Farkaséknak minden bizonnyal van lakáskulcsuk, de tapasztalatom szerint nem használják: soha sincs bezárva az ajtójuk. Többször előfordult, hogy őket nem találtam otthon, csak a vendégeiket, ha ugyan vendégeknek lehet nevezni azokat, akik legalább olyan otthonosan mozognak a lakásban, mint a névleges házigazdák. Csöndes pihenőórán például legbelső szobájukban rám nyitott egyik szomszédjuk, majd zsörtölődve távozott, mert meggyőződött, hogy a házban mindenki alszik, és nincs akivel elbeszélgessen. Nem néztem utána, de az a gyanúm, hogy a jégszekrénybe is bekukkintott. A magánlakás sérthetetlenségének ez a rugalmas értelmezése az alkotói munkát aligha segíti, ezzel szemben nyíltszívű házigazdára vall. Farkas Árpád szűkebb társaságban valóban szívesen tárulkozik. Ez elől az interjú elől azonban sokáig elzárkózott. Kínos huzavona kezdődött közöttünk; én dühös voltam rá, mert úgy tűnt, nem érti, miért kezdtem el ezt a sorozatot, pedig éppen neki értenie kellene, – ő dühös volt rám, mert úgy tűnt, nem értem, miért nem akar beszélni, pedig éppen nekem értenem kellene. Közben többször találkoztunk, fél éjszakákat elbeszélgettünk saját és közös dolgainkról, de az interjú ügyében nem jutottunk előbbre. Végül egy reggel, amikor kimentem a konyhába, Farkast fakanállal a kezében találtam. – Gombás szelet – bökött a lábos felé. – Tudom, hogy szereted – tette hozzá barátságosan.
Aki a riporter kedves ételét főzi ebédre, az lélekben már elszánta magát az interjúra. A biztonság kedvéért megvártam, amíg Farkas leoltja a gázt a lábos alatt, aztán visszamentem a szobába a jegyzetfüzetemért, és leültünk beszélgetni.
– Udvarhelyen nőttél fel, de Siménfalván születtél, s úgy emlékszem, egy útijegyzetedben arról számolsz be, hogy szentmiklósi malac hasiszalonnáját faltad Olaszországban. Ezenkívül még mivel tarisznyáltak fel? Mit jelent számodra a szó: szülőföld?
– A szülőföld szerintem nem földrajzi, hanem magatartást és közösségi viszonyulást meghatározó fogalom. Egy tenyérnyi vidéket nem tudok szülőföldemnek nevezni: abból a tenyérből egy kisváros tenyerébe kerültem, s most ismét egy kisvároséba. Szülőföldemre és Szentmiklósra már serdülőkoromban nosztalgiával látogattam haza a rokonaimhoz. Mindaz, ami egy kamaszban kinyílik, Udvarhelyen tárult ki bennem, s ott értek az első suhintások is. Az igazi szellemi szülőföldem, ahol az eszmélés első lélegzetvételét vettem, az a székelyudvarhelyi domb, ahol a kollégium áll. Sohasem voltam tanáraim szemefénye, nehezen értettem meg, mi dolgom az iskolapadokban. De olyan szellem uralkodott az iskola falai között, mely minden diákban felébresztette a szunnyadó képességeket, s nemcsak tudományra, hanem emberi tartásra is nevelt. Albert Dávid volt az igazgatónk, örvendek, hogy ma is ő áll az iskola élén. Neki köszönhetjük, hogy irodalmi körünk lehetett, s irodalmi faliújságot szerkeszthettünk. Azt viszont ő sem tudta, hogy titokban még osztálylapot is kiadtunk. Először és utoljára a Rikkancs című tanárhergelő lapnak voltam a főszerkesztője, amelyet harmadmagammal állítottunk elő öt példányban, és egylejes kifliáron árusítottuk. Én folytatásos regényeket írtam bele, és ott jelentettem meg az Utunknál visszautasított verseimet. Népszerű munkát végeztünk, mert az osztály legerősebbje vállalta a gondnokságot: beállt a szerkesztő bizottságba, s ettől megerősödött a tekintélyünk. A következő évben Szikra címen osztály-belpolitikai lappal kísérleteztünk, de ez már senkit sem érdekelt.
– Emlékszem egy szerkesztői üzenetre 1961 áprilisából, amely Udvarhelyre szólt egy diáknak, akit Gagarin űrrepülése azon melegében versre ihletett. Az a gyanúm, te voltál az. Mikor közöltél először?
