Ha visszagondolt eddigi életére, az eltelt órák, hetek, évek föloldódtak a végeérhetetlen utazásban. Egyetlen szeszélyesen kígyózó útnak tűnt az élete. A vasúthoz, aszfalthoz tapadó történésekből – az ismeretlen végső irányon kívül-hiányzott bármely célszerűség. A fülkében ketten ültek. A lánya lelkesen indult az útra, míg őt rettenetes fejfájás gyötörte: nem mert a jövőbe bepillantani, mint a régi időkben. Egyetlen kívánsága volt, túlélni ezt az utat is, a megérkezésig. A kilométerek olyan lassan fogytak, mint annak idején gyermekkorának évei ott a faluban, ahol néha meg is állt az idő. A lány tizenhét éves lehetett. Nagy barna szemében ott bujkált valami huncut öröm, ami lerövidíti, legyőzi az utat. Lazán ült, nem mereven, mint az anyja, akinek izmait megfeszítette az aggodalom. A lány arra gondolt, hogy ő mindenben más lesz, mint a mama. Nem tudta volna megfogalmazni, csak érezte titkon, hogy ez a másság-út önmaga felé vezet. Egyiküknek sem okozott meglepetést a találkozás: a trió-anya, lánya, fia-öröme felszikkadt a visszautazás izgalmában. Úgy ültek vonatra megint, mint akik már hazaérkeztek. Az otthon biztonságát, nyugalmát visszaadta a találkozás. Csöndes riadalommal, egymáshoz közelebb húzódva figyelték fülkebeli utastársaikat: a családi fényképpel hadonászó féleszű cigányt, hipnotizálni képes feleségét és a szutykos, lépten – nyomon idegen kezekbe-lábakba akadó lármás purdékat. Az anya nem mert elaludni, de megérezte, hogy ez az ébrenlét, akár a cigánycsalád zajongása, már nem természetes. Lánya nyitott szemmel álmodott mellette, fia pedig úgy tett, mintha a kezében levő vaskos könyvbe merülne. És akkor megszólalt Paulina, a szúrós szemű cigányasszony: – Áldott az Úr, aki hozzám irányított titeket, mert nagy veszedelem vár rátok a karácsonyi ünnepeken. Asszony, ki egy nagy család gyermeke vagy, csupa szenvedésben töltöd napjaidat, egy percnyi nyugtod nincs: MEGÁTKOZTAK TÉGED! De ez az átok lepergett rólad, mert a lelked tiszta… Engedd, hogy megcsókoljam a kezed. NEM VAGY BOLDOG! Az átok rólad gyermekeidre szállt, ezért van a sok bánat miattuk. Itt a zöld szemű fiad, beteg, azt is megmutatom, hol fáj neki, de te ne aggódj, mert három nap teltével meggyógyul. Tudd meg, hogy híres ember lesz belőle és sokáig fog élni. El ne feledd soha, amit neked én megjósoltam. Hosszú hajú, szőke lányt látok mellette, a fiad jövendőbeli felesége. Körülöttük négy gyermek. A lányod bohém lélek, sok barátja, barátnője. Nem tud megállapodni a szerelemben. A villanyt a többi fülkébe már eloltották, csak itt égett, megvilágítva a cigányasszony keskeny száját, a benne megvillanó aranyfogakkal. Az utolsó pofozkodásba belealvó purdék az ülés sarkába gömbölyödtek. A feketébbik még álmában is fogta a kisebbiknek a fülét. A folyosón a féleszű cigány hadonászott a családi fényképpel, de senki sem figyelt rá. Akkor Paulina elkérte az asszony jegygyűrűjét. Ő engedelmesen, mintegy varázsszóra lehúzta, s a cigányné fekete tenyerébe tette. Tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni a gyűrűt, mégis furcsa megkönnyebbülést érzett: az út véget ért, és ő újra gyermek, ott a faluban, s az aranyló napfényben elindul… Ez a gyűrű megvált téged a sok veszélytől – mormolta Paulina – ahogy hazaértél, gondolj vissza az útra, amelytől a fejed is megfájdult, és a gyűrű ott lesz előtted az asztalon. Akkor majd gondolj rám, aki megszabadított a gonosztól… Soha senkinek nem árulták el a gyűrű titkát. Az asszonynak elég volt, ha az ujját övező fehér hiánycsíkra nézett és elmúlt a fejfájása. Lánya elhitte Paulina jóslatát, hogy a gyűrű sok szenvedéstől váltotta meg őket. Fia évek múltán is csak azt fájlalta, hogy a szőke lány, akiről Paulina beszélt, éppen olyan hiszékeny és szédíthető volt, mint az anyja, aki néhány hitegető szóért képes volt odaadni a jegygyűrűjét.