Hogy visszautaljak az előző mesében (Bostoni mese) említett vesszőparipámra, a kitalálósdira, arra a kis személyes játékomra, amikor egy-egy kép, festmény vagy rajz alapján elindulok a valódi helyszínt egy számomra addig ismeretlen környéken felkutatni, elmondom, hogy jártam a minap.

Ha New Yorkban él az ember, és rajongásig szereti ezt a várost, mint ahogyan én is, akkor nagyon szerencsés. Már eleve valamit rajongásig szeretni akkora energiát szabadít fel az emberben, hogy azt semmi egyébbel nem lehet pótolni. De New York még hálás is ezért a rajongásért, mert annyira képes viszont szeretni, hogy az nem is szavakba foglalható. Egy olyan, aki közeli és alapos ismerője a városnak azt is tudja – szemben a sok naiv turistával, akik azt hiszik, „mindent” meg lehet futtában nézni csak úgy egy nap alatt, mindent, ami számít…. – hogy New York telistele van titkokkal és kincsekkel, és noha sokszor ezek éppen az orrunk előtt vannak, legtöbbször azért elég messzire kell értük menni, és hosszan kutakodni. Például az ember egy szép barnaköves házsort akar látni, le kell ruccannia Brooklynba vagy fel, Harlembe. Ha emberektől hangos, turistákkal tömött szabadtérre vágyik, a Central Parkba megy, de ha virágokat bámulna a mókusok és piros kardinálismadarak csendjében, miközben a folyóparti teraszon elmélkedik, akkor a Fort Tryonba indul neki a sétának. A tengerpart sem mindenütt ugyanaz New Yorkban… Ha zajos-népes-hamburgeres beachet akar, Coney Islanden köt ki, ahol a Luna Park körhintái és óriáskereke vonzza a családosokat, de ha kolontos oroszok közé menne, akik télen-nyáron megmártóznak a tengerben, és ha finom, otthoni ételekre vágyik, de legalábbis egy krumplislángosra, mindenképp a brooklyni Brighton Beachen keresget, de előfordul, hogy csak magának elmélkedne az ember az óceán hullámai társaságában honvágyról, magányról vagy épp semmiről sem, akkor meg a Rockaway félreeső Fort Tilden strandján fog nekivágni az útnak. Sokszor másfél-két órát utazom egy tízperces élvezkedésért a tengerparti alkonyban, vagy egy fotóért egy napos délelőttön a város túl végén, ahol egy mesés épületet tudok, vagy esti fényekért olykor a folyó túloldalára kell menni, és egyszer egy vasárnapi kora reggelen elindultam a kihalt utcákon egy képről ellesett XIX. századbeli házat felkutatni az óvárosban, mint tűt a szénakazalban – és meg is leltem. Szóval a hangulathoz igazodik minden. New York minden hangulatra tud valamit, és a tudomány abban van, hogy ismerni kell annyira, hogy az ember pontosan tudja, merre kell keresgetnie, hogy a magának legmegfelelőbb helyet hangulatához mérten aznapra felkutassa. És ezek az élmények mindig sokszorozottan térülnek meg, mert mindig valami újjal, addig ismeretlennel bővülnek.

Nekem a minap olyan hangulatom volt, hogy Brooklynba kellett miatta mennem. Ez már eleve egy lelkiállapot. Brooklyn mindig izgalmas, és telis-tele van felfedeznivalóval állandóan. Nem lehet eleget elveszni benne, hogy ne maradjon a következő alkalomra is egy pont, ahol az ember ismét kellemesen elveszhet. Jártamban-keltemben, sokszor elmentem a Windsor-terasz mellett. Ez egy lakónegyed a brooklyni központi park, a Prospect Park takarásában, messze a várostól. Mivel sosem szántam rá időt és sétát, úgy döntöttem, felkutatom kicsit ezt az elegáns nevű környéket. És micsoda öröm volt felfedezni, hogy pontosan olyan hangulatos, mint amilyennek aznap ez kellett a lelkemnek. Egy falat régi New York, egy kicsi – viszonylag – érintetlen régi Brooklyn, kisboltok, magánkereskedések, apró és bájos kirakatok, két-három asztalos vendéglők, teraszok, és az angolok korabeli sorházak. Haza is hoztam magammal egy-egyet fotókon, és este izgatottan válogattam őket, egyiket meg is osztottam barátaimmal.

