Márványi Judit a Magvető, majd a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjeként nagy idők nagy tanúja volt. Szerkesztette többek között Eörsi István, Füst Milán, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Polcz Alaine könyveit. De nemcsak munkája, élete is tanúság: még kamasz, amikor a szüleit 1944-ben meggyilkolják; életútja az újrakezdés és az értelmes élet keresésének nagy története. Itt olvasható először az a megrázó és felemelő életútinterjú, amit Csalog Zsolt 1987-ben készített vele. A könyvben emellett helyet kapnak nagyszerű irodalomértelmező írásai Szép Ernőről, Nemes Nagy Ágnesről, de ugyanígy a szüleiről írt visszaemlékezései is, és egy friss beszélgetés a legkedvesebb munkáiról.

Magvető Kiadó magveto.hu

részlet:

Ma is belevörösödöm, ha eszembe jut feltehetően kegyelmet kolduló, igyekvést kifejező arcom, ahogy a nyilasokra néztem. Menekülésemnek ára a fájdalom és a szégyen, amit az okoz, hogy túlélő vagyok tizenhét éves korom óta. 1945 vége, ’46 nyara: tudomásul kellett vennem halálukat. Én ’44 novemberének végén váltam meg tőlük, bujkáltam, helyesebben „lóg­tam”: szabad voltam. Természetesen illuzórikusan, de mégis: jártam, ha nem is járhattam volna Pest utcáit, annak a háznak a kapujáig is eljutottam, ahol magukra hagytam őket.
Szent István park 10., svájci védettségű ház, a házból kimenni egyáltalán nem lehetett. A téren minden délelőtt 10 órakor sűrű fekete sorokban felzárkóztak a rendőrök és a nyilasok. Tele volt velük a tér. Dermedten figyeltük az ablakokból: hova mennek. Ha mi kerültünk sorra – emlékezetem szerint átlagosan háromnaponként –, megszállták a bejáratot, a lépcsőházban csattogtak a bakancsok. A laká­sokban négy-hat karszalagos nyilas villámgyorsan szelektált. Nem tudtuk, milyen szempontok szerint. A „másik” csoportot percek alatt hajtották az utcára, onnan, egy idő múlva, ahogy közben a többi házban is végeztek, tovább. Megtelt a járda sárga csillagosokkal. Hova hajtották őket? Az óbudai téglagyárba vagy a pályaudvarokra, halálos kerülőkkel vagy kerülők nélkül a halálba? A koncentrációs lágerek felé vagy munkatáborokba? Az utóbbiban reménykedtünk – onnan talán haza lehet jutni. Egy nap anyukát lökdösték a többiekkel lefelé, emlékszem apám kétségbeesett kiáltására: Szilárdka! Lerohant az utcára. Papírokat mutogatott egy rendőrnek (orvosok voltak, ő is, anyám is) – vagy pénzt adott? Nem láttuk pontosan, mi történt. Vagy a lelkére hatott valakinek? – de lehetetlen apámat könyörögve elképzelni – és mit használt akkor a könyörgés? Talán kiáltott valamit – de mit? Összepréselve a rémülettől figyeltem, az ablaknak nyomva fejemet. Később sem tudtam meg, hogy történt: apám jött vissza, felfelé a lépcsőn, karján anyámmal. Hamuszürkék mindketten, anyuka sírt. Nem emlékszem, hogy többé bárki is visszakerült volna a sorból. Tudom, hogy sokan, sokszor kockáztatták az életüket másokért, de nekem az emberi helytállás, bátorság mértéke apám marad, amíg csak élek. Az a lakás a második emeleten, ahol egymás hegyén-hátán szorongtunk, néhány hét múlva kényelmes férőhelye lett az ott lakóknak. Az apparátus gyorsan működött. De mi akkor még együtt voltunk.
Korábbi emlék: a csillagos házban, még júniusban történt, hogy apámat a kórházból hívták telefonon, egy régi betege rosszul lett. Sárga csillag nélkül, felsőkabátban, talán zakóban – hiszen nyár volt – elment a kórházba. Riadtan vártuk, mikor jön vissza. Aztán örültünk, és büszkék voltunk rá.
Azt a mélyből törő, kétségbeesett kiáltást: Szi­lárdka! és ahogy utána rohant és visszahozta, megmentette anyámat, azóta se tudom elfelejteni.
