A tanár úr irodalmi órát adott és a szellemekről magyarázott.
– Nézzék, – mondotta – a szellemeket nem úgy kell felfogni, hogy azok valóban vannak. Mint ahogy maguk, vagy én, vagy édesanyjuk a nagyságos asszony van. Amikor például Hamletnek megjelenik az édesapja szelleme… Idefigyel, Juliska, kérem?
– Hogyne, tanár úr… – csapott rá a kislány és elpirult.
– Érti, Pistuka?
– Értem, tanár úr, – mondta nyugodtan a fiú és kiegyenesedett.

A verandán ültek, forró nyári délután. Izzó fény sugárzott át a vadszőlőn, mely sűrűn körülfolyta a verandát. Tikkasztó hőség volt. A fiatal tanár már egy jó félórája buzgón és álmosítón magyarázott Shakespeareről és a Hamletről. A sarokban ült az anyjuk s olvasott. Sárga, könnyű pongyolája lecsúszott a válláról, festett ajka, fényesre lakkozott körmei ragyogtak a nyárban. Rövidrevágott fekete haja kissé előrebukott sovány, fiús, erélyes arcára, ahogy a könyv fölé hajolt. Ritkán pillantott fel a könyvből, Hans Heinz Ewers legújabb regényéből, miként a gyerekek megállapították ma reggel, amikor anyjuk és a tanár úr hosszan és hevesen vitatkoztak róla. A tanár úr irodalmi ellenfele volt a divatos szerzőnek, anyjuk azonban a védelmére kelt.

– Nem lehet csupa Goethét olvasni, – vetette oda az asszony – és aztán nyár van és maga csak irányítsa a gyerekek irodalmi ízlését. A magaméval én meg vagyok elégedve. Maga talán nincs? – vetette oda reggel és szokása szerint a tanár úr elpirult. A reggeliző-szobába belépett Pestre utazó apjuk, a vitázók elhallgattak, a gyerekek pedig odalopóztak az asztalra dobott könyvhöz s megnézték íróját. Elhatározták, hogy hozzá fognak férkőzni és elolvassák. Azokat a német szavakat, amelyeket nem értenek meg, majd megkérdezik a tanár úrtól. Legalább hasznát veszik.

Úgyis tönkretette a nyarukat. Nem elég volt télen az iskola, most még nyáron is folytathatják. Az asszony ragaszkodott a tanár úr lejöveteléhez a birtokra. Hogy’ örültek már tavasztól kezdve a vakációnak! A halastónak, a gyümölcsösnek, a kertészkedésnek, a tenisznek! Most aztán itt kell ülni minden délután a verandán és tanulni. Aztán meg úgyszólván sohasem lehetnek egyedül. Mindig velük van a tanár úr és tanít és magyaráz és idegen nyelveken beszél. Holnap már áttérnek az angolra. Mi különbség van akkor a tél meg a nyár közt?

Egymásra néztek, ajkuk lebiggyedt. Pista homlokán gyöngyözött a verejték, Juliska alig tudta nyitva tartani szemét. És a sápadt, szőke fiatal tanár dallamos mély hangján rendületlenül magyarázott:
– Kísértetek nincsenek. Bizonyára hallották már azt a szót, hogy: vízió. A multkor mondtam el, hogy Goethe önmagával találkozott. A zaklatott, szenvedélyes, tragikus helyzetbe került lélek olyan jelenségeket lát, amelyeket más nem, csak ő vesz észre. Olyan ez, mint az álom. Az álmodó valóságos embereknek érzi az álomképeket, de más nem tud róluk. Pistuka, például, nem tudhat arról, amiről Juliska álmodik, ha csak el nem mondja, én sem tudhatok, teszem fel, arról, amiről édesanyjuk, a nagyságos asszony álmodik…
– Hogy’ mondja? – kérdezte szigorú mosollyal az asszony.
– Azt hittem, úgy el van merülve nagyságos asszony a fenséges Ewersben…
– De nagyon haragszik erre a szegény németre!
A tanár úr lehajtotta fejét. – Szegény német… – mormolta. – Hogy sajnálja… a németet…
Arcát elöntötte a pír, az asszony hangosan felnevetett. A nevetés bátorságot öntött a gyerekekbe, felálltak.
A tanár úr még rájuk szólt: – Kísértetek tehát nincsenek. Más kérdés aztán az, hogy a szenvedélyes léleknek ezeket a vízióit a költő megszemélyesíti. Értik? A stilisztikából már tanulták, mi az a perszonifikáció, úgy-e? Nohát. Fáradtak? Elég lesz mára, nagyságos asszony?
Az asszony hátradőlt a kerti széken. – Meleg van… – sóhajtotta bágyadtan. – Menjetek uzsonnázni gyerekek.