Hazafelé még egy újság is a hátizsákomba került a „majd elolvasom” kategóriában, néha jól jön a metrón egy kis spontán olvasnivaló. A Village Voice-szal kapcsolatban vannak fenntartásaim politikai nézeteik miatt, ami nem lenne baj, ha nem akarnák ezt olyan módon rátukmálni az emberre, hogy ez van, ez a jó, s aki nem így gondolja, az borzalmasan oktondi, buta emberállat. Ugyanakkor, ha félreteszik a politikai ancúgot, és megszólalásra engednek olyan érdekes embereket, akik messze élik mindennapjaikat a politikumtól és a nagyvilág zajaitól is, nagyon izgalmas olvasmányokat is tartogathat. Már az nyertes dolog volt, hogy a címlapon nem Clintonné, Obama vagy Trump szerepelt, de még csak nem is Putyin. A borító egy brooklyni utcarészlet volt, egy rajz. Onnan tudni, hogy brooklyni, mert egy hipszter is volt odarajzolva. Nem mintha nem leptek volna már el mindent a szűknadrágos szakállasok a drága postás táskájukkal, akik a telefonjukba bújva élik az életüket, és ha egyszer elveszik azt tőlük, minden bizonnyal kisvártatva el is pusztulnak – de ha hipszter, akkor az New Yorkban elsősorban Brooklyn. Bevallom, igazából az furdalta az oldalamat, hol rajzolta az illető azt a képet a címlapra, és a kedvenc játékom szellemében elhoztam az újságot, hogy addig nézzem, míg ki nem derítem. És miközben nézem, és töprengek magamban, és mindenféle kutatómunkát és praktikát latba vetek a helyszín felderítésére, bejelentkezik a sorházas fotóm kapcsán régi kedves jóbarátom, Nancy. Nancyről bővebben a kezdetek kezdetén szóltam (Lásd a linkre kattintva: itt) , amikor a húsz évvel ezelőtti dolgokról meséltem ezen oldalakon, megemlítvén a szigorú és titokzatos amerikai hölgyet, akit az amerikai hatóságok küldtek ki Szatmárra felmérni a repülőtér alkalmasságát (amerikai) nemzetbiztonsági szempontból, s akivel aztán mégis úgy alakultak a dolgaink, hogy egy asztalontáncolós bulit követően a Miorica szepáréjában olyan jó barátságra léptünk, hogy mai napig is tart. Sőt, azt is elmondtam már ezen mesék valamelyikében, hogy gyanakszom rá, az ő keze is benne volt valamilyen szinten, ha nem is közvetlenül, a karrierem elindulásában, amikor amerikai földre érkeztem. Emlékszem, egyszer egy levelében, amikor még valamelyik amerikai külképviseleten dolgozott a világ egyéb részén, nosztalgiával beszélt New Yorkról, ahova gyermekkora emlékei kötik. S nekem, aki odavoltam New Yorkért már akkor is, és arról álmodozni sem mertem teljes erőbedobással, hogy valaha is itt élhetek akár egy percet is az életemből, olyan volt a szavait hallgatni, olvasni, mintha az emberbe mézcsepp formájában boldogságot csepegtetnének valahonnan felülről… Nancy is mindig szerette New Yorkot, de nyugdíjas korára mégis a nyugati partra vonult vissza kutyáival, gondolataival, világélményeivel. New York nem alkalmas hely a nyugdíjba vonulásra, ez a város kivet magából mindenkit aki már vagy éppen, valami oknál fogva nem aktív. Nancy meg nem akarta ezt érezni, és inkább a Csendes-óceán partján telepedett meg, hogy a sok-sok évet, amit a nagyvilág legaktívabb színterein töltött, valahogy rendszerbe szedje és eltegye békés nyugalomra magában. Miközben járja a természetet, kirándulnak az ebekkel hegyre fel, tengerpartra le, kora reggel az erdőbe mennek búgó patakok és vízesések közé, olykor autóba ülnek és egyéb környékbeli helyek szépségeit kutatgatják…
– Az a házsor a képeden… annyira emlékeztet a nagyszüleim utcájára a Bay Ridge-en…
– Valóban Brooklyn, kicsit távolabb onnan, de mégsem messze. Gyakran járok Bay Ridge-en, egyik kikapcsolódó helyem. Anyut vittem el decemberben a Dyker Heights-ra karácsonyi díszítésket nézni az ünnepi mesevárosba…
– Dzsnetrifikálódik?