Kettőjük között – talán – ő volt a bátrabb, ő volt az erősebb. Akkor – mindenképpen ő. Mert azokon a napokon, azokban a hónapokban, az utolsó években anyuka már összeroppant. Pedig azelőtt fiatal volt, fáradhatatlan, kora reggeltől késő estig dolgozott. Gyönyörű fiatalasszony, érzékeny-széparcú. Reggel ő fonta be a copfomat, ő készítette el a tízórainkat, varrt és főzött. Szeretett és óvott mindnyájunkat. Panaszaikkal, tanácsért, lelki segélyért nagynéni, unokatestvérek, az egész család hozzá fordult. Persze, hiszen orvos volt, pszichológus. Délu­tá­non­ként jártak hozzá a betegek, csúf öregasszonyokra em­lékszem, akiket a húgommal szívből utáltunk, mert elvették tőlünk anyukát, és ráadásul csendben kellett maradnunk, nem volt szabad veszekedni, hangoskodni. Akkor tanultunk meg a húgommal egyetlen hang nélkül, némán verekedni. Az ebédlő­kredencben lapuló süteményekkel kárpótoltuk magunkat – anyuka sütötte. Ha végzett, átnézte a leckéinket, szeretett és vigasztalt, vagy megszidott, de minden szidásban aggodalom lapult – azt akarta, hogy a mi életünk könnyebb legyen, mint az övé. Akarta, hogy sikereink legyenek, akarta, hogy könnyebben boldoguljunk, mint ő. Tehát tanulnunk kellett, ez volt a legfontosabb. Tudtuk, hogy ő Aradon egyszerre végezte el a kereskedelmi középiskolát és a gimnáziumot. Az előbbihez a tulajdonképpen csak hírből ismert szemlaki nagymama ragaszkodott, de anyuka már gyerekkorában orvos akart lenni, és az egyetemi felvételihez a gimnáziumi érettségi, a latin nyelv tudása kötelező volt. Előkerült naplójából is tudom, hogy a középiskolában mindig színjeles volt – és amikor Pestre került és medika lett, akkor is mindig jelesre kollokvált, a doktorátusát pedig summa cum laude minősítéssel tette le. Pedig az ő idejében, az első világháború előtt a lányoknak nehéz dolguk volt az egyetemen. Távol az otthonától, az én ismeretlen nagymamámtól, nagyon magára hagyott lehetett. Ezt is a naplójából tudom – és azt is, hogy csak nagyon ritkán mehetett haza ünnepekkor is. Nem volt pénz a vonatútra.
A megmaradt napló utolsó sorait 1914-ben írta le anyám. Az utcákról behallatszott a vidáman trappoló, frontra induló bakák éneke. Szegény katonák, írta anyám a naplójába felkiáltójellel, kétszer is egymás után, aláhúzva a sort, Szegény katonák! Ezzel a sorral ér véget a zöld kis könyvecske, a napló.
És aztán, amikor már férjhez ment, és hivatása volt, gyerekei lettek, és otthona, és boldog is volt talán, akkor, másfél évtizeddel az első világháború után, a 30-as évek közepétől, egyre sötétebb lett a világ körülöttünk. És anyámban egyre inkább nőtt a félelem. Emlékszem, minden este a BBC-t hallgatta, ti-ti-ti-tá, kopogott a Sorsszimfónia – anyuka aggódott és reménykedett, hogy csak megelégeli a világ a nácizmust, hogy Churchill legyőzi Hitlert, hogy az angolok végre megnyitják a második frontot.
1942-ben Sztálingrádnál több hónapig tartó ostrom után az oroszok végre visszaverték a németeket. A háború mintha megfordult volna. De anyuka megbetegedett, nagyon lefogyott. És egyszer csak észre kellett vennünk, hogy ijesztően megöregedett. És amikor a németek megszállták Magyarországot, 1944. március 19. után, miközben nagyon gondosan és isten tudja, mért, de valamilyen finom anyagból – selyemből? bársonyból? –, apró öltésekkel varrta számunkra a sárga csillagot, ijesztően sokat sírt. És amikor október 15. után mindannyian a „védett” házba költöztünk, kétségbeesetten zokogott. A régi, csillagos lakásban ottmaradt a koromfekete kiscica – mindannyiunk közül anyukához ragaszkodott a legjobban –, mi lesz vele egyedül?
Anyuka falusi lány volt, talán ez volt az oka annak, hogy a lipótvárosi lakásban állatokat is tartottunk, egyszer még egy pávafarkú galambfiókánk is volt, szelíd, bámészkodó társa apámnak borotválkozás közben. Később érkezett a már említett kismacska, apám zsebében – a Zsidókórházból hozta haza.
Imádtam apámat. Mindennek örülni lehetett, ami vele függött össze. Kisgyerekkoromban a feketekávéba mártott kockacukor. (Hol én kaptam, hol a húgom.) Vasárnaponként – ha éppen nem kellett bemennie a kórházba – ebéd után a térdén ülök, és ő felolvassa a Toldit. Minden vasárnap egy-egy éneket. Később, ugyancsak vasárnap, érte mentünk a húgommal a kórházba. Büszke voltam a fehér köpenyére is. Mindenki tudta, hogy a lányai vagyunk. Az arcára volt írva, milyen nagyszerű orvos, mennyire becsületes és okos, s hogy mennyire szeret bennünket. Hazafelé olykor bementünk valamelyik Duna-parti kávéházba, és ő ebéd előtt megivott egy pohár sört, mi sóskiflit kaptunk ringlivel. Napsütötte volt a délelőtt.
