvizsgálat, önelemzés, ott a helyszínen.

– Volt olyan pillanat, időszak eddigi pályafutásodban, amikor nem voltak ilyen fenntartásaid? Előadás, vagy akár csak próba is?
– Mindig hittem, ismerve milyen tökéletlen vagyok, hogy a rendező tudja, mit akar, mit kell csinálnia. Ez több évre folyamatosan érvényes, örömem telt benne, csináltam is. Csak időnként meglepődtem, hogy a végeredmény mégsem jó,… de nem mindig a rendező a hibás. Sőt. Tökéleteset úgysem lehet alkotni. Sok örömet szerzett a próbaszakaszokban, hogy hittem, amit csinálok. Talán éppen ezért voltak olyan kemények a meghasonlások, amikor rájöttem, hogy valami még sincs jól… Túl kell élni – sóhajtja szárazon. – Aki túléli a háborút, megnyeri. Nem szakítottam, nem szakíthattam egy rendezővel sem, ez csak gátlásokat szül, ha az ember gyűjti a tévedéseket. Hol fent vagyunk, hol lent. Ez törvényszerű. Ilyenkor közbelép a közönség s kiderül, hogy minden fordítva van! Mert végül is a közönség dönti el, hogy mi a jó és mi nem az.
– A kritika?
– A kritikus is egy ember a maga jó és rossz tulajdonságaival, képességeivel. Tudásukat, ismeretanyagukat elismerem, színházi ítélőképességüket nem mindig. Nem is érthetnek a színházhoz annyira, mint mi. Nem vesznek részt a próbaszakaszon, őket csak a végeredmény érdekli. Ennek megítélésben is gyakran tévednek. Pedig sokat segíthetnének.
– Színész vélekedhet színházról?
– Nem vagyok nagy híve ennek. Ha lenne egy olyan szaklap, amelyik csak erről szól, és egy meghatározott olvasótábornak, akkor igen. A nagyközönség számára ez nem jó. Az értelmiséget blamáló dolog, ha egymás között nyilvánosan civakodunk. Személyeskedésnek érzem. A vita eredményét lehetne közölni. Magáról a belső színpadi munkáról írni kizárt dolog, hisz az minden darab esetében más. Természetesen nyilatkozhat színész, de csak módjával és okosan, mert ha gyarló módon teszi, én szégyellem magam: annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy mások megfogalmazott szövegeit mondjuk, azokat töltsük fel élettel, hogy satnyábbnak tűnnek a mi megfogalmazásaink. Az írás megkövetel egy bizonyos esztétikumot, beszédfölöttiséget. Talán azért nem szólal fel a színész nagyobb nyilvánosság előtt, mert fél, hogy a saját szavait nem tudja olyan szépen, okosan használni, mint a másokét.

Ez is milyen régi maradvány színészeink gondolkodásmódjában! Ez ellen is küzdök, amikor ezt a munkát, a színész szóra bírását végzem.

– A színész a közönség elvárásainak tesz mindig eleget, vagy a saját ízléséhez is igazítja a játékot?
– Itt rögtön eljutunk a hiúság kérdéséhez… Fanyar mosollyal nyugtázzuk, hogy vannak színészeink, akik bizonyos szerepet nem játszanak el, mert nem lesznek szimpatikusak a közönségnek. Ez nagyon buta dolog. Az is, hogy megemlítem. A színész, ha teheti, általában rokonszenves szerepet választ. Fiatalok közt ezt nem nevezném gyakorinak, de köztük is előfordul…
– Bessenyei Ferenc mondta, hogy a színészt a szerepei nevelik.
– Is. Feltétlenül. Sokat jelent lelkileg, mit játszol. Ez vitathatatlan.
– Hogyan dolgozol a szerepeiden?
– Módszerem nincs. Vagy, ha mégis van, az teljesen attól függ, amit játszom. Amire viszont feltétlenül igényt tartok, s ami, ha elmarad, tudom, sántikálni fogok, ami ugyan máskor is előfordulhat, de ilyenkor biztosan, az a rendezői elképzelés ismerete s elképzelésében az én szerepem helye. Ezután jöhet az azonosulás. Nem lehet elválasztani az ösztönösséget a tudatosságtól. A kettő összeolvad. Sokszor nem is tudom, mi történik. Én még ezt sem szégyellem bevallani. A többi szereppel összhangba kerül vagy sem? A zene, fény, hanghatás, stb. ezek mind-mind az alakításhoz tartoznak, azt segítik, vagy gátolják. Előfordulhat, hogy én lázadozom, mert valakinek alá kell játszanom, de hát így egészítem ki az előadást. Rengeteget dolgozhatok, és senki nem veszi észre, de az előadásban nyoma van. Ez az, ami hallatlan rendező-tiszteletre tanított, s ezért nem mindig veszem észre, ha valami nem sikerül.
– Szerinted milyen ember a színész?
– A legcsodálatosabb. A leghitványabb. Szófogadó, szófogadatlan. Barát, ellenség. Nem tudom. Időnként tombolni kell, veszekedni, vagy megalázkodni. Az előadás szempontjából mindig és mindenképpen alázatosnak kell lenni. A szó legnemesebb értelmében.

Molnár Gizi nagyon fegyelmezett színész. Nem késik, ott van és mindig lelkesen vesz részt a próbákon. Semmi nem kerüli el a figyelmét. A hibákat észreveszi és szóvá is teszi. Nem tartozik a belenyugvó színészek közé.

