A Hatvani-utcai háznak, amelyben a hires bécsi táncosnő lakott, a kapujába befordult egy férfi. Körszakállt hordott, mint nemes barátja és pártfogója, Széchenyi István gróf, sudárba szökő alakján fekete magyar ruha volt, a jobb kezében elefántcsont gombos pálcika, de egy szál veres rózsa is. A rózsának a neve Souvenir de Maimaison volt és abból a fajtából való, amit a nagy Napoleon császár első hitvese, a boldogtalan Josephine annyira kedvelt. A férfit Döbrentey Gábornak hivták.

A tanár ur a kapu alatt balról megkopogtatta az ajtót, amelyet Elssler Fanny gyorsan kinyitott.
– Ah, ön az, tanár ur? Jó napot kivánok.
– A kezét csókolom müvésznő.
És Döbrentey átadta a táncosnőnek az egy szál virágot. Azután helyet foglalt és – ebéd utáni idő volt – ivott a török kávéból, amit Fanny a Hofrath csészéiben szolgált föl. A beszélgetés kissé nehezen indult meg. Gyakran van ez ugy, ha tudós férfiu szép leány asztalánál ül. És ha Fanny okos nő is volt és sokat is tanult a Hofrath-tól (akkortájt egész Európának egyik legelső esze); mégis hogyan önthette volna előtte szóba Döbrentey azt, ami az agyvelejét ugyszólván állandóan foglalkoztatta. Az Akadémiának és a Lexikonnak az ügyei, a Széchenyi tervei vagy nagy mesterének, Kazinczynak a hagyományai – hogyan is érthetett ezekhez a Kärntnerthor-Strasse szinházának a ballerinája? A magyar nyelv pallérozásáért inditott munka – mit lehet erről mondani a görög frizuráju leányzónak, aki éppen hogy hibásan köszönni tud magyarul.
Igaz lett volna valami, ami szavakban közös gondolatutra terelheti a kettejük fejét, a tanár ur nagy, kopaszodó és a leánynak kicsiny és állandóan álmadozó fejét. Ez az ügy, a Rondelláé lett volna, a dunaparti szinházé, amelynek igazgatását a vármegye ideiglenesen Döbrentey professzorra bizta és amelynek deszkáin mint két előkelő és csodált vendég jelent meg esténkint a világ legszebb két lába, az Elssler Fanny lábacskája. Csakhogy éppen a szinházról, amelyhez balsorsára vezényelték ki igazgatónak a tanár urat, éppen a szinházról nem akaródzott a tapintatos Döbrenteynek nyilatkozni. De végre is eljutott odáig. Fanny segitette oda. A bécsi táncosnő, ki igen csevegő kedvü hölgy volt (szépen és kellemesen is tudott csacsogni), hogy szót vegyen ki a tanár urból, megkérdezte őt:
– Nos tanár ur, mit szól Pest városa az uj francia pirouette-táncomhoz?
Döbrentey elvörösödött, de egyben föl is lélegzett. A kék porcellán csészét hirtelen a tányérkájára helyezte.
– Hogyan? Már tudja a kisasszony! No, csakhogy nem én vagyok az első, akitől hallania kell.
– Mi? Mit, hogy tudok-e már? – kérdezte most Fanny és riadt kiváncsisággal nézett az ujra meg ujra elvörösödő Döbrenteyre.
– Azt kérem, hogy… Hát igazán nem tudja? …No de hiszen ostobaság az egész és én meg is mondottam a magamét a nemes uraknak… Meg aztán nem is lesz nagy baj belőle… majd szólok Stefi grófnak…
– Mi? Mi az? – kérdezte ujra Fanny és arca fehér lett, mint az a márványból való kis szobor, amit a Hofrath készittetett az ő lábairól.
– Az történt müvésznő… igen… a burgerek morogtak és ma már a város is, a vármegye is rám üzent, már mint a Rondella igazgatójára üzent… rám, hogy… a… amit az elébb tetszett mondani, a francia pirouette-tánc sérti az ő… ne tessék haragudni… erkölcsüket.
Fanny nyugodtan nézett a tanár urra, aki mintha belebetegedett volna abba, amit mondott, nagy kinnal ide-oda csavargatta a szép öregedő férfifejét. Fanny ugy nézett az ő tiszta gyermekszemével, mint a négyesztendős kis baba, akinek sejtelme sincsen arról, hogy egyáltalán különbség is van erkölcs meg nem erkölcs között.
– Én ezt a táncot Párisban tanultam a signorina Taglionitól. Ő hat hónapig járta az olasz operában és senki meg nem ütközött rajta. Sőt egy izben maga a király X. Károly ő felsége meg is dicsérte.