A gyerekek egymásba karoltak és csöndesen kimentek. Hallgattak. Mindkettőnek motoszkált valami a fejében. Bármilyen unalmasak is ezek a nyári tanulások, a tanár úr ma kétségtelenül nagyon érdekes dolgokat mondott. Nincsenek kísértetek? Biztos, hogy nincsenek, de azért… mégis vannak. A tizenegyéves Pista vitatkozni kezdett tizenhároméves nővérével. Lehetetlen, bizonygatta, hogy Hamlet nem apja szellemét látja. Hamlet is álmodik?… Akkor… akkor…? Álom és valóság kísértetiesen összeolvadt most a két elkeseredett gyermek lelkében.
Kiballagtak a kertbe s még mindig elmerülten vitáztak. Szerettek volna őszintén beszélni valakivel erről a nyomasztó kérdésről, de a jelenlévők közül senkihez sem volt bizalmuk. Eszükbe jutott, hogy volt náluk tavaly egy szakácsnő, akit »a kövér Zsuzsi«-nak hívtak s aki elmondotta kint a cselédeknek, hogy a lánya szörnyethalt egy kísértettől. Nyári éjszaka benézett az ablakán a volt jegyese, akit hűtlenül elhagyott, mialatt az kint járt a háborúban. Benézett az ablakon és a kövér Zsuzsi lánya meghalt. Egyet sikoltott és vége volt. Pedig már hamarosan gyereke is lett volna, – mondta a Zsuzsi. Mert hát elhagyta a régi vőlegényét és máshoz ment. Pedig talán az sem volt kísértet, ezt is a Zsuzsi mondta, csak mert a menyecske mindig róla beszélt, a falubeli lányok meg legények vele ijesztgették. Aki tán elesett a háborúban, mert sohasem jött vissza. És tán az egyik magára szedett egy lepedőt, arcát bekente liszttel és odaállt az ablak alá, amikor sütött a hold.

Hallgattak. A leány belevetette magát egy hintába, a fiú lassan lengette. Egyszerre megszólalt a fiú: – Lisztet kellene szerezni a konyhában…
Egy pillanat alatt kivirágzott bennük a nagyszerű terv. Ma éjszaka ők fognak leckét adni a tanár úrnak a kísértetek tanából. Belebújnak a lepedőjükbe, arcukat bekenik liszttel s ablaka alá sétálnak, amikor rájuk süt a hold. De jó vicc volna, ha megrémülne a tanár úr és sikoltásaival felverné a házat. Jót lehetne rajta nevetni. Mert miért rémült meg, ha nincs kísértet?
Izgatottan tervezgettek, alaposan meghányták-vetették a legapróbb részleteket is. A vacsoránál mindketten álmosságot színleltek és korán lefeküdtek. A sötétben lesték, hogy mikor csöndesedik el a ház. Kinéztek az ablakon, a zöld fákra dúsan zuhogott a fehér fény. Bódító illatok gőzölögtek fel a lomha földből, egy hang nem hallatszott az egész kábult vidéken.
Ágyukról lehúzták a lepedőt és egymásra tűzték. Juliska ügyesen dolgozott; úgy magukra tekerte a lepedőt, hogy csak a szemük látszott ki, de azt is megmártogatták a finom lisztben. Aztán elindultak.

Mereven, lassan, méltóságosan mentek. Kis testük kifeszült, csak a lábuk mozgott, katonásan, halkan. Ajkukat összeszorították, szemük tüzesen kimeredt. Lélekzeni is alig mertek s ha megreccsent a padló, hosszan megálltak.
Kiértek az ebédlőbe, innét nyílt a tanár úr szobája. Már indultak a veranda felé, hogy lejuthassanak a kertbe és a tanár úr ablaka felé libegjenek, amikor zajt hallottak. Hirtelen megálltak, a falhoz húzódtak. Az ebédlő sötét volt, a veranda vadszőlője visszaveri a holdfényt.
Nem tudtak tovább menni, a zaj megismétlődött, ők jobboldalt állottak, a tanár úr ajtaja közelében, a falhoz lapulva. A zaj balról jött. Ajtó nyikorgott, nagyon halkan. Valaki kinyitotta a baloldali ajtót, anyuka hálószobájának ajtaját és valaki némán megállott. Ki az? Apuka? Apuka Pestre utazott. A szobalány? Akkor miért ily óvatos, miért nem mozog bátrabban, hangosabban?
Feszülten figyelő fülük most megértette, hogy valaki betette a baloldali ajtót és lábujjhegyen feléjük indul. Gyorsan, sietve, kissé lihegve. Hallják a lélekzetét. S a sűrű sötétben felvirrad egy hosszú, fehér folt. Egyre nő. Libeg, táncol, átsiklik a szobán. Egyre közelebb ér hozzájuk. Őket keresi? Őket üldözi? Ki az? Kísértet?

Szájuk kinyílt a sötétben, szívük rémülten vert. Megrémültek arra a gondolatra, hogy dobogó szivük elárulja őket. A fehér árnyék egyre közeledett. Honnét tudhatja, hogy itt vannak?
Most már egészen mellettük van. Tapogatódzik. Mingyárt hozzájuk ér… Nem. A kilincset keresi. A tanár úr ajtajának kilincsét. Most lenyomja. Az ajtó nyílik. Kitárul. És a hold szelíd sugara ráömlik anyjuk idegesen mosolygó arcára, fehér selyem ingére.
Az ajtó csendesen bezárult s a két gyerek rémülten fogta meg egymás kezét. Ott álltak a sötétben és vártak. Nem hallottak semmit. Akkor szép csendesen, búsan visszamentek a szobájukba és leültek ágyuk szélére. Fogták egymás kezét és néztek maguk elé. A leány szeme könnyektől volt nedves. Végül megszólalt a fiú:
– Anyuka is kísértetet játszik.
S a leány hosszan sóhajtott.

Forrás: Földi Mihály: Valakit szeretni kell. Novellák. Athenaeum, Budapest, 192? (MEK) A szerző (1894-1943) orvos, író, újságíró, kritikus. A magyar lélektani regény egyik neves művelője.