A szülőértekezlet véget ért – ki öntelten, ki megbékélve –, az emberek felálltak az öt bé padjaiból. Halk zsongás vette kezdetét. Ismerősök szólították meg egymást, és néhányan a pódium elé tolongtak valami fontoskodásért, vagy csak azért, hogy a fülüket hegyezzék.
Zsolt látszólag unalommal, a padra könyökölve, ökölbe tartott kezére engedett és hüvelykujjal megtámasztott állal figyelte, ki merre mozdul. Még nem szánta rá magát, hogy felálljon. „Eljöhetnél te is” – ex-nejének szavai csengtek fejében, és magában beismerte, hogy pillanatnyi jelenlétének több köze van hozzá, mint a lányukhoz, Adélhoz.
Egyszerű ösztönből is valami változásra való vágyakozás motoszkált benne, mert közeleg a negyven, és már a reggelek sem elég élénkek. Néha fáj a család, és fáj a baráti kör. Mind-mind, akik majdhogynem egyszerre nősültek és lettek apák; és az ünnepi asztal köré zsúfolódás, ahol fennhangon engedték szabadjára a felgyülemlett bánatot vagy örömöt.
De az elmúlt években, mint egy ócska kellékről – mely egy távoli zugban csak arra vár, hogy végleg kidobják – megfeledkeztek róla. Nem gondolta, hogy a vásottság ilyen hamar elpárologhat az életteli fiukból; egyedül Miki az, aki néha óva int: ne felejts kiszállni, pajtás, mert messze még a végállomás!
Már nem lehet újra kamasz, a világot, amiben eddig élt, nem cserélheti fel egy másikkal. Nincs választása, a régi nyomokat kell összefércelnie, újrarakosgatni, ami még épen maradt.
Könyökölt a padon, és ex-neje semmit sem változó alakját nézte. Az emberi viszonyok legegyszerűbb füzérei is ellehetetlenültek kettőjük közt, még két idegen is hamarabb egymásra talál.
Jövet azon rágódott, üljön-e melléje. Mivel a késés rendszerré alakult az életében, érkezésére magától rendeződött a dolog: Tündét a szomszéd-barátnővel egy padban látta ülni, amint benyitott.
Most elbizonytalanodva tekintett a távozásra készülő, jól ismert, magabiztos mozdulataira. Utcagyereknek is pofonegyszerű lenne a megszólítás, de neki, a puszta tény – tegye, ne tegye? –
is fejtörést okozott. Előre mehetne a lépcsőn, s tovább a maga semmi-dolgán. Nem zengnének visszatartást az égiek, csak egyedül ő az, aki melléje szegülni vágyik – férfiasan, ahogy eddig talán sose tette, és kérdezne, mert mesélni nem volna mit –, de fél. Fél a tekintettől, fél a megvetéstől, bármitől, amit amúgy megérdemel, és viselné is, semmivel sem lenne több nyomor, mint az elmúlt évek cikk-cakkos kijátszása.
A lépcsőfordulónál érte utol és igazította lépteit az övéhez. A nő ránézett, de ő nem viszonozta, lehajtott fejjel kullogott, mint a puli, amikor leveri a cserepes virágot.
Tünde másodjára azt kérdezte, mi a véleménye az Adélra tett megjegyzésekről, amire ő megint csak közhelyekkel tudott válaszolni, utálta is magát rendesen.
Az őszi est sötétjében fényektől csillámlott előttük az iskola nedves járdája. Zsolt gondolatban már a kapuhoz ért, ahol majd elköszönnek és hátat fordítanak egymásnak. Nem akarta, hogy így legyen.
– Sietsz? Ráérnél egy félórát?
– Hát…
– Ha nincs ellenvetésed, leülhetnénk valahol a közelben.
– Akarsz mondani valamit?
– Csak úgy.
– Csak úgy, aztán előkerül valami.
– Mindig előkerül valami… Nos?
– Legyen, ha akarod..

Zsolt tapintatosan csak egy kávét rendelt magának, Tünde egy limonádét kért. A helyiség azon lokálok közé tartozik, ahol nem vernek törzsasztalt a vendégek. Kellemesen csendes és megvilágított. A padlótól plafonig magasló barnított üvegfal felfogja az utcazajt, és odakintről különleges háttérként él a város időről időre változó arculata.
– Még sohasem jártam itt… Hangulatos.
– Tetszik?
– Nem változtál, a te fotóid?
