A buszmegállóban várakozva kis bódét pillantottam meg, a polcain rengeteg olcsó könyv sorakozott, 100 és 200 forintért árulták.
Nézegettem a könyveket. Fölfedeztem Sík Endre Vihar a levelet… című könyvét, emlékiratát. Megvettem, mert ennek az 1970-ben kiadott könyvnek története van.

Annak idején hamar terjedt a hír, hogy a volt külügyminiszter (1959 és 1961 között töltötte be ezt a tisztséget) megírta a Szovjetunióban töltött évtizedeinek emlékeit. Sík Endre az első világháborúban hadifogolyként került Oroszországba, ahol kommunista lett, pártfunkcionáriusként dolgozott, nem jött haza, csak 1945-ben.
Sík Endre végigélte a sztálini diktatúra szörnyűségeit. Minderről óvatosan írt, végig megtartva öntudatos kommunista szemléletét. Minden óvatossága ellenére be kellett számolnia arról, hogy rengeteg embert elvittek, a magyar emigráció tagjait is sorban letartóztatták, kivégezték.
Megjelenése előtt a könyv átment a gondos cenzúra szűrőjén. Ez sem volt elég, a szovjet nagykövetségről megjött a tiltakozás, erre az elvtársak azonnal intézkedtek: bevonták a könyvesboltokból a példányokat és zúzdába küldték. Több könyvesbolti eladó eltett néhány példányt, így sokakhoz eljutott ez a könyv, én is meg tudtam szerezni.
Természetesen mai szemmel látható a szerző óvatossága, de akkor ez nagy dolog volt.
Ritka esemény, hogy a kommunista diktatúra nyugalmazott külügyminiszterének, a hithű kommunistának a könyvét nem engedik terjeszteni.
Sok könyvem volt, egy részét a padlásra vittem fel. Jó száraz volt a padlás a kispesti házban.
Egy alkalommal kéményseprő járt nálunk. Egy idő múlva felmentem a padlásra, akkor láttam, hogy ez a Sík Endre-könyv hiányzik. A könyves doboz kormos volt, tehát a kéményseprő vitte el a könyvet. Sok értékes könyv is volt mellette, de azokhoz nem nyúlt, szerencsére.
A most megvett példányt otthon megnéztem, kiderült, hogy a könyv második kiadását tartom a kezemben. Nem is tudtam arról, hogy ennek emlékező kötetnek volt második kiadása.
És milyen évben adták ki újra! 1988-ban…
Ekkor már megtörtént a lakiteleki találkozó (1987-ben), a diktatúra szilád falán repedések jelentek meg.
Ezt a második kiadást Milei György utószava zárta. Milei ugyancsak jó kommunistaként megmagyarázta, hogy voltak törvénytelenségek, de a jó kommunisták megőrizték hitüket, ezt sugározza a könyv.
Milei nem magyarázza meg, mit jelent az, hogy javított kiadás. Mit kellett javítani?
Az utószó azt is jelzi, hogy ezek a funkcionáriusok változatlannak hitték ezt a diktatúrát. Még 1988-ban is megmagyarázták, mit hogyan kell érteni.
Jeleztem, hogy Sík Endre memoárja 1970-ben jelent meg.
Korábban már több könyv jelent meg a szovjet lágerekről, a szörnyűségekről.
Az első nagy híradás a gulágról Szozsenyicintől való. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja oroszul 1962-ben jelent meg.
1963 februárjában jelent meg a Nagyvilág folyóiratban Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregénye, beszámoló a szovjet lágerekről – magyarul.
Futótűzként terjedt a városban a megjelenés híre.
Jártam az antikváriumokat, bizonyára sokan mások is ezt tették.
Megvan a Nagyvilág 1963/2-es száma? – kérdeztem. Az eladó mosolyogva felelt: Nincs meg Szolzsenyicin írása.
Nem adtam fel, egy idő múlva sikerült megvennem.
Természetesen tudtunk a szovjet lágerekről, de a kommunista rendszerben addig nem jelenhetett meg híradás erről.
