Rendhagyó levelezés, amiben nálam is elszakad a cérna

Szükség törvényt bont-alapon ezúttal levélben kértem színész kollégámat, válaszoljon kérdéseimre. Mátray Lászlótól hamarosan kaptam is levelet Temesvárról.

„Kedves Katalin – olvasom –, a Korunkbeli beszélgetésekhez képest a mi írott válaszainknak lesz egy óriási hátrányuk, mégpedig a túlfogalmazottság, a vissza- és rákérdezés lehetetlensége, vagyis a beszélgetés lélektanából következő előnyök hiánya, a spontán asszociációk, egyszóval: az egésznek a levegője. In vivo mégiscsak befolyásolhatja a színész a beszélgetés menetét olyan irányba, ahol elmondhatja saját problémáit. In írás viszont erre csak akkor van lehetősége, ha a legnagyobb tisztelettel felrúgja Kedves Kérdező kérdéseinek rendjét és a legnagyobb összevisszaságban megpróbálja eldadogni mindannak lényegét, ami a kérdésekben, de azokon kívül is, érdekli.”

Ezért én nem is kérdezek, mert a folyamatos levélből úgyis kiderül, miről akar vallani Kedves Válaszoló. Annyit engedtem meg magamnak, hogy az időközben előforduló, számomra tisztázatlan problémákat – melyeket utólag levélben érdeklődtem meg – bevágom, mikor itt az ideje. Így lesz egyfajta „lélegzése” ennek az eszmecserének is.
Több levelet váltottunk ugyanis Mátrayval, aki nagyon készségesnek mutatkozott az írásra, legnagyobb örömömre.
Tehát folytatom első számú levelét.

– Mert itt van például a Vers. Ami – most kivételesen – nagyon távol áll tőlem. Éppen azért, mert irtózom a versmondó-skatulyától. A közönség igen hajlamos arra, hogy csak versmondót lásson az emberben, ha egyszer-kétszer pódiumra lépett. Ha tehetem, még a kollektív költői estekből is kimaradok, bár evvel az új felfedezésünkkel, a Kaleidoszkóppal szinte havonként kénytelen vagyok verset – felolvasni! (Ami hivatásos színházban abszurdum kellene, hogy legyen, ahol tudtommal azért /is/ fizetik a dolgozókat, hogy minimum emlékezetből felmondjanak bizonyos szövegeket…)

– Mi a Kaleidoszkóp? – kérdeztem.
– A színház élő, havi folyóirata. Eredetileg az illető hónapban előforduló irodalmi évfordulók ürügyén szedték össze az anyagot, amit a színészek felolvastak. Később témakörök szerint születtek az újabb „számok”, különböző színházon kívüli „házigazdák” szak- és érdeklődési területe szerint. Mint ismeretterjesztő előadások, egyesek nagyon érdekesek, de vajmi kevés közük van a színházhoz. A színészek teljesen alárendelt, kisegítő, kiszolgáló szerepet játszanak; részvételük – főleg azoké, akiknek nem kenyere a felolvasás – sokszor megalázó, szégyenletes. Sajnos, nem lehet a vezetőséget lebeszélni róla, mert „ő” találta ki. A helyi sajtó meg nyilván lovat adott alá, hozsannázik neki. Ahelyett, hogy olyan előadási formákat keresnénk, ha már keresünk, amelyek elmélyült színházi munkára adnak lehetőséget, a színészi hatás eszközeinek felfrissítésére, megújítására; egyszóval: a „szakma” magas fokú művelésére – nos, ehelyett mi, felolvasunk! … Ettől eltekintve még mindig szeretem annyira a verset, sőt, ez a mostani csömöröm talán csak mélyíti, igényesebbé teszi viszonyomat hozzá; és vagyok annyira önmagam felülbírálója, hogy lássam régebbi