A Mákföld tetején csücsülve kancsin kandikál a március eleji nap. Az eresz kezdi a pityergést, napfiókák fogócskáznak a déli sugárban a kémény körül, kupáscserepek kuncognak, a szemérmes facsatorna nem tudja visszatartani, elereszti, mint a bepisilő kiscica – és a tornác alatt apró tócsák villózva tempóznak: merre is vegyék az irányt, mi legyen a ház szégyenével. Aztán egyikből elindul tétován az erecske, az udvar végébe, az ólak, a trágyadomb, az árnyékszék irányába, mintha éppen kisdolgára. A többi: falugyűlést tart. Az egyik inkább a kapu felé tájolódna, ahol a világ működik, máris pozicionálná magát, a másik olyan rosszindulatú, hogy cupp, máris betoccsantja magát a pince torkába, hadd káromkodjék a gazda meregetés közben. A lírai tócsa tengerről álmodik. Ő az, aki az értől az óceánba. Végül eljut – a sáncig.

Kis gumicsizmámban gazdatisztként forgolódom, kezemben a kecskeszarvú hagymakapa, azzal dirigálom a vízrendszert. A „főcsatorna” önműködően szélesedik, az ér máris csermelyként csordogál egyik hógöröngytől a másikig, hősiesen görgeti az apróbbakat, leérve áztatással fenyegeti a kazal tövét. Nosza, terelgessük, mielőtt még kárt tesz a kóstban. A mellékcsatorna izgalmasabb, őt a másik főcsatornához irányítom, a veteményes hompjai közé, majd a gyümölcsös lejtőjére, ahonnan akárhová csavaroghatnak. Isten hírével!

Sustorog az eszterha, cakkosra rágják fülét a csepegő cserepek. Komolykodva csobog a patak a ház előtt, öntudatosan tereli a lucskos tél barna szennyét. Szalmatörekből sodródó alkalmi gát állná útját; hátrahőköl, majd okosan körbefolyja, s hirtelen: ellepi! Volt akadály, nincs akadály.

Tanulom az életet a víztől. Sejtelmem sincs igazi árról, áradásról, árhullámról, szökőárról, cunamiról. Nem tudom, mi a földcsuszamlás, de az agyagomlásról már van fogalmam, tavaly, pünkösd előtt borult a hegy, mialatt Kidin bácsi a tövében veresfövenyért ásakodott. Kellett volna, tisztaszoba tapasztására, behintésére.

Nem tudom, mi a tűzhányó, a vulkánkitörés, a monszun. De már voltam záporban és jégverésben is. Házhelynek valót keresek hát a falu tűzhelyében, élet ágyékában – ahol biztonságban érezzem magam. Én és majdani családom. Azt már tudom, hogy ez, ahol éppen lakunk, nem alkalmas. Földje palás, agyagos, a kútja oktalanul túlcsordul, vize golyvát okoz, pincéjéből ősforrás zubog, megpimpósodik hordójában a bor, patakja felhőszakadáskor Dunának képzeli magát, hídja az első szekér trágya alatt összerogy, udvarát polyvával hintik tele, kapuját a falurossza udvarára hurcolásszák kötélre való szilveszteri suhancok. Háza nyáron meleg, télen hideg. Benne bajos volna pápaválasztást rendezni. Nem száll fel a füst, inkább sunyin, alattomosan oson, eszelős éjszakai fojtogató.

Az istállóját!, mondom nagyosan. Nem jó helyre születtem.

Fogom az egész hóbelevanciát, sarkainál összehajtogatom, gyúrom-gyűröm: még és még; és amikor már csak akkoracska, mint a cirkuszi bűvész varázskendője, eldugom a bélés alá – végül hetykén a fejembe csapom legényi zöld kalapomat.

Hordom láthatatlanul, amíg csak lélegzem. Előkapni nem volt erőm ez idáig. Csak most, hogy így megkergült a kalendárium, egymásba folyik az évszakok cefréje, késik tisztálása tavasznak és télnek, megbomlott törvénye a való világnak: értágító emlékek évadján, bimbófakasztó bolondórán nyúlok vissza a gyöngyvirágos fakó kasztenbe, a házért, az udvarért, a gumicsizmáért, a kontyos hagymakapáért.

Egy kis drága hóolvadásért.

Forrás: Népújság.ro

1. Klein Ágnes:
   2017. május 6. 14:52

   Nagyon szép és szines ez a „Hóbelevancia”. Jó előkapni azt az otthoni varázskendőcskét.

   Köszönet a közléséért.