„Maholnap a néző jön fel a színpadra…”

Eredetileg díszletmunkás volt. Tehetségére Szabó Ernő figyelt fel. 1956-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett. 1962-ig a temesvári Állami Magyar Színház művésze volt. Onnan Kolozsvárra szerződött, majd hét év után visszament Temesvárra. 1971-ben Nagyváradra költözött, és haláláig a színház magyar tagozatának színésze volt. Ösztönös művész, aki szuggesztív erővel tudott jellemeket életre kelteni, helyzeteket és állapotokat érzékeltetni. Főbb szerepei: Aesopus (Figueiredo: A róka meg a szőlő); Kocsis Sándor (Károly Sándor: Égből pottyant vendég); Davies (Pinter: A gondnok); Švejk (Hašek–Burian); Csörgheő Csuli (Móricz Zsigmond.: Úri muri). /Forrás: Magyar Színházművészeti Lexikon/

---

Kicsi, göndör figura. Bencze Ferenccel (Liba) alkotott kettősük nyomán emlékszik rá így az ember. Ellenállhatatlan nevettető. Gurgulázott a jókedv a kolozsvári nézőtéren, mikor ketten együtt megjelentek. Ma is emlegetjük, emlékszel Krumpli-Pityókára? Egyik ő volt, a másik „Liba”. De nem csak vígjátéki oldaláról közismert. Pintér Gondnoka az ő, és vele együtt Fábián Ferenc, Sinka Károly immár temesvári szereplése révén közismert számunkra. Pedig szinte semmit sem csinál a színpadon. Csak él. Úgy lélegzik ott, mintha oda született volna. Vérbeli, mondja a néző. Ösztönös, mondja a kolléga. De mit mond ő maga.