vers-produkcióim összes gyengeségét, egyáltalán azt, hogy nálam a vers mondása nem mindig volt elsődleges erény: a szerkesztés, a rendezés, a színpadi keret megteremtése sokszor feledtette az előadásbeli tökéletlenségeket. Mindez arra a józan belátásra juttatott, hogy amíg nem tudom a verset önmagában, minden külsődleges elemtől letisztultan a „legmagasabb hőfokon” tálalni, addig fölösleges is a közönség elé állnom. (Azt csak mellékesen jegyzem meg – pedig valahol ez is a lényeghez tartozik –, hogy mennyire nincs lehetősége a színésznek a rendszeres önellenőrzésre, ami a továbbképzés első feltétele lehetne. Tizenhat évi munka alatt nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy saját magnetofonomon hallgassam vissza borzalmas hangomat. Épp a napokban kínlódtam végig az Algernon hangfelvételét Udvarhelyen, egy volt Tháliás diákom jóvoltából – és még az én váradi fülemet is bántotta az a rengeteg mondatvégi feléneklés, amit különben a legegyszerűbb lett volna kiküszöbölni, ha még a bemutató előtt, ’81-ben hallom vissza, nem miután húsz előadást „leénekeltem” belőle…) Latinovits mondotta utolsó interjújában: „Egy időben, a naturalista színjátszás korában elterjedt az a nézet, hogy az előadóművész felejtse el színész voltát. Ez természetesen helytelen. Verset mondani csak színész tudhat.” Nem maradna más hátra, mint napról napra bizonyítani színész voltunkat? Vagy jobban mondani a verset. Vagy mind a kettő. Számomra a versmondó pódium kezdetben az önkifejezés szinte egyedüli terepe volt. Talán ezért is próbáltam „színházat csinálni” előadóestjeimből. Meg is kaptam érte a magamét! … Akárhogy is volt, úgy érzem mindenképpen ezt az utat kellett megjárnom ahhoz, hogy talán egyszer eljussak a bonyolulttól az egyszerűig: a költő, a vers kristálytiszta felmutatásáig… Később, színpadi szerepeim (mérsékelt) gyarapodásával, igyekeztem pódiumi tapasztalataimat gyümölcsöztetni. Mondanom sem kell, milyen kevés sikerrel. Rájöttem, hogy sokkal jobb, ha mindent elfelejtek, amit „nyilvános egyedülléteim” alatt felfedeztem. Így jutottam el addig az áldásos állapotig, hogy minden darabban újra kell kezdenem a „mesterség” kipuhatolását.
…Náluk minden a felszínen történik, kész sémákra húzott kész színészi megoldásokból építik fel előregyártott előadásainkat, lehetőleg rekordidőn belül. Nincsenek váratlan, meglepetésszerű megoldásaik, s az ilyesmitől óvják a színészt is. Pedig ha tudnák, micsoda bázis a mindennapi taposó malomban egy-egy groteszk ötlet, egy felpezsdítő szellemi sziporka! De erre nincs idő! Hülyéskedésre pláné! Nem is méltó egy komoly rendezőhöz, hogy „játszani” is engedje fásulóban lévő, magukra és egymásra utalt színészeit… Mindenkiről mindent előre tudnak. Főleg azt, hogy ki mire nem képes… („Rendszerint minden kísérlet meddő marad, ahol előre megjósolják, mire nem képes a színész” –Peter Brook) Ítéleteik csalhatatlanok és változtathatatlanok. Előítéleteik úgyszintén. A szent és sürgős Végeredmény érdekében nem vállalhatják a többféle megoldás kockázatát. A próba náluk nem a dolgok kipróbálása, hanem a jól bevált receptek automatikus alkalmazása; ismétlés, repetíció. Sokszor lélekölő ismétlés. Amikor nem vallják be, hogy tehetetlenek, hogy nem tudnak tovább lépni. Pedig ha tudnák, mennyivel emberibbek és tiszteletreméltóbbak lennének, ha beismernék bizonytalanságukat, mennyivel több segítséget kapnának ilyenkor a nyomasztó próba-hangulat alól örömmel fellélegző színész-partnereiktől! Csak úgy zúdulnának a továbblendítő ötletek, játékok, megoldások. Sokat panaszkodnak fiatalabb színészeink a pedagógus-rendezők hiányáról. Én ebben a főiskolai melegágyi körülmények utáni nosztalgiát vélem felfedezni, ahol egy-egy felvonáson féléveket dolgoztak, volt idejük és lehetőségük „pedagogizálni”… Pedagógián folyamatos és felelősségteljes szakmai ösztönzést és próbára tevést ért az ember. Mindez megvalósítható kevésbé laboratóriumi körülmények között, színházaink zsúfolt hétköznapjainak forgatagában is. Csak jobban oda kellene figyelni. Csak nem kellene kötelező rossznak, leírandó plusz feladatnak tekinteni az ún. szakmai továbbképzést, ki kellene okosan használni annak minden hivatalosan biztosított lehetőségét – bár az is igaz, hogy ezek nagyrészt csak papíron léteznek, mintha csak tudnák, hogy soha senki meg sem próbálja igénybe venni őket. Konkrét példa: a más szakterületre való munkahelyi átképzésről az első óvatos gyakorlati szándékú érdeklődésemkor kiderült, csak elméletileg lehetséges…
– Ez mit jelent? Milyen átképzésről van szó?
– Munkahelyiről. Van egy bekezdés a továbbképzés brosúrájában, amely lehetővé teszi ezt. Például: érdekelnek a díszlettervezés technikai fortélyai, beiratkozom a tervezői tanfolyamra, elvégzem és képesítést kapok. De érvényesnek vettem a „bekezdést” a rendezésre való átképzésre is, és ilyen értelemben próbálkoztam. Ekkor derült ki, hogy szó sincs gyakorlati lehetőségről. Most viszont erősen hírlik a látogatás nélküli rendezői szak beindulása Bukarestben, igaz, nem a továbbképzés keretében, de csak színházi javaslatra és színházi támogatással. … Van egy olyan változat is erre a témára, amely elfogadja a rendezők elfoglaltságára, túlterhelésére, objektív nehézségeire való hivatkozást, és feltételezi a fiatal és kevésbé fiatal színészeknek arra való képességét, hogy önmagukat neveljék, rendszeresen felülvizsgálják kifejező eszközeik minőségét, könyörtelenül elvetve mindazt, ami közülük elavult, idejét múlt. Kényelmetlenebb ez a változat, de megvan az az előnye, hogy nem kell hozzá megváltóra várni, azonnal és helyben alkalmazható, kinek-kinek szükséglete és igényessége szerint. …Az ideális nyilván az volna, ha a színész néha elzarándokolhatna a pedagógus rendezőkhöz (ha már azok nem jönnek hozzá), három-négy hónapot legalább a közelében tölthetne, esetleg feladatot is kapna tőle, ezáltal szinte feltöltődne a következő négy-öt évadra, amíg megint alkalma adódna hasonló jellegű találkozásra. A mi különösen nehéz mozgási lehetőségeink mellett (zárt városok, stb.) az ilyesmi természetesen utópia, viszont egy nyitottabb színházi struktúra ennél sokrétűbb előnyöket is biztosítani tudna színésztársadalmunknak… Én már azt is óriási haladásnak tartanám, ha legalább egymással kontaktusban lennénk.
