Nézem ifjúkori képét. Ha akkor találkozunk, soha nem találkoztunk volna. Még ma sem tudom félretenni elképzeléseim egy emberről, a fizimiskáját látva. Ennyire meghatároz minket a külsőnk? Ennyire össze vagyunk forrva magunkkal? Mégis üzen valamit rólunk, belőlünk egy kocka arc, egy kerek kép, egy szemüveg, vagy esetlen tartás?
Tartás, az igen. Nem az, amire általában gondolsz, hogy így vagy úgy áll, ül, van, megy, jön, jár. Hanem, amit a szeméből kiolvasunk. Hogy ott bent hogyan áll az ember, egyenesen, vagy behúzott vállakkal. Mert lehet görnyedten is ülni magunkban, de kiegyenesedve, szépen is. Vagy fennhordott orral, vagy ernyedt karokkal pld. Elég a tekintet? Mégis kell hozzá az a kéz, ahogyan gesztikulál, vagy csak lóg az ember teste mellett. Hogy mennyire van egységben éppen akkor az ember. És mennyire van az, aki nézi! Mert ez is számít. A mi szemünk. Éppen melyik ablakot használjuk kinézés közben.
Kicsit nyakatekert, tudom. És nincs rá semmi garancia, hogy helyes.
Az a fiatal nagyon egyen-embernek látszik, mint aki mindig bízik a felette állók ítéleteiben. Kocka? Nem csak a matekfejekre gondol ilyenkor az ember, hanem arra, hogy nincsenek kiszámíthatatlan vagánykodásaik, mindig bele kell férjenek valamilyen egyenletbe. Megbízhatóan unalmasaknak látszanak, külsejük szerint. De nem tudhatjuk, helyes-e a vélekedésünk, mert nem hallottuk a hangját. Az is elengedhetetlen kiegészítője az emberről alkotott képünknek. Hozzátesz, vagy elvesz belőle. Árnyalja mindenképpen. Ezért hát, ha nem hallom, csak töredékes az ismeretem róla.
És a hallásnak is mennyi eleme van! Mert ahhoz, hogy még jobban megítélhessem, hogy hozzám közeli vagy távoli, rokon, vagy idegenebb lélekről van szó, a nevetését is hallanom kell! Meg a sírását…
Nagyon összetettek vagyunk.
Nézem idősebb képét. Hallani még mindig nem hallottam. A hangját sem, nemhogy a nevetését, vagy sírását, ha szokott. De a képe már szimpatikusabb. A megtörtségtől, a szemében felismerni vélt bánattól, az öregségétől. És azoktól, amiket olvasok tőle, róla.
Nézem saját fiatal képeim. És a mostaniakat. Ezekből nyilván kevesebb van. Én mit üzenek magamról a világnak, a külsőmmel? Az öltözék is mutat valamit, de nem ez a lényeg. Az arc, a mozdulatok, a mosoly, a magatartás, a hozzáállás, a valahol, valamilyen közegben, társaságban együttlét, viselkedés stb.
Végül csak oda lyukadok ki, ha nem előlegezünk feltétlen bizalmat a másiknak, nincs esélyünk megismerni a legkisebb mértékben sem őt. Kialakíthatok magamban egy képet róla, vagy anélkül is kialakul, és ez árnyalódik, teljesedik a folyamatos megismerés következtében. Mint a nagyító alá tett vízcsepp. Az sem változik, csupán ismereteink bővülnek róla. De úgy isszuk, ahogy van. Úgy szeretjük, anélkül, hogy tüzetesebben megvizsgálnánk. Ha az embert a vízhez hasonlítanám – hiszen majd 70%-a ebből van – akkor oda jutok: elfogadom annak ami. A többi részletkérdés. És ez rám, aki vizsgálódom, ugyanúgy érvényes.
Két vízcsepp között, ha egybefolynak, már nincs különbség. Hogy melyik milyen felületen épp milyen alakot ölt, a körülményeken múlik.

2017-05-06