– Két és fél évig asztalos inas voltam Vásárhelyen Veress Gábornál. Aztán egy adott pillanatban megbolondított a színház. Otthagytam az asztalos szakmát. Valamiképpen színész akartam lenni, csak azt nem tudtam, hogyan érhetném utol a vágyam. Írtam a nagybátyámnak, Szabó Lajos színművészeti főiskolai rektornak egy levelet, s arra kértem, valahogy „tegyen” be a színházhoz. Minek? – kérdezte. Munkásnak – mondtam. Ő úgy képzelte, folytatom az asztalosmesterséget s lesz belőlem egy jó iparos a színháznál. Én mindezt megígértem neki, így lettem díszletező a vásárhelyi Székely Színháznál. Először egy rikkancsot játszottam el a Vitézek és hősök- ben, Szabó Ernő kérésére. Napi munkám révén egyfolytában a színházban csellengtem, minden próbát, előadást megnéztem. Szabó Ernő felfigyelt rám, és kaptam kisebb-nagyobb szerepeket, pár mondatosakat. A Revizor pincére is én voltam. 1952-ben megkaptam a katonai behívómat, s mivel katona nem szerettem volna lenni, hát jelentkeztem a főiskolára, mint felvételiző. A Revizor épp akkor indult turnéra, s megkértem Anatol Constantint, aki Hlesztakovot játszta duplában Szabó Ottóval, vegye át addig a pincér szerepét, amíg én felvételizek. A felvételimhez miniszteri engedély szükségeltetett, ezt Kováts Dezső és Tompa Miklós intézték el bukaresti útjuk alkalmával. A felvételi sikerült, elsőnek jutottam be, s rögtön Aradra utaztam, ahol a turné állomásozott, megköszöntem Anatol szívességét, és eljátsztam a turné hátralevő előadásait. Persze nagybátyám hallani sem akart arról, hogy színész legyek… Kapok egy levelet az intézet vezetőségétől, hogy nem lehetek diák, mert nincs meg az érettségim. Nagy elkeseredés, minden, két hét múlva Kovács György az előcsarnokba hív és azt mondja, csomagoljak, mert végül is jóváhagyták a felvételimet. Bepakoltam egy fabőröndbe és egy cukros zsákba s indultam. Másnap reggel már részt vettem az órákon. 1956-ban végeztem. Az első állomás Temesvár. Sepsire szerettünk volna kerülni Sinka, Fábián és jómagam. Akkor lett itt igazgató Kováts Dezső. Kértem Tompát, intézze el, hogy hárman idekerülhessünk. Azt mondta, ha én Vásárhelyen maradok, a másik kettő ide kerülhet. Nem akartunk egymástól megválni, így kerültünk Temesvárra. Hozzánk csatlakozott még Adleff Ingeborg is. Ott voltam 1962-ig. Nagyon jó volt. Rengeteget játsztunk. Taub János volt a főrendező.
– Hogy jöttél végül Kolozsvárra?
– Taub átment oda, s írt nekem egy levelet, volna-e kedvem odakerülni. Ott voltam ’68-ig. Taub, Harag György, Bereczky Péter, Rappaport Ottó voltak rendezők akkor ott. Aztán családi okok miatt mentem vissza. Majd ’73-ban Ágival (Kakassy) átmentünk Váradra.
– Miért?
– Összezördültünk Sinkával. Nem szakmai jellegű volt a nézeteltérés. A Pompás Gedeon ment épp, de bemutató után csak egy-két előadást tudtam lejátszani, egyik napról a másikra olyan beteg lettem, hogy feküdni sem tudtam… Pont vasárnap volt. Ági elszaladt Sinkához, hogy vigyenek be a kórházba, Sinka nem hitt neki, azt mondta, elege van a „Lajika betegségeiből”, pedig ezzel a betegséggel már kétszer operáltak. Ági a hátán vitt le az emeletről, az utcán megállított egy autót, bevittek a kórházba, ahol rögtön megoperáltak. Így is csak fél óra múlva jelentették be a közönségnek, hogy az előadás elmarad. Aztán lehívták Tóth Tamást Vásárhelyről, hogy ugorjon be. Kijöttem a kórházból, felépültem s megnéztem az előadást Tóth Tamással… Felbontottuk a szerződést. Váradon akkor Kelemen volt az irodalmi titkár, ő kérdezte Kakassy Ágit, volna-e kedve átszerződni. Így kerültem később Váradra. Lakást is ígértek, kaptunk is, akkor az pillanatnyilag meg is felelt, de mióta állandó lebontás veszélye fenyegeti, dől össze, senki sem ver belé egy szeget se.
– Jól mennek most a dolgok a színházban? S ha nem, hogy lehetne változtatni rajta?
– Meg kellene szüntetni a normarendszert. A színház repertoárját nem lehet úgy összeállítani, hogy mindenkinek meglegyen a normája, mindenki elégedett legyen. Példa rá az én esetem. Az Ősvigasztalásban Botár Márton szerepét próbáltam, amíg újra kórházba nem kerültem. Aztán egy bejáratott előadás után már nem akartam visszavenni a szerepet… De hogy a normám meglegyen, ültem a „közönség” közt. De hát lehet azonos norma a Hamlet, vagy az, hogy beviszed a pohár vizet? Művészeti intézménynek normarendszert felállítani nem lehet. S aztán a repertoár-ügy. Külföldi darabokat nem játszhatsz, mert valutába kerül…
– Milyen viszonyban vagy az épp játszandó, vagy próbálandó szereppel?
– Ha jó a szerep, jó viszonyban vagyok vele, ha rossz, utálom. Közhely, hogy mindig az a szerep kedves, amelyiket éppen próbálsz. Ebben nem hiszek… Szerintem teljesen téves a rendezőknek az az elgondolása, hogy a rossz szerepet a jó színész úgyis megcsinálja. Valamit, esetleg, belőle. Egy jó színészt nagyon hamar tönkre lehet tenni. Adunk neki három nem neki való szerepet és gyorsan ráhúzzuk a vizes lepedőt: kiégett, elmaradt, már nem olyan jó színész, stb. S akkor megint arra kell várni, amíg kapsz egy olyan szerepet, amiben bizonyíthatsz.
– Téged ültettek már így?
– Volt olyan periódusom, hogy három-négy évig taccsvonalon futottam, nem játszottam semmit, illetve csak hozzám nem illő szerepeket.

Nálunk beszélgetünk, ebéd után van. Lajika, hiszen őt mindenki így nevezi, eléggé lehangoló dolgokról beszél. (A bohóc mindig szomorú?)