Ott volt legutóbb a Nemzetiségi Kollokvium. Egyetlen előadást sem tudtam megnézni, s hogy a saját előadásunk után elbeszélgethessek kollégákkal, volt tanárainkkal, írókkal, kritikusokkal, barátokkal és új ismerősökkel, ahhoz negyedmagammal szállodai szobát kellett kivennünk maszek alapon, mert különben előadás után utazhattunk volna vissza szálláshelyünkre, Brassó-Pojánára. … Nagyjából csak hírből tudunk egymásról – már ha odafigyelünk a hírekre. És mindannyiszor elcsodálkozunk (jobbik esetben), ha arról hallunk, hogy a nagy elszigeteltségben valakiknek mégis megint sikerült valami érdekeset, izgalmasat produkálniuk… Központi lapjaink minden jelentős előadásról tájékoztatnak, színházi évkönyveket adnak ki, párhuzamot vonnak, mérlegelnek, elkönyvelnek, értékelnek, összefüggésbe hoznak, felmérnek, stb. stb. De mindez nem rendszeresen történik, nem olyan rendszeresen, ahogy a színházak élete zajlik. Csak nagyjából követi nyomon a kritika ezt a zajlást. És vannak behozhatatlan mulasztásai… Maradnának a helyi lapok. Ők aztán igazán rendszeresen foglalkoznak velünk. Csakhogy nem mindig van benne köszönet. Elsősorban az ír az előadásokról, aki éppen nem szégyell. Szakértelem legtöbbször – „condition négligeable”. Fő a jóindulat. Vagy ellenkezőleg. Ha a lap éppen „jóban van” a színházzal, akkor, ha kell, ha nem, támogatja. Na, ne hazudjak, az idén még vita is kerekedett a Tartuffe körül: legkevesebb négy írás jelent meg a Szabad Szóban, kettő mellette, kettő ellene. Szegény néző azt se tudta kinek higgyen…
Úgy kell a színésznek a dicséret, mint a falat kenyér. Mint a mindennapi taps. Aki ezt tagadja, vagy hazudik, vagy nagyon öntelt. A baj ott kezdődik, ha valakit „kinyírnak”. Bár van, aki szívesen kinyíratná magát X Y kritikussal, mert ez már azt jelentené, hogy – észrevette! Nem magamról beszélek. Engem a kritika mértéken felül elkényeztetett. Bármit csináltam rögtön lecsapott rá, kihasználta, hogy „van valami” Temesváron, és sokszor bizony, kissé – felfújta. Csakhogy én nem vagyok úgy oda magamtól, hogy ezt ne tudnám… Hogy is mondja Kenéz? „Még csak negyvenöt éves leszek, még/megtanulhatom /(a holland nyelvet)”. Bizony sok mindent meg lehet, meg kell még tanulni, ki kell még próbálni, meg kell még ostromolni ahhoz, hogy eljuthassunk a Titkok Kapujához…
– A Titkok Kapujával kapcsolatban – nagyon szerettem, hogy így írta, és örülnék, ha erről részletesebben vallana. Hogy képzeli, hogy történik a csoda, mi a „szent” a színházban, van-e szakrális vonatkozása a színész művészetének? És írjon az ön viszonyulásáról a színházhoz, mit hisz, mit remél, mit vár, mit ad a színháznak, s ezen keresztül… kinek?
– A Titkok Kapuja. Azon ritka /ál/költői eltévelyedésem az írás sodrásában, amit nem szeretek se magamban, se másnál. Nem kell, nem szabad ellírázni a mi nagyon is prózai munkánkat, nem használ nekünk a ködösítés, áhítatoskodás, misztifikáció; nincs itt semmi csoda, s ha van, az nagyon hétköznapi és „titokban végbement”, kár tudálékosan boncolgatni. Maradjunk csak a földön, nézzünk szét józanul: kell-e valakinek a színpadi csoda, várják-e, igénylik-e a nézők, vagy egyre inkább csak az olcsó, könnyen beszerezhető audió-vizuális élvezetekért járnak színházba?
– Térjünk át a műkedvelőkre. Hogy került kapcsolatba velük? Miért lett vezetőjük, irányítójuk lett?
