„Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől. Az én tapasztalatom tehát nem releváns ta-pasztalat: kérem, fogadjanak fenntartással.
Hiszek egy mondatban, a mindenható szavakban, álomnak és valóságnak teremtőiben.

És a gondolatban, az ő egyszülött fiában, aki fogantatott a szerzőben, született az olvasóban, szenvedett a kritikusok alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, gyönyörűszép szívén halált hozó fű termett, harmadnapon fölment a mennybe, ott ül a mindenható anyanyelv jobbján, rejtelmek ha zengenek őrt áll, mint mesében.
Hiszek a lelkes kövekben, a napban, mely nélkül nincs élet. Hiszem a lidérces messze fényt. Ezért minden: önkínzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének.
Ülök az ég korlátain, mint elítélt fegyenc.”

A szobafestő álma

A szobafestő a vödörhöz lépett
fura árnyalatai vegyültek benne a kéknek
tóval tenger, Tirrénnel Jón, balsorssal végzet,
s mert szomorú volt, mártott
majd jól odakent pemzlijével az égnek.

Egy felhőről még csöpögött épp
– én újságpapírt teregettem a
Vörösmarty térre – nevetve jöttél,
hajadban kék, gyöngyszemnyi
pacák füzére fénylett.

 

Az igazi szobafestő

Trebitsch rokonság volt
ez már a szemén is látszott
ahogyan bűvölte cigiszünetekben
a hallgatóságot
az elcseszett nemzedéket kinek
apja, nagyapja, déde
legfönnebb egy lágerig, ha jutott
vagy ordas lövészárkok mélye
nyelte el – oly hasztalan halál
mely jelentéktelenné teszi a létet –
nem is látszik onnan Pest,
a híres kocsmák, Indokína, Páris
de még az óceán sem
az Óperenciális
vagy hogy hívják melyet
oly sokszor szelt át Trebitsch,
a rettenthetetlen…

Kék szegélyt festettek aznap
óceánkéket, mélyet
s az ecsetvonások egy titkos
hullámot kísértek
mely hátán útra kelt
sok sovány, tetves, meggyötört ős
ki bárkán, ki tutajon,
ki egy szál deszkán evezve
boldog, szabad álmok vizén.

 

A szobafestő félrelép

Elmatatott kicsit, élveteg,
mintegy oda sem nézve,
hadd találjanak ujjai
önmaguktól révbe.

Igényesen válogatott:
illik meglett férfinépnek
s egy brazil fazon volt,
mit végül kipecézett.

Úgy maradt még, réveteg,
míg élményt gyúrt a képzelet
abból, mit érezni vélt
és a pultos rá nem dörrent:

helyben lesz, vagy elvitelre?
Észnél kell lenni, mormolta
majd fizetett: a hűség-
pontokat is kérte.