– Milyen pálya ez?
– Kegyetlen. Nagyon göröngyös. A magam nevében beszélek. Más annak, aki a nézőtéren ül. Egyáltalán, csodálkozom, hogy vannak még, akik felvételiznek a főiskolára. Ha elvégzi, se kap szerződést. Nálunk, ha egy színész elmegy nyugdíjba, a posztja megszűnik. Így csökken szép lassan a létszám.
– De hát én ezt nem értem… Ilyen csak Váradon van.
– De így van. A végzősöknek nincs helyük, mert elveszik a posztokat. Valamikor gyönyörű pálya volt. Ma már a színház is csak egy gyár a sok közül.
– A színész más ember, mint a többi?
– Nem más.
– Semmiben?
– De. Aki színésznek megy érzékenyebb, kicsit buggyant…

Ezt így nem lehet folytatni. Így nem jutunk sehova.

– Mitől az? – kérdem, de csak legyint. – De hát te miért vagy színész akkor? Miben hiszel?
– Színész vagyok, mert szeretem. Ha a sok buktatót tudná előre az ember, akkor is ezt csinálná. A tehetséget megtanulni nem lehet. Attól buggyant, hogy mégis azt hiszi, hogy… ebben különbözik a civil embertől. Hiszen annyi ember bőrébe bújik bele, két egyforma nincs köztük. Akiket eljátszom, mind különböző típusok. Ez az idegrendszert előbb-utóbb megviseli, lobbanékonyabb, hirtelenebb lesz. Valahol ezt le kell vezetnie, ezt az idegállapotot, s akkor vagy felvesz egy olyan magatartást, hogy „nem állok szóba senkivel, mert én vagyok a színész”…
– Tehát védekezik.
– Vannak szerényebb típusú színészek is. De két típust ismerek. Az egyik a centiző, aki csak a kályhától tud elindulni…
– Ezt nem szereted.
– Én az átélő típust szeretem. De nem csak kétféle típus van. Sokféle. A realista színjátszást szeretem az összes izmusok közül. A formabontást sem szeretem. Maholnap a néző jön fel a színpadra s a színész megy a nézőtérre. Vagy: túl sötétben játszani sem jó. Az abszurd színház a legtökéletesebb realizmus. Nevezetesen a Gondnokra gondolok. Nem attól abszurd, hogy fejre állok és úgy mondom el a szöveget. Attól realista. Valóságot játszat velünk. Tényeket. Vagy a Streap-tease. Ahol az embert a rendszer vetkőzteti le. Vagy a Tangó. Egyik sem abszurd. Realista mű mind.
– Milyen legyen a rendező?
– Tudjon többet, mint a színész, sokkal többet, és minden próbán tudjon újat mondani. Ha a színész észreveszi, hogy a rendező semmit se tud mondani, elveszti a hitét benne, s a saját lába alól a talajt. A rendezőnek már a próbák előtt ismernie kell a darabot, ne ott ismerkedjen meg vele. Kezd gyakorivá válni, hogy nem ismeri még annyira sem, mint a színész. Vannak olyan rendezők, akik agyon filozofálják az előadást, a színészek a szerepet – ez semmire se jó, csak arra, hogy a próbaidőt elrabolja.
– Van különbség a hat magyar színház közt?
– Ma már a vásárhelyi sem a régi. Temesváron volt egy periódus, Taub igazgató-főrendező ideje alatt, mikor minden évadban született két-három országos hírű előadás. Akkor a kolozsvárinak is volt egy ilyen periódusa, Huszár Sándor igazgatása alatt. Harag, Taub rendeztek. Vagy volt egy ilyen periódusa Szabó Józsefnek is. Akkor ők csinálták az országos hírű előadásokat, mert a darabtól s a rendezőtől függnek az előadások. Ma már váltott lovakkal futnak a színházak, egyik évadban Nagyvárad dominál, a másikban Kolozsvár és így tovább.