– Biztos, hogy jobban érintené a folyamat, ha közelebb lenne a városhoz, mert annyira bájos, épp „hipsztereknek való”. Így azonban csak lassacskán, óvatosan…
A dzsentrifikálódás sok jelentéssel bírhat, lehet elismerés a fejlődés, a prosperálás irányában, ugyanakkor szitokszó is, mint minden új, ami jön, mint az úthenger, és mindent, ami volt – jó és rossz egyaránt – ledózerol, és helyébe jellegtelen üvegkalitkák teremnek, jól megszabályozott szabadsággal, az árakat magasra verő, reménytelenül elsznobosodott hópihékkel, akik eredetileg azért kezdtek el adott helyre behurcolkodni, mert szerették, amilyen, hogy aztán gyorsan a maguk kényelmére alakítva teljesen elpusztítsák azt, jellegtelenné tegyék, és olyant hozzanak létre helyette, ami akárhol van, mindenhol…
– Tudtad, hogy ott skandinávok éltek akkoriban?… És arra is emlékszem, amikor gyermek voltam, nagyapám mindig kivitt bennünket a vízpartra, ott volt egy sétány, hosszan lehetett menni…
– Megvan a sétány! Kilométereken át lehet a víz partján bandukolni, szoktam is… Le a Verrazano öbölhídig, s onnan tovább a torkolatig, ahol a New York-öböl egybeér az óceánnal. Szerintem Coney Islandig is le lehet ott már sétálni…
Nancy jó ötletet adott aznapra, elhatároztam, hogy visszamegyek Brooklynba, és megnézem, hányadán áll a dzsentrifikálódás a Bay Ridge-en. Esetleg majd hamarabb leszállok, hogy ennek a borítórajznak a Village Voice címoldalán utánajárjak a Sunset Parkban.
– Alig várom a képeidet! – köszönt el Nancy.
Sunset Parkban sosem jártam, mindig csak keresztülmentem rajta a Bay Ridge felé, mert útba esik. Sőt, egyszer egy film kapcsán is odakeveredtem. A filmet nagyon sok éve láttam még odahaza a tévében. Sem a címét nem tudom, sem azt, pontosan hol játszódott, de azt tudtam, hogy valahol erre, és azt gondoltam, ezt a tűt is meglelem a szénakazalban, de sosem leltem meg.
Az újságban a rajzon volt konkrét támpont, amire alapozva elindulhattam a 43. utcában, mikor a Sunset Park nevű negyedben leszálltam a metróról – kicsit még hamarabb is, titkon remélve, hogy azt a sokévvel azelőtti filmbéli sarki boltot valamely csoda folytán csak meglelem. De juszt se leltem. A rajzon egy kegytárgy- és gyógynövénybolt kirakata szerepel, s rajta a felirat: Botanica. Utánaolvastam, ez egy dominikai tulajdonos kegytárgyboltja, ahol azonban nem csak Krisztust szeretik buzgón, hanem a jövőbetekintés – talán nem épp a leginkább Krisztus kedvére való – egyik formáját, a jóslást és kuruzslást. A bolt úgy hirdeti magát az újságban, hogy spanyolajkúaknak, de hipsztereknek is szívesen akármikor…
Csak pár saroknyit mentem, máris nyilvánvaló lett, hogy hosszabban fogok Sunset Parkban elidőzni, mert azt, amikor az ember gyöngyszemet vagy kincset lel, azt rögtön felismeri, és én is felismertem, hogy a csavargásom egy újabb ékkövet tesz majd fel a sok-sok New York-i gyémánt közé, amit eddig lecsiszoltam magamnak innen-onnan.