– Nem csak „mesterektől”, a mesterséget magas fokon művelőktől lehet tanulni, de a dilettánsoktól is. Szándékosan nevezem így a műkedvelőket, hogy jelezzem a hivatásosak róluk alkotott véleményét. Nemcsak azt lehet megtanulni tőlük, hogyan nem szabad színházat csinálni… Ha jobban odafigyelnénk, olyan dolgokra is rájöhetnének, amelyekről talán soha el nem gondolkoztak. Például, mi hajtja az embereket a színház, a színpad felé? A műkedvelő először néző lesz, s csak akkor kap kedvet fellépni a nézőtérről a színpadra, ha ott olyasmit lát, amire ellenállhatatlan kényszer fogja el: ő is ezt szeretné csinálni. Körülbelül ez történt az én főiskolás színjátszóimmal is: látták egyik színházi rendezésemet, felkerestek és azt mondták: ők is így szeretnék csinálni, ez a színpadi formanyelv áll hozzájuk a legközelebb – vállaljam el az irányításukat. Nem azért vállaltam el, mert meghatódtam a gesztustól, hanem, mert már régen szerettem volna velük dolgozni… Közösség van körülöttem, céljaiban, akaratában egységes, serkentő és lelkesítő közösség, amelynek felfrissítő légkörében megtaláltam azt a műhely-hangulatot, amit a színházban kezdettől fogva hiába keresek, amely nélkül elmélyült, élvezetes színpadi munka elképzelhetetlen, s amelyben, hogy úgy mondjam, minden lehetségessé válik. Az ilyen közösségért aztán érdemes áldozatokat is hozni… ha tehetem, még nyáron is együtt töltök egy-két hetet diákjaimmal. És mi az érdekes? Megpróbáltunk csak kirándulási szándékkal összejönni; nem sikerült. Feladatra van szükségük, előadásra, turnéra – ahhoz, hogy legyen miért összegyűljenek.
A jelenlegi színházi struktúra nem teszi lehetővé a színházi stúdiók intézményesítését, pedig a mást akarók központi támogatásával létrejöhetne – vidéken is – életképes, korszerű színjátszás.
– Köszönöm, hogy ilyen őszinte volt… A színész, vagy bármilyen művész, meddig hallgathat büntetlenül, azaz meddig tekinthető ártatlannak, ha nem szól idejében és okosan a problémákhoz? Én azt hiszem, nem éri meg hallgatni, még akkor sem, ha az a veszély fenyeget, hogy nem osztanak ki. Nem éri meg gyenge rendező produkciójában benne lenni, megalkudni.
– Mi adta meg a döntő lökést elhatározásához? Nem tartja-e luxusnak, sőt, sztároskodásnak azt a meg nem alkuvást, hogy csak kitűnő rendezők előadásaiban játsszon? Számomra is információ, hogy maguknál a megalkuvás legfentebb avval jár, hogy rosszat is kell játszaniuk. Boldog emberek. – válaszolta enyhén dühösen Mátray az én levelemre.
Újra írtam neki:
– Megéri rossznak lenni egy produkcióban, egy gyenge előadásban, úgy, hogy körbehízelged a rendezőt? Azért, hogy odavessenek neked egy szerep-koncot, ami aztán téged koncol fel? Ahhoz nagyon nagynak kell lenned, hogy kimagasodhass a többiek közül! S ha nem is értesz az „uralkodó ízlés” nyelvén játszani, ha te mást akarsz, még nehezebb a dolgod! Az a módszertelenség, amivel rendezőink elárasztották a mezőnyt annyira uralkodóvá vált, hogy attól félek, ki sem lehet majd mozdítani se színészt, se közönséget ebből az áldatlan állapotból. Ez nem is holt színház és holt közönség, ahogy Brook mondaná, hanem egy rég eltemetett múmia! … Azt kérdi, nem tartom luxusnak, sztároskodásnak, hogy csak kitűnő rendezők előadásaiban játsszam? Bár tehetném. Erre sajnos nem kerül sor. Én itt élek, Sepsin… Akiket elismerek, azok nem jönnek ide rendezni. S ha jönnének sem biztos, hogy kiosztanának, hiszen rendező rendezővel tart, kinek esik jól, ha egy „akármilyen” színész kritizálja őket? Egy rendező sem szereti a kellemetlenkedő, kérdezgető, nyilatkozó színészt…
– Amit írtam, leírtam, sőt, ha már benne vagyok, folytatom, annak igénye nélkül persze, hogy ezzel kimeríteném a problémákhoz való okos és idejében történő hozzászólás fogalmát. Vagyis nem vagyok még olyan helyzetben, hogy elveszíthessem „ártatlanságomat”, annál is inkább, mert akik pozíciójuknál, súlyuknál fogva megengedhetik maguknak, a fülük botját sem mozdítják. És ha mozdítanák is, ha mindenki megszólalna, akitől ez egyáltalán elvárható, mit változtatna a helyzeten?… Az a meggyőződésem, hogy nem beszélni kell a dolgokról, hanem dolgozni kell, foggal és körömmel, araszonként berágni magunkat a kásahegybe, lehetőleg abba az irányba, amelyet a legjobb lelkiismeretünk diktál.