– De hangulatban, munkastílusban van különbség?
– Mindegyiknek más a hangulata. Van aztán, aki 9-től 2-ig tart próbákat. Minden rendezőnek más a munkastílusa. Szerintem két óra intenzív próbával többet érnek, mint az ötórás lötyögéssel. Nem lehet egy színészre azt rákényszeríteni, hogy az átéléstől spricceljen a könny a szeméből. Ma már a színész is azzal foglalkozik, hogy mit vettél, mit kaptál, stb. Rég nem arról beszélgetünk, hogy mit láttál, mit olvastál…
– Milyen kapcsolat alakul ki színész és közönség közt előadás közben?
– Ha a közönség fagyos, persze ez az előadástól is függ, a színészt nem nagyon lelkesíti, ilyenkor megszakad a kapcsolat. De ha megfogja a közönséget, és az úgy reagál, ez előadás mindig jobb.
– Minden közönség azt az előadást kapja, amit megérdemel.
– Ez nem így van – javít ki gyorsan. – Amikor felmegy a függöny, még nem tudhatom, milyen a közönség… A közönséget nem szabad büntetni, bármennyien is vannak. Persze, ha kevesen vannak, már dobom az előadást, ez így van sajnos minden színésszel. Más kedvvel játszik a színész telt háznak, mint ötven embernek…
– Van-e különbség abban, ahogy színész és színész megközelíti a szerepét?
– Minden színésznek más a módszere. Van, aki már az olvasópróbán kész a figurával és aztán úgy is marad, van, aki kevesebbel jön, de sokat fejlődik.
– Melyikkel lehet többre jutni?
– Amelyik minden nap rá tesz egy lapáttal. Szoktam hülyéskedni, nem akarok kiégni, egyből megcsinálni nem is lehet. Mondjuk, ráérzek, és azt fejlesztem tovább.
– Kincses Elemér a kérdező színészt hiányolja.
– Megcsinálom a szerepet, aztán a rendező megmondja, mit kell. A színész ne kérdezzen, hanem csinálja, aztán a rendező megmondja, mi a jó és mi nem. Fejállásban is állhatsz, ha az indokolt. O’Neill Egy igaz úr darabjában egy holt-alkoholista palit játsztam, aki a tábornok barátja. Egy hosszú piaparti után bejön a kocsmába, rettenetesen fáj a feje. A kocsmában nincs senki. Kézállást csináltam a fal mellett. Mikor bejött a pincér, így válaszoltam neki. Erre semmi instrukció nem volt. A színésznek kell hoznia az ötleteket. Neki kell kitalálnia a játékokat, elvégre nem idomított ló.
– A rendező művészete miben áll?
Kesernyésen válaszol. – Attól lesz rendező, hogy diplomája van. Harag, Taub, velük dolgoztam jól. És néha Szabó Jóska. Jól dolgoztam persze Cseresznyéssel is. Én azt tanultam, hogy ha egy seprűnyél van a nézőtéren, azt is tisztelni kell. A rendezést nem lehet megtanulni. Hallatlan fantázia, széles látókörűség kell hozzá, legyen képzőművész, díszlettervező, író, balett művész, pantomimes, mindezeket tudnia kell, plusz a tehetség, hogy tudja mozgatni az embereket. Dús fantázia, humorérzék, kiváló pedagógus legyen, jó pszichológus. Tudja, melyik színésszel hogy kell beszélni, mert van, akit dicsérni kell próba közben, és van, akit szidni – ezt neki mind kell tudni, kivel milyen hangot üssön meg. S ha e mellett még tehetsége is van, akkor rendező.