Az ember azt hinné, a város egyik legnagyobb temetője, a Greenwood tőszomszédságában az élet is kicsit csendesebb, mint másutt, sőt, szürkébb és unatkozósabb is. Ehelyett egy pezsgő kisvárosba tévedtem, mikor letértem a főútról, és belevetettem magam a kisutcákba. Persze, a Botanicát kereste a szemem mindenfelé, de közben megannyi izgalmas dolgot találtam: sorházakat elegánsan fürdőzve a délutáni narancssárga fényben, apró családi boltokat, sarki zöldségest, cukrászdát, kávéházat, fagylaltos és mexikói tacós kocsit, kackiás templomot és a dombon egy parkot, és odébb a Botanica felirat is felbukkant cégtáblák közül előbújva. No, hát kicsit csalódottnak kellett volna lennem miatta, mert semennyire sem hasonlított a rajzra, de annyi minden más kárpótolt, hogy a rajzolójának semmit sem róttam fel. Biztosan arra gondolt a boldogtalan, hogy úgyse lesz az a bolond, aki ennek a rajznak utánajár majd.
Késő délután volt, ide-oda kapkodtam a fejem a színes forgatagban: egyik oldalon dinnyét kínáltak és szőlőt a márciusvégi hidegben, egy öregasszony főtt kukoricát árult, a sarkon meg virágokat kötözött egy mexikói. A borbélyüzlet előtt negyeddolláros érmével működő Donald kacsák és a Mikiegerek sorakoztak az apjukra várakozó gyermekek részére, odébb egy kirakatba épp friss kukoricalisztből készült cipókat rakott ki a pék. Minden harsány volt és vidám, otthonos és meghitt ugyanakkor.
A térképemre pillantottam, hogy nehogy eltévesszem a parkot, ami a környéknek nevet adott. A Sunset Park bizonyára nem véletlenül lett a naplementéről elkeresztelve, gondoltam, és odasiettem. Eltéveszteni se nagyon lehett volna, mert kimagaslott a környéken. Amikor felkapaszkodtam a sétányon a dombra félúton, már kezdtem érteni, de mikor felértem a tetejére, biztosan tudtam, hogy azért ez a Naplemente park, mert innen a legszebb a naplemente. Szemben velem a Szabadság-szobor áll a távolban a New York-öbölben, mögötte New Jersey dombjai, kicsit jobbra Staten Island partjai, és jobb szélen Manhattan teljes és zavartalan látványa tárul a kitekintő szeme elé. A nap már akkor narancsszínűre festett mindent, a parkban meg emitt-amott a padokra kiültek az emberek és nézték a szép szín-játékot. Ezzel a látvánnyal nem lehetett betelni, és alig tudtam elszakadni onnan, és persze, bizonyossá vált immár, hogy újabb titkos kikapcsolódós helyemre bukkantam, ahova sokszor fogok a városból kiszökni megmártózni kedvességben és bájban.
A park közepén, a domb tetején egy épület díszelgett, nem volt szép, olyasmi volt, mint mifelénk a kultúrházak, amelyekben a lényeg belül van, ha van. A bejáratánál a lépcsőkön és padokon csoportokban férfiak álltak, kínaiak, mexikóiak, ki-ki a maga társaságával, és élénken beszélgettek, ki-ki a maga anyanyelvén. Gondoltam, megnézem, mire ez nagy gyülekezés, és közelebb, sőt, bemerészkedtem az épületbe. Biza, ott semmi különlegesebb alkalmat nem fedeztem fel, ami miatt ezek a népek itt egybegyűltek, hanem csak úgy ott voltak, hogy ne otthon legyenek, hanem itt együtt, és megoszhassák egymással a kis világuk nagy dolgait. Bent pedig egy teremben fekete és latin diákfiúk kosaraztak, egy tanár felügyelte a játékot, és kérdezte, mi járatban, ami kapóra jött, mert nem bántam volna, ha segít ebben az épületben nekem egy mosdót találni. Régen meg sem fordult volna ilyesmi a fejemben, de ma már nem félek ezektől az amerikai középületektől, ahol mindig ül valaki valahol és felügyel. Mint ez a tanár itt, aki meg is mutatta nekem, hogy a mosdó ott van, ahol azt írja „lányok kijárata”. Nem tűnt úgy, mintha viccelne, ezért én sem kérdeztem vissza, hogy biztosan az-e a hely, ahova nekem menni kell. Benyitottam, és ott is egy nagy teremben találtam magam. Annyira elámultam, hogy el is felejtettem, miért mentem oda. Sok ping-pong asztal körül kínai felnőttek ugrándoztak, a bordásfalakon asszonyok nyújtózkodtak, tornaszőnyegeken fiatalok jógáztak – egy nagy vidám hangzavar volt az egész. Micsoda közösség! Ujjongtam magamban, hogy ilyen helyre tévedtem, ahol sok boldog ember van együtt, és az életeik apró örömeit élvezik közösen.