Kézről kézre járt a Nagyvilágnak ez a száma, így ismertük meg Szolzsenyicin nevét.
Még ebben az évben két újabb írása látott napvilágot, A krecsetovkai állomáson történt (Nagyvilág, 1963/6), ezt már nem sikerült megszereznem, de kölcsönkértem egyik szerencsésebb barátomtól, így ezt is elolvashattam, a másikra (Az ügy érdekében, Nagyvilág, 1963/12) viszont rábukkantam az antikváriumban.
Később könyv alakban is kiadták az Ivan Gyenyiszovics egy napját.
Egy év változását mutatja, hogy a Nagyvilág 1964/12-es száma hozta Borisz Gyakov Így láttam című visszaemlékezésének egy részét. A bevezető néhány sor megmagyarázta: a szovjet olvasók érdeklődését felkeltette Gyakov írásainak pártossága. A kommunisták ugyanis a szovjet lágerekben is megőrizték kommunista hitüket. (!) Az olvasók Gyakov világlátását egészségesebbeknek érzik, mint a Szolzsenyicinét, ez állt a bevezetőben.
Egy év telt el, és már jöttek a kommunista gondolkodású, helyesen látó írók, akik a börtönben is szerették korbácsoló urukat. Elénekelhették volna a slágert: ha megversz is, imádlak én…
Jó, hogy ezt annak idején feljegyeztem.
Ez is egy adalék a diktatúrához.
Érdekes, hogy a szovjet lágerekről nálunk először Lengyel József írt Igéző című elbeszélésében (1961). A későbbi években is írta emlékezéseit. Ő azonban akkor még teljesen ismeretlen volt, először nem figyeltek fel írására. Én is csak évek múlva hallottam róla.
Szegény Lengyel József megtapasztalhatta, milyen a szovjet valóság. Öntudatos kommunistaként a Szovjetunióba ment, ott 1938-ban bebörtönözték, a szibériai lágerekbe került. Szabadulása után Szibériába száműzték, csak 1955-ben jöhetett haza. Becsületére legyen mondva, hogy több könyvében beszámolt a kegyetlen szovjet lágerekről. Sok év kellett ahhoz, hogy a közvélemény felfigyeljen rá.
Mára kiesett a köztudatból Lengyel József neve és annak idején történt bátor vállalkozása.
Visszagondolok a régi időkre, az előzményekre. Anna Ahmatovát kell említenem. Megvettem még a hatvanas években a kiváló költőnő Idők futása (1964) című, válogatott verseit tartalmazó kötetét. Ebben olvasható a Rekviem, a megrázó versfüzér, Előszó helyett címmel: „A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer ’felismert’, megkérdezte:
– Meg tudná írni ezt?
És én azt feleltem:
– Meg.”
Így indul az 1957-ben keltezett, több versből álló emlékezés sorozata.
Azután Jevtusenko. 1964-ben kiadott Rakéták és szekerek című verseskötete annak idején szintén esemény volt.
A régi emlékek felidézésénél arra a korra kell gondolni. A mai olvasó nem is tudja, hogy akkor mit jelentett minden újabb könyv, melyben a kommunista diktatúra rémtetteiről volt szó.
Jevtusenkónak először nagy sikere volt a Szovjetunióban, majd hamarosan támadni kezdték merészebb hangjáért.
A szovjet emberek nagyon várták az őszintébb szavakat.
Jevtusenko Moszkvában, egy nagy téren olvasott fel verseiből és közel ötezer ember (!) jött el erre az irodalmi találkozóra. Lovasrendőrök érkeztek a térre, de nem volt rendbontás.
A költő Rakéták és szekerek kötetében szerepel Sztálin örökösei című verse. Sztálin meghalt, de vigyázni kell:

„Tervel valamit.
                            Most csak pihenni ledőlt.
Hát a sírját most –
                            kormányunk! őriztesd te keményen” – írta a költő.

Azonban Jevtusenko figyelmeztetése eredménytelennek bizonyult…

2017. május