***

Egy szabadkozó költő délutánja

„Nem vagyok költő: én tévedésből vagyok itt. Írok egy-egy verset, néha publikálják. Néha nem. Írom magamat, menekülvén a kívül-belül leselkedő halál elől…” Kedei Zoltán festőművész műterme, a művész alkotásai méltó „aláfestést” nyújtanak, előkészítik lelkünket a líra befogadására. Fiatal és fiatalos vendége van a Vár-laknak, Kuti Csongor, aki váltig szabadkozik, hogy ő nem költő. S az effajta szabadkozás tollforgató embernél nem is olyan rossz belépő. Hiszen a vers, az fura szülemény; ha szülője nem közelít kellő alázattal hozzája, bevackolja magát valami misztikus burokba, és onnan elő nem lehet csalogatni, csak üggyel-bajjal. Ezt a tollforgatók tudják-szenvedik, ezért szabadkoznak olykor-olykor. Persze szabadkozás ide, szabadkozás oda, versek születnek, és hála Istennek, nem öncélúan, hanem a líra iránt érdeklődők és kedvelők örömére. Kuti Csongor ír, nem rendszerességgel, nincs napi, havi vagy évi penzuma, „idén még nem írtam” – mondja; de amint azt Bölöni Domokos, Kányádi Sándor egy sorára utalva megjegyzete: azért megállás nélkül surrog az a belső magnó.
Született 1975. január 20-án, Marosvásárhelyen. „Tél volt és hó. Csíkszeredában nőttem fel. Kölyökkoromban kezdtem írni, tízéves lehettem, amikor egyszer részt vettem egy irodalmi vetélkedőn: a helyi újságban lehozták, átírva egy szakaszt. Akkor abba is hagytam. Rajzolni szerettem volna, de egy évnyi rajztanulás után rájöttem, nem fog menni. Tanultam zenét, voltam (gyerek)bábszínész. Egyszer újságot is árultam Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, meg tojást a piacon. Írni kellett, hogy élhessek. Aztán összeszedtem magam, és elvittem pár verset egy újságnak: lehozták, javítás nélkül. Majd a marosvásárhelyi Múzsában, a csíkszeredai Székelyföldben, a kolozsvári Helikonban és Korunkban publikálgattam meglehetős rendszertelenséggel. Marosvásárhelyen egy irodalmi esten fénymásolt verseket dedikáltam. Útközben került néhány oklevél, melyekkel emberszámba cseperedtem. 2005-ben jelent meg (elektronikus formátumban) első kötetem, A norvég hajnal címmel. “
Ez a kötet letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) honlapjáról.
Kuti Csongor „civil foglalkozása szerint” alkotmányjogász, egyetemi adjunktus, munkahelye a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. A 2016-os Törmelékek könyve válogatás a szerző régebbi és egy-két újabb verséből. Emberi érzések, gondolatok, indulatok, érzetek, társadalomkritika, mindaz, ami a költőt foglalkoztatja, amit az élet folyamán maga előtt görget –, idővel elkopik, lemorzsolódik, törmelékei leülepednek lelkében; onnan szedegette össze, foglalta kötetbe, és hozta el nekünk. Kisméretű, csinos kötet, borítója Unipán Helga alkotása, szerkesztette Jancsik Pál, nyomdai előkészítését a Kriterion Műhely végezte, készült a csíkszeredai Pro Print nyomdában. Fejezetei: Olvashatatlan aláírás, Naptár, Átiratok, Szobafestő. Az első fejezetben a gyerekkor, nosztalgia: „Az alufólia kupakot letépni/ és meghúzni úgy, az üvegből,/ direktbe, főtlenül,/…a bolt előtt kígyózó sorban:/ kezemben a napi tejbonok.” (Tej); a szemlélődő és a kritikus, lázadó ember gondolatai: „kell az utolsó fityingem/ s hitel, hogyha nincs már ingem/ négyévente, hogy szavazzak/ higgyem azt, amit meghagynak.” (Hazámnak, rendületlenül) A Naptár, a költő éves bioritmusának „naplója”. Az Átiratok közéleti, „divatos” alapfogalmakra hangolódik, mint a kamat, az ózonválság, a számítógépes „szakember” – a hacker, vagy a választási propaganda, illetve a tollforgatás mestersége: Füstöl az alapkamat, Füstöl az ózonlyuk, Füstöl a billenytűzet, Füstöl a szavazóurna, Füstöl a bővített mondat – mindezeket Bajor Andor Füstöl az acélkalapács című versparódiájából eredeztetve, a mához igazítva. Az utolsó fejezet „hőse” a Szobafestő, e ciklusban a kort megélő, az azt elszenvedő közember sorsa villan elő, közérthető, a „történéseken” messze túlmutató jelentésben. Apró örömök, vágyak, félrelépések: a köznapok “szobafestőinek” élete, akár a mi életünk is.
Kit is tart Kuti Csongor példaképének a versalkotásban, a „rímfaragásban”? Elmondása szerint: Weöres Sándor, Bajor Andor, Pilinszky János, József Attila, Kovács András Ferenc lehetnének a példaképei.
A versek szatirikus vonulatából Kilyén Ilka színművésznő páratlan előadásában élvezhettünk néhányat, és maga a szerző is felolvasott, jellemzően a kötetben nem is szereplő Áprilisi tél címűt, a mobiltelefonjáról.
Jó volt újra a Vár-lakban lenni. Kuti Csongor pedig írjon, gyakrabban is!

Doszlop Lídia

Forrás: Súrlott Grádics

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