Nyugodtan, minden viharzás nélkül mondta ezt a bécsi táncosnő, mintha távol állana az ügytől. A tanár ur fájdalmas zavarában magyarázgatni igyekezett a Pest és Páris városa közötti különbséget, restelkedve bocsánatot kért a burgerek ostobasága és a tanács értelmetlensége miatt. Minden második mondata pedig az volt, hogy ő az egésztől távol áll, ő a müvésznő pártján van, ő már délelőtt is veszekedett a spiszerekkel, innen pedig megy tüstént Széchenyihez, aki majd eligazitja a dolgot. Fanny, aki a jó gyermek érzésével szivből sajnálta a szenvedő tanár urat, csillapitani igyekezett őt. Mondta, hogy ő nem bánja, az egész dolgot, föl sem veszi és ha nem akarják őt, még az estéli hajóval Bécsbe utazik.
– Akkor ez a rózsa mindjárt a bucsu rózsája is lesz, professzor ur, ugy-e? – kérdezte és kezét engesztelően, de teljes gyermeki ártatlansággal a tanár ur kezére tette.
Most meg az idősödő férfi lett olyan, mint egy gyermek. De ő másként volt gyermek, mint Fanny. Azzal a pirulással, amit csak gimnázistáknál lehet látni, amikor az ember véletlenül és mit sem sejtve, ejti ki előttük az ideáljuk nevét, visszakapta a kezét, amelyen pedig olyan puhaszeliden pihent a Fanny kacsója. A tanár ur azután nagy zavarodottan a bolyhos szőnyegbe szőtt virágos gyepet bámulta, majd zavarában a sétapálcikája elefántcsontgombját kezdte rágni.
– Mi lelte, tanár ur? – kérdezte Fanny.
– Semmi sem, kisasszony!… Csak éppen… Tudja mit, – szólt aztán olyan hangon, ami csak akkor jön ki a torokból, amikor a sziv verése odáig is fölér, – kérem kisasszony ne utazzék el. Maradjon itt és lépjen föl estére… Tegye meg az én kedvemért, Fannyka.
Döbrentey ezután vizet töltött a bécsi porcellánkancsóból a poharába és nagy szomjuhozva ivott.
– Megtenném… de hát… miért? Lássa én nem haragszom és maga pedig miért tenné ki magát kellemetlenségeknek, tanár ur?
Döbrentey most erősen, szivósan kérlelte a bécsi frajlát, aki még sohsem látta ennyire fiatalnak és makacsnak a tanár urat. (Egy percig az öreg szerelmes Hofrathja jutott eszébe.) Végre is, maga sem tudta miért, Fanny ráhagyta:
– Jól van. Ma estére föllépek. De azután nehogy engem szidjon majd, tanár ur.
Döbrentey felállt, kezet csókolt Fannynak.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm ezt önnek, kisasszony.
Fanny, aki levelet volt irandó Hofrathnak, már nem bánta volna, ha Döbrentey távozik.
– Estére egészen biztosan eljövök a Rondellába, tanár ur, – mondta és fölállt a himzett selyemhátu székéből. Döbrentey ezt észrevette. Egy fájósat csuklott, aztán megkérdezte:
– Hát már küld, Fannyka?… És éppen most, hogy Pesten marad… az én kérésemre.
A félig nyitott függönyön a szobába szökött az ebéd utáni nap sugara. És ez az őszeleji szelid napsugár olyan különösen világitotta meg a tanár urnak az arcát, amely most boldog is volt és szenvedő is és a mely, ámbár hogy fakuló szakáll köritette most olyan volt, mint a serdülő kamaszé, hogy Fanny egyszerre mindent megértett. Lehajtotta a fejét.
– Tanár ur, én Gentz Fridriké vagyok.
Csak ennyit mondott egyszerüen.
– Tudom, – hebegte Döbrentey (most már ő is fölállott a székről), és sosem is mertem volna megmondani.
– Nem baj, tanár ur – mondta Fanny (most ő leült és Döbrenteynek is intett, hogy üljön le) – hiszen maga nagyon finoman adta tudtomra… És ugy-e nem haragszik reám?
Döbrentey, az emberek rendes párbeszédétől eltérően nem a kérdésre felelt. Beszélt, most már nem olyan akadozóan, mint az előbb, de annál hevesebben.
– Tudtam, hogy nem lett volna szabad magamat elárulni… És lássa Fannyka kisasszony, sokáig is küzdöttem magammal. Pedig már az első este, amikor föllépett… Én akkor ott ültem az első sorban és magán halványkék szoknyácska volt… Fehér rózsát viselt a keblében és szafirfüggők voltak a fülében. Azok, amiket a mult vasárnapon is hordott… Emlékszik? Tudtam, hogy nem szabad… tudtam, hogy őrültség… Minden este el akartam maradni a szinházból, de egyszer sem birtam… Tegnap már az ajtóban visszafordultam, hogy nem megyek be… de nem birtam… nem… Tudja Fannyka, ez azért van, mert még sohasem szerettem… Most van először… és utoljára is… ezt tudom… és már elmultam negyven éves…
Fanny szeme kerekre nyilt, mint a gyermeké, aki olyat hall, amit még soha azelőtt és ami csodálatos erővel tölti be az agyvelejét.