– Ami az önkifejezést illeti, hogyan vélekedik? A színház az önmegvalósítás eszköze?
– Nem szeretem elméleti kérdéseit. Ezért rossz ez a „korrespondenciális” beszélgetés, nem lehet elintézni egy kézlegyintéssel vagy egy „ne haragudjon, kérdezzen könnyebbet-szerű kiszólással az ilyesmit. Éppen, mert túlságosan elméleti beállítottságú „alanya” vagyok, igyekszem kerülni a teoretizálást.
– Írjon a rendezés folyamatáról, hogyan zajlik önben a munkának ez a része, hogyan látja a színészt a rendező szemével, milyen elképzelései vannak, mint rendezőnek a SZÍNHÁZRÓL…
– Olyan dolgokról kellene elmélkednem, amelyek nagyjából még előttem állnak: rendezés, szerepek. Hogy hogyan fogom csinálni. Erről pedig korai volna beszélni. Majd kiderül. Ha kiderül. Ami eddig volt szinte szóra sem érdemes. Nem is tudom, hogy lehettem olyan nagyképű, hogy oldalakon keresztül felleltározzam válogatott mellék- és pótcselekvéseimet (A Hét évkönyvében). … Nem tartja megmosolyogtatónak, hogy ennyi mindent kérdez a rendezésről olyan valakitől, aki még semmi érdemlegeset nem rendezett?… Különben is teljesen elbizonytalanodtam, ami állítólagos rendezői képességeimet illeti. Hol van már az a kezdeti önbizalom, amivel belefogtam! Utólag rémültem el első Tháliás rendezésemre visszagondolva: Páskándi, Az ügy című abszurdoidját ma már nem merném megkísérteni. Akkor meg gondolkodás nélkül, a legtermészetesebb gesztussal nyúltam utána, és talán ettől a vakmerő biztonságtól lett jó az előadás…. Jöttek a nagyszínházi előadások – és a biztonság szertefoszlott. A maga törvényei szerint működő színházi gépezet nem állt meg egy intésemre, és én még nem voltam eléggé felvértezve a saját fegyverzetemmel, hát tehetetlenül sodródtam a szinte maguktól létrejövő érdektelen produkciók sürgős bemutatója felé. Mentségek persze mindig felhozhatók, hogy pld. az egyik esetben egy más által elkezdett, félig kész előadást kellett befejeznem, vagy, hogy senki sem lehet próféta saját társulatánál, stb., stb. de a legegészségesebb az, ha férfiasan beismerem vereségemet és megpróbálom a gyakorlatban bizonyítani, hogy „nagy apparátussal” is képes vagyok sajátos, összetéveszthetetlen előadásokat létrehozni.
Az a szerencse, hogy sohasem erőltettem a „csodát”. Bölcs belátással (sic!) visszahúzódtam a rendezői küzdőtérről és gyermeki örömmel vetettem bele magam az elhanyagolt színészi mesterség titkainak csökönyös feszegetésébe… Imádok játszani (talán mert gyermekkoromban „nem játszottam, nem játszottam”?), és ha sem a félretettség, sem a más „vonalakon” beinkasszált sikerek nem tudtak elriasztani/elcsábítani a színpadtól, akkor nyugodt lélekkel engedem meg magamnak, hogy továbbra is ott lebzseljek, ahol a minden esti csoda születik.