És Lajika fanyar mosollyal issza ki poharát. Amilyen kicsi göndör embernek tűnik a színpadról, különösen akkor, ha vígjátékban látod, annyira morcos tud lenni. Néha úgy gurul keresztül előtted, mint egy méregzsák, nem tudhatod, mikor hasad szét. Most oldottabb.

– Mondj egy élő színészt, aki példaképed.
– Nincs. Példaképem nincs. Szabó Ernő, Delly Ferenc, Kovács György, őket szerettem. Elsőnek Szabót, mert sok olyan szerepet játsztam, mint ő, úgy érzem valahol egy szerepkörben mozogtunk. Szeretem Pécsi Sándort, Páger Antalt, Jean Gabin-t, Spencer Tracy-t. Azokat szeretem, akik semmit se csinálnak, és mégis mindent eljátszanak.
– Természetesen nem könnyű játszani?
– Nem, és tanulni sem lehet. Egy rendező sem tudja megtanítani nekünk. Vásárhelyen például próbáltuk a Bányászokat, díszítő voltam, statisztáltam a darabban. Szabó Ottó is játszott benne. Az apja rengetegszer visszaküldte, aztán odaültette a fiát maga mellé. – Lajika, gyere be! – kiáltotta nekem. Bejöttem. S akkor elmondta a fiának, hogy nem a színpadra kell bejönni, hanem a bányához kell megérkezni.
– Nem szoktál izgulni fellépések előtt?
– Nagyon. Ha este bemutatóm van, már délben nem eszem, vagy ha délután előadás van, esetleg tizenkettőkor falok valamit.
– Hogy szeded össze magad az előadásra?
– Előadás előtt aludni szoktam. Jóval előadás előtt felkelek, nyugodtan, kényelmesen elkészülök, kb. másfél órával előadás előtt erőt vesz rajtam az izgalom, egy jó órával azelőtt bejövök a színházba, felöltözöm, cigarettázom, toilette, sóhajok az első két mondatig, amit én mondok. Nem szeretek előadást kezdeni.
– Mit tartasz a legfontosabbnak a világon és a színházban?
– Az önzetlen igaz barátságot és a családi békét.
– Van ilyen? Lehetséges?
– Nem, nincs. Elég zűrzavaros az életem, legalább otthon legyek békében. – Van különbség idősebb és fiatalabb színészgenerációk közt?
– Nem minden fiatal viszonyul úgy a színházhoz, ahogy az idősebb, és fordítva is igaz, Mindenki azt mondja, hogy a fiatal most többet játszik. Hát adja Isten. Én játsztam eleget. Egy évben egy-két szerepnél több nem is kell. Hál’ Istennek kárpótolt a film. Tizenkét filmet csináltam és egyet ’72-ben a románoknál.
– Ott milyen a munka?
– Másképp kell dolgozni. Van, amikor nincs partnered, de úgy játszol, mintha lenne. Ha olyan a kolléga, ott marad és végszavaz neked. Gyorsan kell átállni, a szöveget hamar meg kell tanulni.
– A hazai magyar színikritikáról mi a véleményed?
– Ha jó a kritika jólesik, ha rossz, az sem bosszant. Az is előfordul, hogy olyankor dicsér meg, amikor meg sem érdemlem. A hazai kritika furcsa szerzet. Olyan kritikusok is vannak, akik mondjuk látták a hat magyar színház két éves repertoárját, de már értenek a színházhoz, és mindent tudnak. A színikritika nálam Szabédi Lászlónál kezdődött. Elfogultság nélkül írt. Írtak rólam akkor is, amikor nem is játsztam a darabban. De nagyon sok jó kritikát kaptam.
– Mit jelent a vidékiség egy színház életében?
– Várad kikapcsolódik az ország vérkeringéséből. Hogy mennyire vidéki egy színház, azt a város határozza meg. Mások az emberek itt, mint például Székelyföldön, vagy Pesten. Nagyon sok olyan gyenge előadást láttam ott, ami nálunk megbukott volna. Sok rossz színész is van.
– Mi különbség van színész és színésznő között?
– Teljesen más kategória. Úgy különbözik, mint a két nem egymástól.
– Mit juttatsz leginkább érvényre egy szerepből? Ami hasonlít hozzád?
– Azt mindig könnyebb megközelíteni, ami az egyéniségemhez közelebb áll. Sokkal könnyebb nekem eljátszani egy esetlen polgárt, vagy az Anyám könnyű álmot ígér Apáját, mint egy kosztümös darabból bármelyik figurát, Persze, nem beszélek most a Falstaffról….
– Szerepálmod van?
– Nincs.
– De a Falstaffot…
– … eljátszanám. S eljátszanám A revizor polgármesterét is. Régebb sokat foglalkoztam szerepekkel, amikre vágytam, olvasgattam őket. Most már nem. ’73-ban égett ki belőlem ez. Úgy szerződtünk ide, hogy hoztam egy darabot, az Alku-t. Farkas rendezte Váradon s Vándor Pityura* osztotta ki. Mikor megkérdeztem tőle, miért nem adta nekem, mikor erről volt szó, azt felelte: Úgy nézel ki, mint egy öreg zsidó? Nem, igazad van – mondtam. Ez sokáig bosszantott.
– A verseket szereted?
– Olvasni.
– Miben hiszel, amikor játszol? Hiszed, hogy megváltoztathatod a világot?
– Ha olyan a szerep és a szöveg. Vagy ha civilként iszom két deci pálinkát. Különben nem hiszek ebben. Az emberiség többsége azért iszik, mert akkor azt hiszi, hogy erős, és megváltoztathatja. Nem hiszem, hogy legyen olyan színész, aki ezt elhiszi. Talán a színészi világot.

Bekísérem a színházba. Szentgyörgyön vendégszerepeltek Tamási Ősvigasztalásával. Lajika egy taláros úr volt a tárgyalóteremben. Olyan színpadszélre került az ő emelvénye, hogy oldalról senki sem vette észre.

Lejegyezte: Nászta Katalin

A beszélgetés 1983-ban készült. Eredeti szövege itt olvasható:

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