– Mit neveznek színészi intelligenciának?
– Szépen hangzik – néz rám. – Színészi intelligencia… – Az ablakon besüt a nap, meleg van. Teázunk. – Ugyanilyen szép, ha valakinek veleszületett intelligenciája van – folytatja. – Ez valahol, a tehetséget is jelenti. A színészi munkának annyi összetevője van, hogy ha csak egyet is kihagysz, már fél siker. Nincs elég kifejezés, fölsorolni. Mindaz, amit látsz, a hatás, amivel hat rád, ahogyan hat rád, ahogyan asszimilálod, ahogyan te hatsz a nézőre – ez mind beletartozik. Ezt lehetetlen megfogalmazni.
– S a színpadi lélekjelenlét?
– Idegrendszeri kérdés. Egy szó zenéje a fülemben van, és nem tudom kimondani… Vagy előfordul, hogy sötét foltok támadnak az agyban… Olyankor ki kell vágnod magad. Diszponáltság kérdése is. Minél inkább magadévá teszel egy szerepet, annál könnyebben mászol ki a válságos helyzetből. Annál ritkábban jutsz ilyen helyzetbe. A válságos pillanatokat szinte mindig fizikai hatások okozzák. Az is fontos, mikor áll be a lapszus. Ha a döntő pillanatban, az katasztrofális is lehet az előadásra nézve. A színész bátorságát, önbizalmát is nagyon megnyirbálhatja egy ilyesmi. A kritikusok pedig kegyetlenek. Egyetlen színész sem akar rosszat…

A színész rémálmai közül az egyik leggyakoribb, amikor áll a színpadon a közönség előtt és nem tudja, mit kell mondani, nem jut eszébe a szöveg. Ezekből a nyomasztó álmokból csuromvizesen ébred általában a színész. Én fehér lapoknak nevezném ezeket a kihagyásokat. Velem is előfordult egyszer – és rettenetes volt. Szerencsére a partneremen kívül nem vette észre senki.

– Mi az, amit kidomborítasz egy szerepből, mit juttatsz leginkább érvényre belőle? Ami hasonlít hozzád, vagy ellenkezőleg?
– Ezt a kérdést így nem tartom helyesnek. Amikor tudom, hogy a rendező hová teszi az én szerepemet, rögtön világos, mit kell belőle kidomborítanom. Például, a már említett Csíki-féle Nagypapában csak árnyéka voltam a férjnek, ugyanazt igyekeztem csinálni, amit ő. Persze, hosszú volt az út, amíg eljutottam eddig a felismerésig. Valahogy pillanatonként változik, fejlődik a közös munka folyamán a szerep. Nüanszbeli változásokra gondolok. Hiába határozom el, hogy ezt így és így fogom csinálni. Van ilyen is, egy főszerepnél például. De hogy én milyen leszek, nem csak tőlem függ. A kollégáktól, a partnertől, a darab egészétől. És itt kell alázatosnak lenni. Ez az alázat a munkafolyamatot erősíti, ha egy szerep keretén belül, az előadás érdekében le tudok mondani bizonyos elképzelésekről. Ez lélekben nem mindig felemelő, de elengedhetetlenül szükséges, épp a jó munka érdekében. Azt domborítom ki, amit kell. Aztán, hogy ez közel áll hozzám, vagy sem, lényegtelen. Vagy egyszerűbb a dolgom, vagy nehezebb.

A Nagypapában nagyon „fiatal” volt Molnár Gizi. A játéka volt az. Ennél az előadásnál fellélegzett a társulat. A nyomasztó, hagyományosan „magyar” játékstílusba bekeveredett egy kis „létfölötti fantázia” – a valóság felett öt centivel lebegett a játék, ahogy Csíki Laci is találóan jelölte meg darabjának műfaját. A Gizi játéka volt a legfrissebb. Boldog, csodálkozó és büszke voltam… Íme, ilyet is lehet! A legvalószínűtlenebb dolgot művelte. Azt bizonyította be, hogy hiába rakódott rá évtizedeken keresztül egyfajta merev, sajátosan szavaló játékmodor, ha kérik, ha kell átváltozik fiatal, hajlékony fűzzé… Olyan volt az alakítása, mint valami üde, reggeli széllengés egy alkonyodó világban…

– Miként avul el egy színházi stílus? Hogyan válhat porossá, vidékivé egy társulat? – kérdem és mindketten tudjuk, mennyire fenyeget ez a pejoratív értelemben használt jelzős szerkezet bennünket is.

– Erről sok okosat mondtak és írtak és tudnak mások. Az ember elolvassa és olyan igaz. De két nap múlva már nem emlékszem rá. A színház színház marad. Annyi válságot kiállt és ki fog állni még. A módszerek külsőségeikben, felületesen változnak elsősorban. Maga a színpadi munka megfogalmazhatatlanul változik, de ugyanaz marad. Egy évtizedre, fél évtizedre – gondolok az operett-korszakra – változhatnak a módszerek, de a színházi munka mindig kemény belső munkát jelent. A színész lelkében. A színház szórakoztató intézmény is, ne felejtsük el, emellett nevel is. Elsősorban az lenne a dolga, hogy lélekben erősítse az embereket. De megkönnyebbülést is kell szereznie nekik. Mosolyra, nevetésre, örömre is szükség van.. Persze ez veszélyes, mert ha belekóstolnak, félő, csak ilyesmit fognak igényelni…

Azt mondja, ahogy nyugdíjképes lesz azonnal falura költözik. Csángó vidékre, ahonnan származik…

Lejegyezte: Nászta Katalin

Az 1983-ban készült beszélgetés teljes szövege itt olvasható

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