’44-ben történt, még a csillagos házban – zsidók, csillaggal, nem járhattak az utcán, nem vásárolhattak, csak a délutáni órákban, kivéve azokat, akik igazolni tudták, hogy valamilyen fizikai munkát végeznek valahol. A szomszédunkból egy velem egykorú lány talált Budakeszin egy virágkertészetet, ahol zsidókat is felvettek. Örültem, hogy legalább nappalra elhagyhatom a csillagos házat. A munka nehéz volt, fáradt is voltam, éhes is voltam, mire késő este hazaértem. Apám fogadott, megkérdezte, éhes vagyok-e, aztán sütött nekem tojással, valódi tojással bundás kenyeret.
Gyakran mondott verseket, és szeretett énekelni. A fürdőszobában énekelt, borotválkozás közben. Ez persze pompásan behallatszott a gyerekszobába. Tőle hallottam először Ady-Reinitz versét, „Tenger­part, alkony, kis hotelszoba”. És a Két gránátost is sokszor: „Nach Frankreich zogen zwei Grenadier…” De később, a második zsidótörvény után már ő sem volt derűs. És nem hallottuk énekelni sem. Nyomasztó volt a csend a fürdőszobában és az ebédlőasztal körül.
Akkor még nem hittük, és elképzelni sem tudtuk, ami ránk várt és bekövetkezett. De itt volt már a numerus clausus. Az osztrák származású, szőke kisasszonynak, akinek saját költésű, német versecskéjére – „Mein Nam’ ist Adi Rauch, ich habe keinen Bauch” – ma is emlékszem, az Anschluss tájékán haza kellett utaznia, ő sajnos Ausztriának a Német Birodalomhoz való csatlakozására szavazott, talán mert félt, és hozzánk, zsidókhoz nem jöhetett vissza. Szlovákiából már elhurcolták a zsidókat a koncentrációs táborokba, és itthon is egyre több barátunkat és ismerősünket vitték el munkaszolgálatra. 1942-ben – a dátumról nem vagyok meggyőződve – apukát is behívták, Jászberényben kellett jelentkeznie, és mekkora boldogság volt, amikor három nap múlva hazaérkezett a nagy hátizsákkal, leszerelték mint létszámfölöttit.
A Kállay-kormány idején lélegzetnyi időre egy kicsit bizakodóbb lett a hangulat otthon, a levegőben az volt, hogy: talán. Talán Magyarország számára véget ér a háború. Szüleink egy este színházban voltak – nagyon ritkán jártak színházba –, Zilahy Lajos drámáját, a Fatornyokat nézték meg, másnap ebéd közben arról folyt a szó, hogy Zilahy is azt írta: talán.
Március 19-én kora reggel mindannyian megtudtuk, hogy a „talán”-nak vége, a németek megszállták Magyarországot. Nekem délelőtt a Lánchíd pesti hídfőjénél találkozóm volt első nagy szerelmemmel. Tibit – hála a barátnőmmel közös fogadalmunknak (mindketten őt szerettük, és hogy bejusson az egyetemre, fogadalomból elolvastuk Eötvös József borzalmasan hosszú és unalmas regényét, a Karthauzit), és mellesleg mivel kitűnő tanuló is volt, és összeköttetései is voltak – ezért vagy azért, de a numerus clausus ellenére valóban felvették a Köz­gaz­dasági Egyetemre.
Apám meghagyta, hogy semmiképpen se menjünk fel a Várba – ez volt az eredeti terv –, menjünk vissza a lakásunkba. Visszamentünk. Délre elterjedt már, hogy Horthy megegyezett a németekkel, a Kállay-kormány lemondott.
A sok komisz rendelet között az egyik legelső az összeköltöztetés volt. A zsidóknak nem volt szabad elvegyülniük a keresztények között – csak a hatágú csillaggal megjelölt házban lakhattak. Csillaggal megjelölt házban volt a mi lakásunk is. A rokonaink hozzánk költöztek. Nem mindenki: hárman a férfiak közül már munkaszolgálaton voltak, Ukrajnában. Ott pusztult el az egyik unokatestvérem és unokanővéremnek a férje. Nagybátyámat idehaza ölték meg.
Emlékszem, akkor a Teleki Pál utca 13.-ban nagynéném, unokanővérem buzgón tanulták a katekizmust, egyszerűen azért, mert abban reménykedtek, hogy a keresztlevél talán mentesíthet a további bántalmaktól, a deportálástól, a gettótól. (Nem mentett meg közülük senkit.) Sem édesapám, sem édesanyám, egyikünk sem vett részt ebben az eléggé általánossá vált hittantanulásban. Nem voltak vallásosak, de megalázónak érezték volna, ha megtagadják a vallást, amelyben születtek. Szolidárisak voltak az üldözöttekkel, a többi zsidóval. Zsidók voltak, és magyarok voltak – mindkettő természetes volt, magától értetődő.

Összeállította: Kerekes Tamás