— Az a diák valóban én voltam, s nagyon rossz néven vettem, hogy a verset nem közölték. Első versem hetedik osztályos koromban a Pionírban jelent meg, és minden változtatás nélkül volt rossz. 1963-ban csaknem egyszerre fogadta el verseimet az Ifjúmunkás, az Utunk, a Korunk és az Igaz Szó.
– Mai szemmel nézve, mit jelentettek számodra a kolozsvári évek?
– Az udvarhelyi élményeket nem homályosították el bennem, de a maguk nemében legalább annyira teljes és jelentős élményréteget nyújtanak. Addig sohasem jártam nagyvárosban, a Kolozsvárral való ismerkedé már egymagában is fantasztikus élmény volt egy csóró, Udvarhelyről felkerült srácnak. Az irodalmi körben először meg sem mertem mukkanni a megtiszteltetéstől, hogy én is ott lehetek. Aztán láttam, mások is idétlenkednek a verseikkel, én is nekibátorodtam. Szükségünk volt a boly melegére, mert a szerkesztőségi tájakon annyira járatlanok voltunk, hogy amikor hatalmas nekiszánással elindultunk csoportosan az Utunkhoz, egy emelettel feljebb mentünk a lépcsőn. Ezzel aztán el is fogyott a kurázsi, csak álldogáltunk egy ajtó előtt, s vártuk, hogy majd csak kijön valaki.
– Írásban és szóban többször hangoztattad, hogy nem vagy a „nemzedékesdi játékok” híve, de ugyanezekben a vitákban és írásokban akarva-akaratlanul egy nemzedék nevében hadakoztál. Mi volt az, amit ,,nemzedékesdi játéknak” ereztél?
– A nemzedék kifejezést én szívesebben használtam és használom egy korosztályra vonatkoztatva, de ehhez a korosztályhoz nemcsak a tollforgatók tartoznak, hanem azok a mérnökök, tanárok, zenészek és más fiatal értelmiségiek is, akik velünk együtt jártak a Gaál Gábor-körbe, s azóta is őrzik azoknak az éveknek a hangulatát. írói nemzedékhez való tartozást csak olyan értelemben éreztem, ahogy a diák egy családhoz tartozónak érzi magát osztályával az érettségiig. Utána azonban mindenkinek meg kell állnia a saját lábán; a testvérek a családból kikerülve nem anyagilag, hanem testvéri szeretettel segítik egymást. Mindenki magára van utalva, nem lehet beállni a másik élete kanyarulataiba. író számára a magára utaltság tudatát nem gyengíteni, hanem erősíteni kell, hogy kihozhassa magából mindazt, amit a gyermekkor és a szellemi eszmélés idején beléje rejtettek az élmények. Azzal, hogy nem vagyok a nemzedékesdi játékok híve, azt akartam hangsúlyozni, hogy másnak vagyok a híve. Pontosan meg kellett fogalmaznom magamnak, hogy ezt a munkát, amire a fejemet adtam, nem a tíz ujjamon megszámlálható emberrel kell elvégeznem. Irodalmunkban nem tudok elképzelni semmilyen lehetőséget a megoszlásra és felosztásra. Ezért tartom kötelességemnek mindenkire figyelni a megoszlás nélküli romániai magyar irodalomban; közösségi tudat nem létezhet anélkül, hogy ne ismerjük a másikat. Nyilvánvaló, hogy azok az alkotók kerültek hozzám közelebb, akik az itt és most életérzését nemcsak vasárnapi gúnyaként viselték, hanem lüktettek is benne. A mesterséges csoportosítást, azt, hogy egyes írókat életfogytiglan egymás mellé akarunk sorakoztatni, én energiafecsérlésnek tartom, hiszen például a mi korosztályunkban nincs befejezett arc, de szörnyű is lenne, ha valaki befejezettnek tekintené magát. Annak taglalása, hogy ki kinek a barátja vagy ellensége, társalgási szempontok bevezetése lenne az irodalmi élet szalonjába. Nem szeretném, ha bárki félreértene: nem akarom magamat távol tartani a korosztályomtól. Király, Csiki, Vári, Kenéz, Magyari, Ferencz S. István írásait nagyon közel érzem magamhoz, mert a lényegről beszélnek. De például az, hogy kivel és mennyit iszom, már más probléma: a férfibarátság fogalmához tartozik. Ha ez valakit érdekel: legszívesebben Lászlóffy Aladárral mulatok, mert tapasztalataim szerint ő lassabban zsibbad el.
– Egykori lázas fogadkozásainkra emlékezve szívesen idézem Köszörű-időben című versed utolsó szakaszának kezdő sorait: ,,Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkben / búgó liliom-lángú lárma.” Hogy érzed, maradt-e a láz?
