A jelek, a jelek értelmet vesztettek!
Mert láttam a napba távozó darvakat,
miként, éjjelente a hold fényében csillogó,
messzi partokat nyaldosó hullámok tetején
a csillámló halak is, úgy állták a sarat
a kőtalpon álló kék-fehér házak,
és a régen elfelejtett, omladozó, szürke arcú,
mohaszakállú várfalak.
Odafönt a hegyek és a fák ilyenek csupán!
Ahogy ott állnak, szálegyenest, szinte az égig hajolva,
együtt énekelve néha a csillagokkal,
ki hinné, hogy az őskorok regéit
azok, ők, – szó szerint megtartották,
akkor is, ha mások, beszédüket nem értik.
Azt mondják, ma már csak a vad szelek tudják
azt, amit egykoron a nagy hősök még,
hogy teteiket miként, hol, meddig hirdetik.
Elsüllyedtek a régi várak, vagy lerombolták,
felégették, elhordták. Új házak épültek, születnek,
de a bennük lakók, jelképeikkel eleikre emlékeznek.
Csak a szörnyek ne lennének! Ne jöttek volna elő
a meztelen és karcos, vasmarokkal szorító sötétből.
Mert egyesek a régi világokból maradtak itt.
Az ismeretleneket, a hozzánk hasonlatosakat,
magunk teremtettük. Úgy, mint az öreg istenek.