– Segíthetek? – lépett mellém egy magas fekete fiú sportruhában, valami igazolvánnyal a mellén szélesen mosolyogva és fél szemmel a kamerámat studírozva.
– Csak a mosdót kerestem…
– Remélem, megtalálta – mondta – Mutatós kamerája van!
– Micsoda naplementét fotóztam vele az előbb, nézze csak, fiatalember!
– Nagyszerű! Nagyszerű! Megtalálta, hát a megfelelő helyet.
– Most vagyok itt először…
– Miért, hová valósi?
– A városban lakom, bent Manhattanban…
– Aaaah… – bólintott, mintha ez már elegendő magyarázat lenne arra a szégyenletes tényre, hogy nekem mindeddig kimaradt Sunset Park az életemből.
– Járom én ezt a várost keresztbe-kasul, tudja, kattintgatok, élményeket gyűjtök, hangulatokat, de ide valahogy nem jutottam eddig el… – magyarázkodtam.
– Isten hozta minálunk! – tárta szét hosszú karjait – Jó kis hely ez. Van itt minden, sok jóféle ember, hangulat is…
– Milyen népek lakják? Látom, kínaiak, mexikóiak vannak itt szép számmal…
– Azok, meg itt vannak a dominikaiak, és tudja még kik?… Afrikaiak. Azt hiszem, hogy Jemen Afrikában van. Meg Marokkó. Az én családom meg jamaikai.
Elhelyezzük Jement és Marokkót a térképen, és csak hallgatom fiatal házigazdám meséit:
– Amúgy Chris a nevem, és négy éve élek itt, nyugodtan mondhatom, maga jöjjön csak ki ide, amikor csak akar, mert itt biztonságban van, ez rendes környék, dolgos, becsületes emberek élnek itt. És maga ezzel a csudaszép gépével itt nagyon jó fotográfiákat tud lőni. Ez itt a legmagasabb hely egész Brooklynban! Itt az egyetlen olyan pont, ahonnan együltőhelyből látja a Szabadság-szobrot, az Empire State épületét és a Chryslert is! Ilyen másutt nincs, nagy szerencse, hogy idekeveredett. És mondhatom, itt nagyon jókat tud enni, ha éhes, mert itt minden van. Micsoda!?… A legjobb mexikói kajákat itt találja az ötösön. Meg a sok kínai elvitelre. Vannak itt vendéglők meg ír kocsmák is, ha olyant keresne. Ki kell a városból mozdulni!
Olyan lelkesen beszélt, mint valami védőügyvéd, aki a környék becsületét és jóhírnevét hivatott megvédeni valami ismeretlen kételkedő ellen, hogy én meg hagytam. Nem mintha nem csavarognék eleget a városban meg a világban is, de ezek a belülről jövő lelkes szavak olyan kedvesen hangzottak, hogy az aznapi élményeimmel Christ is elhoztam magammal a szívemben. Az épületet elhagyva, a házak közt tettem egy kitérőt, de aztán visszakanyarodtam a dombra, hogy a lebukó nap mögötti színpompát onnan fentről tekintsem meg, mielőtt elindulok a az ötösön, keresztül a kisvároson a Bay Ridge irányba.
Chris jól tudta, hogy Brooklyn legmagasabb pontja itt van a közelben, de ez a pont nem a parkban, hanem a már említett temetőben van. Igaz, a Battle Hill (a csata domb) csak pár méterrel van magasabban, mint a park, de ennyivel az igazságnak tartozunk.