– Annak idején az volt az alapállásunk, hogy tisztességesen és felelősséggel bánjunk a tollal, mert az nem arra való, hogy karriert teremtsünk magunknak. Én senkit sem láttam ebből a bolyból a négy égtáj felé szaladni valamilyen ijedelemmel, s azt sem tapasztaltam, hogy penna helyett meszelővel kezdtünk volna írni. Szerintem szó sem lehet semmilyen válságról velünk kapcsolatban. A lényeg nem hűlt ki bennünk. Mindnyájunknak voltak elereszkedései, de azt mindig sikerült leküzdeni. Úgy tudom, a mai napig is figyelünk egymásra, ha nem is azzal az önmagunk iránti elfogultságtól lázas arccal. Ám hibának tartanám, ha valakik aggastyánkorukig azon rágódnának, hogy valaha együtt voltak, s nem tennének meg mindent, hogy külön világot teremtsenek maguknak.
– Egy évvel ezelőtt egy fiatal költő néhányunknak a szemébe mondta: nagyon megalkudott a ti nemzedéketek. Te mit válaszoltál volna neki?
– Megkérdeztem volna: miben áll ez a megalkuvás? Azt hiszem, ha tisztáznánk a fogalom tartalmát esetleg kiderülne, hogy túlságosan merevek voltunk, és több kompromisszumot kellett volna engedélyeznünk egymásnak és magunknak. Egyáltalán: nagyon lényegesnek tartom, hogy tisztázzuk fogalmainkat, és a nyelvet, amellyel dolgozunk, tisztítsuk meg a más konstellációkban ráragadt sallangoktól. A népszolgálatot például egyesek már alig merik leírni, pedig mi értelmiségi magatartást és nem istállótakarítást neveztünk meg így. Ha kimondom a gyökér szót, akadnak, akik jelzőkkel nyilaznak körül, pedig én gyökeresen hiszek valamiben. A magam részéről ezután sem fogok azzal törődni, hogy szavaimhoz valakik más asszociációkat fűznek, mint amelyek felidézték bennem őket.
– Egy ideig az Igaz Szó részéről te válaszoltál a fiatal költők leveleire. Nagyon erőszakosak voltak?
– Éppen az a baj, hogy nem voltak azok. Nem támadtak velük olyan ellentéteim, mint amilyenek nekünk voltak a versszerkesztőkkel, s ezért haragudtam rájuk. Nem éreztem részükről akkora nekiveselkedést, elszánást, faltörő-kos indulatot, mint amilyen bennünk volt, s hibának tartom, hogy ilyen szemérmesek.
– 1968 augusztusában az Igaz Szóban megjelent jegyzetedben irodalmi életünk közérzetét langyosnak nevezted. Most milyennek érzed?
– Most nyilvánvalóan másfajta felelősséggel kell az irodalmi élet jelenségeiről beszélnünk, már csak azért is, mert irodalmi lap szerkesztői lettünk. Pontosan abban a periódusban, amikor a párt szolgálatra szólít, nagyon kell ügyelnünk arra, hogy szocialista irodalmunkban ne futhassanak égre a senkik. Minden új irodalmi pillanat selejtet is teremhet, s ha nem irodalmunk közösségi hagyományaihoz hűen őrizzük eszmei-művészi színvonalát, átmenetileg a selejt eluralkodhat.
– Ugyanebben az írásodban csak az ,,összkomfor tos-garázsos kényelembe” tunyulástól féltetted magadat és társaidat. Autót nem látok a közelben, összkomfortos lakás többségünknek került. A tunyulással hogy állunk?
– Egy pillanatig sem tartottam s a jövőre nézve sem tartom velünk kapcsolatban komoly veszélynek, hogy a túlzott anyagi jólét veszi majd el a kedvünket a szellemi munkától. A tunyulástól sem kell félnem addig, amíg ennyire tudom pusztítani magamat, mert nem sikerül szándékom, szerint megvalósulni a versben. De hidd el, nem ülök ölbe tett kézzel.
– Miért dugult el a tollad?
— Meg kellett értenem, hogy nem tudok továbbmenni azon az úton, amelyen második kötetemig jöttem. A lendület viszont olyan nagy volt, hogy nem készítettem fel magamat a kapkodásra, ezért van ez a nagy légszomj és eszeveszett keresgélés. Nem érzek magamban olyanfajta űrt, hogy ne zsonganának bennem ugyanazok a hangok, de azoknak a hangoknak meg kell parancsolnom, hogy árnyaltabbak legyenek, mert idővel a fülek is árnyaltabb hangokra nyíltak. Úgy érzem magam, mintha nagybőgőt kellene hegedűre áthangolnom; sem a dobot, sem a trombitát nem szeretem szólóban hallgatni. Amennyire meggyötör ez a keresgélés, éppen olyan optimista vagyok a távlati eredményt illetően.