– Írjon szerepeiről is.
– Szinte minden valamire való szerepemet színész-rendezőtől kaptam. Úgy néz ki, a nem hivatásos rendezők bátrabban kockáztatnak, kevésbé ragaszkodnak a sztereotip szereposztásokhoz. Varga Vilmos osztotta rám első „igazi” szerepemet, a Sári bíró Pengő Kovácsát. Nagyon tejfeles szájú lehetett ez a „pakfonkovács”, meg mozdulataiban is inkább Varga Vilmosra hasonlított, mint rám, persze egy kicsit lötyögtek rajtam ezek a mozdulatok – de én nagyon szerettem. Olyan „jaó” bihariasan lehetett beszélni a bőrében. A beszédről jut eszembe, hogy csak külsőségeiben tudtam megcsinálni. Ezért lenne jó újra eljátszani, most már belülről megközelítve… Soha nem éreztem olyan otthon magam a színpadon, mint Ionel Hristos Egyetlen élet című drámájának Iulián-jaként. Ezt a szerepet is színésztől kaptam: igazgatóm, Sinka Károly ismert annyira, hogy tudja, „semmit sem kell csinálnom”, ez a szkeptikus, keserű, fiatalon kiégett polgári értelmiségi ász-pász én vagyok… Charlie Gordonnal sem hivatásos rendező ajándékozott meg. Tisztában voltam azzal, hogy jobban is kioszthattam volna nálunk az Algernont, de úgy vettem észre, hogy a számba jöhető Charlie-k nagyon is elégedettek kötelező feladataikkal, nem törik magukat túlságosan a plusz munka után, hát, lesz, ami lesz, magamra osztottam. Nem bántam meg. Ez a megátalkodott színész-énem merő ambícióból egyenlő szintre akarta feltornászni magát rendező-énemmel, sőt, odáig pöffeszkedett, hogy teljesen eltakarja, észrevétlenné tegye a többi kis én-t, a dramaturgot, tervezőt, világosítót, hangmestert. És – csodák csodája –, mindez még sikerült is neki, ha nem is mindjárt a bemutatón, de úgy a tizedik-huszadik előadás között. A kis stréber nem várta meg, hogy a rendező noszogassa, magától lépegetett előre a fejlődés fáradtságos útján… Volt idő a menet közbeni korrekciókra: sokszor három hónapos szünet volt két előadás között. Még mindig lenne rajta javítani való, s ha az Adminisztráció is úgy akarja és játszhatom a következő évadban is, hát egy-két dolgot teljesen másképp oldok meg, főként, miután volt alkalmam akusztikailag is ellenőrizni magamat.
Ez a hátránya a kevésszer menő kollektív produkcióknak az egyszemélyes előadásokhoz képest: ha véletlenül kifog bennük az ember egy szívéhez közel álló szerepet, nincs ideje és módja módszeresen építgetni, csiszolgatni a bemutató utáni előadások során.
A „személyes jelleg” akkor is előbújik, ha… hiányzik. Rejtőzködő ember vagyok, s ez nem válik nagy hasznára a színésznek. Valódi valómat időnként félrevezető külsőségek mögé rejtem (hosszú haj, szakáll, stb.) ezért sokan félreismernek. Ami engem a legkevésbé sem zavar, mert szeretek meglepetést okozni az embereknek…

Mátray László Gyulát sohasem láttam színpadon. Annyit tudok róla, amennyi itt-ott az újságban megjelent. Meg amit bő leveleiben kérdéseimre válaszolt, hogy komolyan vett a távolság dacára is… Reméltem, élőben is találkozunk egyszer.
(És nem sokkal később, egyik sepsiszentgyörgyi vendégszereplésük alkalmával megtörtént: egy vidám kabaréban láthattam táncolni, énekelni, számomra igen rokonszenves figurát hozva…)

Szerkesztette: Nászta Katalin

Az 1983-ban folytatott levélváltás teljesebb szövege itt olvasható