A parkot a XIX. század végén, az 1890-es években hozták létre, de akkor a negyedet nem Sunset Parknak hívták, ezt a nevet csak a 60-as években választották le a térképen egy területnek a park környezetében, amelynek egy része korábban a Bay Ridge-hez, a másik része meg Gowanushoz tartozott. A területet az őslakosoktól hollandok vásárolták fel 1630 környékén, és mivel kiváló nyitással rendelkezik az óceánra és a városra nyíló öbölre is, forgalmas kikötőhelyként fejlődött ki. Így kerültek ide a skandinávok olyan nagy számban, hogy a jelenlegi Sunset Park bizonyos környékein most is emlegetik a „Finn várost” és a „Kis Norvégiát”.
Az írek, akik szintén szép számban éltek a környéken, nem voltak szívélyes kapcsolatban a nem katolikus észak-európaiakkal, így azok egy része a város már részeibe szivárgott el. A harmincas válságos évek megpecsételték a környék sorsát, és gazdasági fellendülésre és újabb emigránshullámokra volt szükség, hogy a Sunset Park ismét pezsgő életre keljen. Portorikóiak, dominikaiak és mexikóiak érkeztek, és mind több kínai is. Utóbbiak Brooklyn legnagyobb kínai közösségévé nőtték ki magukat, és így a Sunset Park keleti része lett a brooklyni Chinatown. A legutóbbi népszámláláson a latinok és egyéb spanyolajkúak voltak többségben, a kínaiak a következő legnagyobb népcsoport, a fehérek pedig alig egynegyede csupán ma már itt a lakosságnak.

A brooklyni Fifth Avenue-n haladtam lefelé déli irányban. Úgy tűnik, az ötössel jelzett sugárútak sorsa, hogy ilyen élettel teli utcák legyenek. A Brooklynon átívelő Fifth Ave is nyüzsgő, színes és izgalmas helyekkel van tele egész hosszában, amint keresztül vág megannyi különböző negyeden, így a Sunset Parkon is. Besötétedett, de az utcán mi sem változott, emberek jöttek.mentek, a boltok fényes kirakatokkal, a vendéglők hangulatfényekkel várták vendégeiket. A járdaszélen meg utcai árusok garmadája. Egyiknél mézben pörkölt mogyorót veszek, ujját a kalapjához emelve köszöni a vásárlást, és miközben a kirakatokat nézem, és az utca hangulatát szippantom magamba, elhaladok egy gyümölcsárus mellett. Eszemben sem volt gyümölcsöt venni éppen, de lelassítottam, mert a feltehetőleg arab származású férfi olyan zamatosan harapott bele egy sárga mangóba, hogy az embernek összefut a nyál a szájában.
– Maga jó üzletember, meggyőzött, veszek magától mangót! – mondom nevetve.
Az ember helyesel, és int, hogy válasszam ki a leginkább kedvemre valót.
– Maga orosz. – mondja határozottan. De engem ez nem lep meg, sokan hiszik, hogy az vagyok.
– Nem… – intek a fejemmel, és várom a következő találgatást.
– Lengyel…? – ez meg a másik, amit itt mindenki ismer, ha Kelet-Európáról van szó.
Mondom, hogy magyar vagyok, és nem komplikálom az erdélyi történettel, és az országhatárokkal.
– Óh, Budapest, Budapest! – kiált fel az öreg, és tovább harapdálja a mangóját – A Duna, és a sziklatemplom a hegy belsejében… Vissza kellene mennem oda, nagyon szép!
– Ezek szerint járt ott…
– De még mennyire! Fiatalkoromban. Sok a szép fehér nő arra felé… – és úgy kacag a kedves emlék margóján, hogy az összes foghíját látom., és talán azt a kartonruhás pesti csinibabát is, akinek ez az ember fiatalkorában a szépet tette.
Megígértetem vele, hogy egyik nyáron elmegy vissza Budapestre, mert Budapestre nyáron a leginkább érdemes utazni, és arra is megkérem, a mangót, amit vettem, tegye már be szépen a hátizsákomba, mert nyilallik a derekam, nem venném le.
És lassan elindulok hazafelé. Rengeteg élménnyel és elsősorban egy új ékkővel, amit még sokat kell csiszolnom, hogy ugyanolyan fényes legyen, mint a többi összegyűjtött ékkövem a kollekcióban. Azon leszek. Csak a derekam engedje.

Forrás: Égből kapott mesék