– Addig is min dolgozol, vagy ha így helyénvalóbb: min készülsz dolgozni?
– Van vagy ötven meg nem jelent versem az elmúlt öt év próbálkozásaiból. Sokat félre kell tennem közülük, de a feléből valami egységféle kerekedik; ha az év végéig egy tágabb egységbe tudom kalapálni őket, kötetet adok be a Kriterionhoz. Valamikor gyakran írtam jegyzeteket; amit versben nem tudtam megvallani, azt cikkekben vállaltam. Hogy ne kopjon ki belőlem a jelenléti kedv, csak azért is publicisztikát fogok írni, bár félek, nem tudom akkora szenvedéllyel folytatni, mint egykor, amikor balogul elhitettem magammal, hogy aki úgy érzi, dolga van a világon, az nem lehet csak irodalmár, a szó ezoterikus értelmében. Van egy régóta dédelgetett tervem is: szeretnék Krúdy Szindbádjának mintájára kiválasztani egy jó hangzású nevet, s azon a néven utazgatva sok mindent elmondani mindarról, ami fortyog bennem, s amit utazásaim közben megízleltem. Ha feloldódik a görcs, és kialakul ez a figura, talán érdekes sorozat lesz belőle. Persze ezek csak álmodozások. Egyelőre zavar az aggodalom, amellyel elhallgatásomat figyelik: nem tartozom azok közé, akik megírtak két verset, s most mintha lóversenyen lennének, tragédiának tartják, ha nem vesznek részt minden futamban.
– A siker mit jelentett számodra?
– Nem tudok arról, hogy a kritika egyértelműen a keblére ölelt volna. Második kötetem (Jegenyekör, 1971) 8000 példányban jelent meg, ez valóban sikernek számított, de azt hiszem, a szám önmagában véve nem sokat jelent. Az jólesett, ha egy-egy találkozón észrevettem, megértették, mit akarok elmondani. A sajtóvisszhangra csak első kötetem (Másnapos ének, 1968) megjelenésekor lestem. De nem hiszem, hogy a siker elkapatott, vagy hogy csüggtem volna rajta. Inkább abban ,,ártott”, hogy túlságosan is erős ön-kontrollom alakult ki. Nehezen adok ki kéziratot a kezemből, mert szörnyű elképzelnem, hogy rólam is azt gondolja majd valaki, amit én gondolok egyesek olvastán. Egyelőre az a helyzet, hogy kudarc kudarcot követ, s néhány kapualji gratuláció nem tud megvigasztalni.
– Az utóbbi években sokat utaztál. Mit hoztak a költő asztalára ezek az utak?
– Európa hét országában jártam, ezenkívül az Egyesült Államokban és Kanadában. Sajnos, a magyaron és a románon kívül egy nyelvet sem beszélek tűrhetően, márpedig ahhoz, hogy most többet mondhassak, legalább öt nyelvvel a tarsolyomban kellett volna útnak indulnom. Az utazás-kultúrám nem vált olajozottabbá, de mindaz, amit tapasztaltam, feloldotta bennem azt a kisebbrendűségi érzést, hogy én itt kucorgok a Kárpát-kanyarban, s velem szemben van egy csodálatos, misztikus világ. Biztonságérzetre tettem szert, s ezt talán költőként is hasznosítani tudom. Az ismeretlent egyszer megfogtam, a többi ismeretlentől sem fogok félni. A világon mindenütt ugyanazok a halandók élnek; a gondjaik jellegükben mások lehetnek, de minőségükben nem. Az Egyesült Államok polgárának egy rosszul sikerült autócsere pontosan úgy fáj, mint apámnak az, hogy nem sikerült fűrészkorpát beszereznie. És arról is meggyőződtem, hogy akármilyen kis helyen élünk, bennünk a kötődés e földdarabhoz sokkal erősebb, mint azokban, akik fél kontinensnyi országban laknak.
– Úgy látom, otthon érzed magad Sepsiszentgyörgyön, és általában Kovászna megyében. Végképp megtelepedtél?
– Sehol sem erezném jobban vagy rosszabbul magam.

Forrás: Gálfalvi György: Marad a láz? 11 interjú. Kriterion, 1977