– Ott nem. Itt oldalt, az a kettő.
– Mondani akartál valamit.
– Te hívtál a szülőértekezletre, de látom, céltalanul.
– Apja vagy!
– Ez most szemrehányás?
– Ha ezt folytatjuk, felállok és elmegyek…
– Kézenfekvőbb a sértődés, és te mintha keresnéd az okot. Ma már tudom, miért építettek régen katedrálist. Adélnak sem kell mindent elmagyarázni. Tudod, miért sikeresek a gyerekfotók, nézd azt a független testet és arcot!
– Nem érdekel a filozófia, az sem, ha a felnőttek bediliznek, Adél még gyerek. Jobb, ha idejében megszokja a valóságot.
– Mindenki fölött elmúlik az idő, s akárhogy is igyekszik, úgyis csak értetlenül csöppen bele az elkövetkezőbe. Adéllal sem lesz másként.
– Lehet, igazad van, ezt a részét nem cáfolom. Négy év hosszú idő, hazug feleleteket adtam, aztán óvni igyekeztem.
– Énnálam nincs otthon. Úgy nyit be, mint idegen lakásba. Lehetnél otthon ott, ahol nem kötődsz semmihez? A pillanat egy szülemény, és fényképezőgéppel se lehet elkapni, ha nem vagy jelen. A többi meg csak kényszer, erőltetés. Azok az órák, amik elé vannak írva, sohasem sikeresek.
– Most én is kérdezhetném: ez szemrehányás?
– Távol áll, emlékszel még, min múlott, mert néha az ember nem is tudja. A vádak mögött sokszor frusztráció bujkál, önzés, mikor már az együttérzés halott.
– Önzőnek tartasz?
– Nem keresem az okot. Elmúlt, erősítettük a statisztikát. Akár meg is feledkezhetnénk mindenről, ha nem lenne Adél. Van valakid?
– Ezt most minek kérded?
– Ne is felelj.
– De felelek, ha már érdeklődsz. Nincs senkim… Volt, és mit tudod te, mennyire kiábrándító, amikor úgy teszed, hogy ne csak Adél, hanem még anyád se sejtsen meg semmit. Még véletlenül se!
– Biztosan azt gondolod, nálam kézről kézre adták, mert ott áll egy lakás, meg a stúdió.
– Te mondod! Az alkalmak nagyon csábítók tudnak lenni, főleg, ha aktot készítesz.
– Miért csipkedsz? Még nem csináltam egy aktot se!
– Nem? Engem le akartál fotózni…
– Minden fényképész egy bizonyos ponton meg akarja csinálni az aktot. Az akt nem egy pucér nő…
– Hát mi?
– Van, aki a test szépségére koncentrál, azt hozza előtérbe, én a mozgásban látok fantáziát, és ha az arckifejezés megragadóbb, mint a mezítelenség, akkor gondolom sikeresnek.
– Lett volna alkalmad.
– Volt alkalmam, de nem csináltam.
– Miért?
– Most már maradjon ez meg egy nagy nem-megvalósulásnak.
– Milyen volt a kiállítás? Kell gratuláljak?
– Lehet, bár díjat, csak valami mellékes elismerést osztott a zsűri, de maga a kiállítás volt fontos. Sokat számít egy ilyen meghívás, ami az elkövetkező munkákat illeti, különösen, ha az ember ebből él.
– Adél minden barátnőjének elkürtölte, hogy apja fényképész, és külföldi magazinokban is látni fényképeit.
– Ha ő is akarja, tavasszal magammal viszem Berlinbe.
– Meg sem kérded a véleményem?
– Mondtam, hogy frusztráció, de megkérdem. Mi a véleményed, ha Adél el akar jönni Berlinbe?
– Támadásba lendültél, már amikor beléptünk, megjegyeztem, hogy nem változtál.
– Volt tanárom mondta egyszer: akár az ellenszenvnek, a szimpátiának is végtelen a megnyilvánulási skálája.
– A filozofikus kijelentéseket sosem ragadtam fülön. Eltelt az idő, mennem kell.
– Hívd fel anyádat, s mondd, hogy velem vagy. Ha meg ő is siet, nyugodtan egyedül hagyhatja Adélt.
– Mikor vágtak utoljára pofon?
– A kávézóban talán még emelné is a tekintélyem. Még egy limonádé?
– Üsse kő… Nem értettem, milyen kell legyen az az akt?