Eltűnt

Eltűnt, talán még tíz évvel ezelőtt…
A sétányok fái s a járókelők
ismerték jól, tavasztájt különösen
boltívek hűs mélyén és fent a hegyen
gyakran látták, amint járt-kelt, szimatolt,
s itt a a napfényt, a drágagyöngyű bort.
Tudott örülni egy derűs mosolynak,
rügynek, virágnak, szép emberi szónak,
minden új napja új izgalmat hozott,
lelkében dac, gúny, kétség váltakozott,
nagy titkokat kémlelt, s ha csókra lesett,
egy kézérintéstől már megremegett,
és arcába vér szökött, forró, piros,
hasonló a tűz falánk lángjaihoz –
Őt keresem, azt, aki voltam, mohó
kamasz éveimben valamennyi jó
emlék hősét. Tudom, utoljára szép
nagy köpeny borította – a tágas ég,
így ment el, hogy hova, meg se üzente.
Aki látta, vagy tud róla, jelentse.

Forrás: Hegyi Endre: Fenyőtoboz. Válogatott versek. Eötvös Könyvek, 1986. Czine Mihálynak a könyvhöz írt utószava (A Fenyőtoboz költőjéről) itt olvasható.