– Igaz ez, tanár ur. Most szeret először?
– Igen!… Haragszik rám?
Most meg Fanny volt az, aki nem a kérdésre felelt. A tanár urra nézett és ugy látta, hogy annak az arca, a szája, a szeme még nem mulott el tizenhat éves. A virághoz nyult Fanny, hirtelen nagy erővel elpirult.
– De hisz ez nagyon szép lehet, – mondta azután, de már nem a rendes hangján. – Ilyent még sohsem mondtak nekem.
– Nem!? Hiszen a Hofrath is… bocsásson meg érdeklődtem iránta, három hónap óta csak a maga dolgaival foglalkoztam… A Hofrath is az én koromban volt, amikor magát megszerette Fannyka kisasszony.
– Gentz nem igy adta ezt tudtomra…
– Nem?
– És a többi sem, Schwarzenberg sem, az angouléme-i herceg sem, akiket az ő kedveért kikosaraztam.
– Hát szereti a Hofrathot? – kérdezte most Döbrentey nagyon busan.
– A férjemnek tekintettem mindig, bár mint tudja, nem vagyunk megesküdve. Ő szedett föl a szegénységből, ő tanittatott. És ő nagyon okos ember és hozzám mindig nagyon jó is volt.
– Ugy-e – mondta akadozva a tanár ur, – ő más, mint én. Fényesebb modoru. Metternich ő hercegségének a barátja… És én most nagyon nevetséges voltam?
– Ön nagyon rokonszenves ember, tanár ur, – szólt Fanny és mélyen, mintha az arcát rejteni akarná, lehajtotta a fejét.
(Azután még halkan sóhajtott is a bécsi táncosnő.)
– Engem… engem ugy-e sohsem fog szeretni? Nem fog szeretni tudni? – szólt Döbrentey.
Fanny most fölemelte a fejét. Az arca még mindig vérvörös volt (de nem bizonyos, hogy csak azért, mert az előbb a fejét lehajtotta). Hosszan, nedves nézéssel tekintett a tanár ur szemébe, az ajkát egy kicsit csücsöritette, mintha valakit csókolna. Azután a fogsora közé vonta a két ajkát.
– Gentzet ugy becsülöm, mintha a hites uram volna, – mondta ezután.
Nagy csend jött. A müvésznő kétszer-háromszor a fejét rázta, mintha valami csunyát, bántót akarna onnan belülről kikergetni. Fölugrott. Megkeményitette az arcát.
– Meggondoltam a dolgot, tanár ur! Mégis utazom ma este, – szólt ezután.
Döbrentey nem merte kérlelni.
– Menjek?
– Ha maradna tanár ur… akkor talán még sokat beszélnénk… és akkor mindez már nem volna olyan szép, mint eddig volt.
A kezét nyujtotta Döbrenteynek. Az elboruló szemmel lehajolt, hogy megcsókolja. De pillantása hirtelen egy nagy smaragdos gyürüre esett, amelynek kövébe két nagy cifra betü volt vésve. Egy F és egy G. Fanny látta, amit Döbrentey látott és balkezével lehuzta ujjáról a gyürüt, de miközben ezt tette, a fejét félreforditotta. Döbrentey most megcsókolta a bécsi táncosnő kicsiny kezét.
– Isten vele, Fannyka, – mondta azután a kalapját vette és a botját.
Fanny balkezével a gyürüt a kávézó asztalka csészéi közé vetette, erősen, ugy, hogy a porcellánhoz ütődő arany csengett is.
– De ugy-e, tanár ur, – mondta ugy, hogy érezni lehetett a hangszálain uszó könnyeket, – ugy-e, én sohsem kacérkodtam magával?… Mert azért, hogy a szinháznál vagyok, én nem vagyok rossz…
– Fannyka, maga egy szent; – szólt Döbrentey és sietve távozott a szobából, amelyben a táncosnő még sokáig állt mozdulatlanul és olyan szemmel, mintha feneketlen mélységbe tekintene.

Forrás: Lakatos László: A francia menyasszony. Elbeszélések. Athenaeum. Modern Könyvtár. 1913 (MEK) * A szerző (1882-1944) banktisztviselőből lett író, újságíró, műfordító. Franciaországi emigrációban, a Gestapo üldözése elől öngyilkosságba menekül.

1. Gergely Tamás:
   2017. május 5. 11:07

   Egy szent, valóban