az, amikor a bizonytalanság olyan erős, hogy elhomályosít minden egyebet és maga válik az egyetlen biztos ponttá. Mikor nem azt nem tudod, hogy mit fogsz tenni holnap, hanem azt sem, hogy mit egy óra múlva. Kezdetben igyekszel felkészülni, a naprakészség álságos biztonságát keresed. Aztán jön a szorongás, eleinte csak ébredéskor, aztán már lefekvéskor is, végül az ember egy merő görccsé válik.
Olvasod, hogy „mindenki maga írja a történetét”, és már mondod is magadban, hogy lóf@szt, azt, te még soha egy sort nem írtál, neked valaki jó előre megírta, vagy ha mégis te voltál az, hát azt előző életeiddel tetted. Aztán újabb hírek, újabb változások, már mindegy is, hogy épp jónak, vagy rossznak értékeled őket, történnek, csak úgy, nem kérték a véleményed előre. Aztán hallgatsz, mert annyira nehéz, hogy olyankor nem lehet beszélni, amikor le tudod írni, az már nem a legerősebb fájdalom.
Valahogy közben oldódik a görcs, ott a semmi szélén, a millió kis halál közepette, a nagyok árnyékában valami furcsa kívülállás következik, ahogy látod magad a mindennapokban enni, dolgozni, aludni, ahogy véletlen belepillantasz a tükörbe és nem, nem önmagad néz onnan vissza, az a szigorú és öreg néni az nem lehetsz te. Aztán ezt is elfogadod, és egyre több a kívülállás, érik a nyugalom.
Vannak pillanatok, amikor érted, mit neveznek mások kegyelemnek és mit értesz te a megvilágosodás apró felvillanása alatt, ami persze nem marad, megy, ahogy jött, valami mélységesen mély utóízt hagyva a szádban. Egyszer csak ott ragadsz az elfogadásban, és valami ostoba multikulti okán épp a Biblia idevágó passzusát mantrázod magadban koreaiul, mert magyarul már nem emlékszel rá, de tudod, hogy minden evilági dolog hiábavalóságáról szól. Lassan rendeződnek a vonásaid, az a sokat tapasztalt félmosoly visszaköltözik az arcodra, fene tudja mi történik veled, de flow van és így könnyebb.
Befelé fordulsz, keresed a megváltást, persze, nincs olyan, olvasod, hogy „Isten kényszer, nem lehetőség” és alatta a sok ember mind olyan okos, vallásháborúznak, és ők tudják a mindent, amíg te csak azt tudod, hogy mennyire nem tudsz semmit.
Valamiért mégis a tudók tűnnek szánalmasnak és az egész pedig jelentéktelennek. Persze nem változik semmi, azaz a változások ugyanolyan intenzívek, mint az elején, amikor még annyira tiltakoztál ellenük, ahogy milliószor eddig életedben, de már jó lenne leírni, hátha van valahol a világon egy másik ember, aki megérti, amit mondanál, ha lennének szavak. Összefolysz önmagaddal, a kívülálló éneddel, és csak úgy vagy. Nem számít, annyira nem számít a tett nagysága, minősége, mások által felállított értéke. Ilyenkor pontosan tudod, hogy mikor szomjas az orchidea, szenved-e a garázsban a még ki nem ültetett növény, és eszedbe jut a szomszédasszonyt felköszönteni a születésnapján, amikor egyébként a családtagjaidét sem tudod fejben tartani.
Ilyenkor szeret az Isten, vagy Buddha tenyerén ülsz, ahogy tetszik. Nem, ez nem az, amit boldogságnak neveznek. Nincs benne öröm, nincs benne emóció sem, de nem is apatikus, csak egy picit kizáró és nagyon békés. Kár, hogy nem állandó, úgy könnyebb lenne…

(Folytatása jövő pénteken)

*Író születik: Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás