A vonat zakatolva futott ki az alagútból. Gyors iramodással fogyasztotta maga előtt a levegőt. Letért a barnával kevert őszi vetések mellett. Túlnan, messziről Kolozsvár pihegett a lankák közt, a hajnali napfelkeltében. Kardos Pál odanyomta fejét az ablaküveghez. Nyolc éve ment el Kolozsvárról Algériába. A feszülő karok lendülete dobta ki a nagyvilágba, ahol jobban sikerült felszínre hoznia ambícióinak aranyércét. És most visszajön… A gyorsvonat kerekei ritmikusan kattogtak és az egyhangúságba beletörték, beleszijjazták elmúlt életét. A képzelet, melyet a pitymallatt és a frissen mosdott természet távlata kiszélesített, már-már maga elé idézte a régi Kolozsvár mellé az új Kolozsvárt is. Azaz: semmi sem változott. Az indóházból kitorkollik a főutca, jön a lúd, jobboldalon a gát és háttér peremén a tarka Fellegvár; aztán a Széchenyi-tér az egyik oldalon, másikon a Malom-utca, aztán a postaépület, üzletek és a főtér sarkán a félszemü Buzeczkó integet homályos rőfösboltjából. És mégis. Valaminek meg kellett változnia – gondolta magában Kardos Pál –, mire lett volna jó a nyolc esztendői távollét? Ha semmi sem változott, egy bizonyos, ő igen. Számára az utazások, könyvek, emberek, birkózások, fogcsikorgató kínlódások, hogy ujjat kerekeskútazzon ki lelkéből, sokat, nagyon sokat jelentettek. Egész ember lett belőle. Hajdani vékony ujjai most izmos ökölbe keményednek és ha olyan is ez a város, mint az aludttej még ma is, akkor belerúg, szétfröccsenti medréből. Majd meg fogja mutatni… Kíváncsian nézett ki a bérkocsiból. Hé… opp, – cserdített Almássy a bakon. Né, az öreg még él, – ólálkodott a rossz szagú bőrtető alól Kardos mérnök.
A Newyorkban minden a régi. Tauszik bácsi lépett elő, szögfokban hajló mozdulattal, bal kezét – szokása szerint – hátra téve. Harth Bandi, Fratta, Gámenczi tata már ott ülnek a kerek törzs asztalnál a reggelihez. Egy pillanatra Szász Endre szerkesztő úr lépte át egylépésben a kávéházat s senki sem tudta, hogy fölkelt-e már, vagy most megy lefeküdni?!
– Nó, nézd csak – szippantott cigarettáján egyet Fratta Géza, – nó nézd csak, ez aligha nem a Klein gyerek, az öreg Klein Ábrisnak a fia.
– Isten hozta – pislogott barátságosan szemüvege mögül Tauszik bácsi, – hát hogy toppant be ily váratlanul Klein úr?
– Nem Klein, hanem Kardoss – javította ki az idegenből hazavetődött mérnök. – Hát hol van Ozorai bácsi?
– Meghalt. Múlt tavasszal.
– Na, ez szomorú. Egyébként látom megvolnának. Hát a sakkasztal virít-e még?
– Az nem szó, hogy virít, – miközben lassanként odajöttek a többi ismerősök. – Hat óra után oly csaták vannak, hogy csak zúg. A sziriai…
– Dánky megtanult már sakkozni?
– Azt nem. De azért játszik.
(Ez hát Kolozsvár – dünnyögte orra alatt Kardoss. El Eig homokmezőire gondolt, Algiria déli határain. Egyik bucka kikerekedett a földön és kisimult a másik. S újra dúc s újra sík. S váltakozva hullámzik a sárga por s e némán kavargó tengert tevehátról szemmel kíséri a beduin.)
Estefelé. A Keresztes-kávéház előtt találkozott Madoss Lajossal. Madoss újságíró volt a Kolozsvári Hírlapnál. Stettner volt a rendőri riporter, Madoss a várost csinálta. De mert Nadányi gyengén fizetett, Kun Béla bedugta a pénztárhoz is dijnoknak. Madoss napközben táppénz-cédulákat állított ki, éjjel fél háromkor még a második telefont vette. Egyetlen öröme, amikor Fehér Lipót imbiszt fizetett neki, egyébként húszesztendei közéleti pályája tele volt mérhetetlen keserűséggel.
– Szervusz Lajos –karolta magához Kardoss a Keresztes-kávéház ivószobájában Madoss hírlapírót. Az ivószobát akkor már áporodott bagófüst dunsztolta és „Petőfi imája a segesvári csatatéren” című nagy aranykeretű olajnyomat ködbe szívódván nem érvényesült. Hiszen este volt. Délelőtt be más! A közeli csizmadiaszinből hangos céhbeliek koccintották a sört. Egyike-másika végignyúlt a díványon és kitérdesedett nadrágja mögül az alsónadrág fehér madzaga kacérkodott. Be jó dolga volt Petőfinek a falon, a csillogó légyfogónak, a testes pincérlánynak s a megeresztett nadrágszíjjaknak… De most már este feküdt szét megint. Künn elvétve csattogott a billiárdgolyó, Lajos odafordult Kardoshoz.
– Adj egy cigarettát. – Kardoss odanyújtotta széles aranytárcáját. – Hm… egyiptomi – kéjelgett Lajos, – be jól megy neked. – Parancsolsz talán többet? No, Lajos markolj bele.– Lajos rágyújt a cigarettára. Mellére szíja, behunyja a szemét. – Burzsuj lett belőled, fiam.
– De te a régi bohém vagy, – veregette a Lajos vállát Kardoss mérnök.
– Megette a fene, – legyintett Lajos.
Kardoss azután elmesélte terveit. Haza kellett jönnie, mert már nem bírta odakünn. Az angol kormány hídakat, vasutakat építtetett vele, sziklafalba alagutat robbantatott, nagyszerű, szinte csodálatos viaduktokat. Elég volt. Neki itt a helye. Valami nagy, felemelő érzés füröszti, hogy úgy ment el mint egy nagyfülü zsidógyerek és most visszajön, mint egy ájropéer.
– Ájropéer? – ütötte meg a fülét Lajosnak e hang. – Ide? Minek? Miért jöttél vissza?
Majd csendesen hozzátette: Nem szégyenled magad?
Ültek együtt szótlanul a rossz rugójú kanapén. Észrevétlenül, alulról fölfelé szorította ki az alkonyat kevés fényét a sötétség. Kardoss törte meg a csendet:
– És te?
– Én… én itt maradtam. Csinálom a magam dolgát. Tudom ó, még mindig tudom, hogy Spanyolhonban folyik a Tajo, Dueró és Gvadalkvivir. A földrajzból. És hogy Brüsszelben terem a csipke és Madeirában likőr folyik a fából. Esztétikából. Vagy ha jobban tetszik, gasztronómiából. És hogy van Chile és Argentína és mi van még, Jóremény-fok. Honnan tudom? Kisöccsém bélyeggyűjtő. Ó, én mindezt jól tudom. És azt is, hogy te mindezt láttad is. Még sem kérdezem, hogy mi az… Csak azt kérdezem, hogy nem hoztál-e egy jó hózentrágert, mert itt nem lehet becsületeset kapni.
– Lajos te még mindig a keserű ember vagy. Nézd, te is elmehettél volna. Én azt mondom: fel a fejjel! Ne engedd, hogy képedre másszanak.
– Tisztelt Keresztes úr, egy feketekávét kérek legalázatosabban számomra kiutalni kegyeskedjék. Igen. Nem kell sietni, hozhatja nyomban… Hát nem vettél hozentrágert ? Az baj. Ronda város ez, kérlek szépen, elsején akartam venni egy Jägeringet is. Képzeld csak… Ejnye, hogy milyen rossz ez a kávé! Algiriában is?!
– Nem. Ott jó.
– Lári-fári. Te ahhoz nem értesz. Bejárhatod ügyesen a világot, akkor is minden feketekávé alján ott a zacc.
– Belőled a keserűség beszél.
– Belőlem? Engem csak az a Jägering bánt.
– Hazudsz, Lajos, te szántszándékosan nem akarsz beszélni az én dolgaimról. Egy letört, kiégett ember vagy. De ott, fiam, ott az élet! Ki kell menned egyszer, feletted izzik a tropikus nap. Ki kell menni…
– De nem visszajönni.
– Épen ez az. Így visszajönni. Itt, az erő, a tudás, az elismerés arkangyalaival hátam mögött, itt produkálni. Kinyitni az emberek szemét, pörölyt adni a markukba, távlatot nyitni, ügyek élére állani.
– Na hagyjuk. Visszajöttél. – Te, Kardoss, bosszantó, hogy minden kávéban zacc van.
– Éppen ez az. Tudom, hogy mi az a kisváros. Élőpéldája te vagy, Lajos, „Tanrendszerünk áldozata”, valahogy így mondják ezt az iskolában. De tessék előbb kimenni külföldre megpróbálni a munkát, orroddal túrni a földet és úgy hazajönni. Most azután felvenni a harcot. Kíváncsi vagyok rá, hogy ki az erősebb?
– Nem hoztál hozentrágert. Sohasem fogom neked megbocsájtani, hogy nem leptél meg egy hozentrágerrel.
Fizettek. Kifelé mentek az úton.
– Én elválok – mondotta Lajos a szálloda halijában. – Én még le akarok menni a nőkhöz. Te is álmos vagy. Tudod, a Darinka, az én szőke… Muszáj, hogy a fülibe csókoljak. – Mondd te, Kardoss, szereted-e még azt a polgári kisasszonyt? Hogy is hívják csak. Állá… a Fentey Katinkát?
Kardoss arcán végigfutott a pirosság.
– Én? Hol van már az életemben? –Kezet adott barátjának és búcsúzott. – De azért gonosz vagy, – tette hozzá ejtett hangon és befordult a szállodaajtóban.

– Halló !… halló… A kegyelmes úr?! A szőnyegen forgó ügy nagyon komplikált. Tízezerkoronás kihitelezés a mai pénzszűke miatt nem csekélység… Halló? Hogy igen is az?… Mi!? Bagatell? Molesztálom minduntalan a kommerszet?!… Ki beszél ott? Nem a kegyelmes úr? Te vagy az Emil bácsi, kegyelmes uram? Neem?.. Hintay cégjegyző?… Mit? Hogy ne zavarjam… Tudja itt ki beszél? A kegyelmes úr unokaöccse, Fentey Leó vezérigazgató… Ennek dacára is… Hallja, ez szemtelenség. Tegye le a kagylót!..
Fentey vezérigazgató, kinek városszerte ismert szokása, hogy a legjelentéktelenebb bankügylet megkötésénél is a budapesti központ tanácsát kéri ki, idegesen csapta le a telefonkészüléket. Szuszogott egyet, megtörölte homlokát, a cvikkerére fújt és azt is megtörölte. Majd balkezével óvatosan visszaigazította az orrára, hátradőlt a „vezér”-i székben és odaszólott:
– Mit akar fiatalember?
Kardoss mérnök közelebb lépett hozzá.
– Kardos vagyok, úgy vélem, emlékszik még rám az igazgató úr?
– Kardoss, Kardoss… Ahá, mágá volt a fiám nevelője— kezdett nyomban raccsolni, mert mágnások is voltak az igazgatóságban és a jó szokás „ragadós”.
– Igen. Az is voltam. Most mérnök vagyok és tárgyalásokat szeretnék folytatni önnel.
– He… Ismerem ezeket á tárgyalásokat. Sajnálom, nem protezsálhatom. Nincs módomban.
Kardoss nem lepődött meg, ismerte Fenteyt, mint a tenyerét. Szó nélkül leült, keresztbe tette lábait és szólott:
– Igazgató úr, a városi tanácsban most tárgyalják a földgáz koncessziót. Jól tudom, hogy a Wiener Bankvereinnél angazsálva van. Ha a koncesszió az ön tervei szerint keresztülmegy a tanácsban, akkor ön milliókat nyer. De nézze, az én ajánlatom sokkal kedvezőbb, elüthetem a kezéről. Tárgyaljon velem.
– Kitől kapott opciót? i hatalmasabb, mint a Wiener Bankverein?
– Én.
– He … Lássuk.
Kardoss kiszedte okmánytáskájából az idevonatkozó iratokat. Megmutatta, hogy melyik pénzeső port áll a háta mögött. Elővette, kiteregette terveit, melyek szerint a kissármási földgázak bámulatos gazdaságossággal voltak értékesithetők. Minuciózus, hajszálpontos mérnöki munkát láthatott Fentey, de fantáziája nagyon nehezen tudta követni a mérnöki zsenialitás szárnyalását. És igy inkább financiális oldaláról keresé a dolog fogantyúját. Persze itt sem boldogult egy-kettőre. Ahhoz vezérkar, igazgatóság és néhány rosszul fizetett szakember kellett. De homályosan érezte, hogy itt nagy dolgok történnek és ha nem is látta a tervekből, megérezte a külsőségekből, a Kardos fellépéséből; minden a fellépés!
– Fellépni azt én is tudok – gondolta Fentey és már kezdte is:
– Igen… értem! Ami a mérnöki részt illeti, tetszetős munka. Itt-ott mintha megbicsaklana. Nem, nem alapos. Hjah, a fiatalság… Maga talán azt hiszi magáról, hogy zseni. Na azt kevésbé. Elbizakodottság! Tehetség, de még zöld és éretlen. Mi, akik megöregedtünk…
– Azt hiszi igazgató úr – vágott vissza Kardoss, – hogy olyan nagy dolog megöregedni?!
– Na, na, nana. Hát a tervrajzban, a kompozícióban van némi realitás. De a kivitel öcsém, a kivitel. A dolgok gazdasági megalapozása. Lássuk csak… He… Nem komoly ez, öcsém. Itt milliókról van szó…
– Nézze igazgató úr, ezt a tervet már különb emberek is felülbírálták. E terv jobb, mint akárki másé. Olcsóbb, praktikusabb.
Fentey ezt is öntudatlanul megérezte, hiszen oly világos volt a kalkuláció. És mert tisztában volt azzal is, hogy csak az a jó üzlet, amit a városi tanács, a szakbizottság, a mozgósított városatyák támogatnak (hogy miért, az újságírók és a benfentesek jól tudják) és mert Fentey városi tanácsos s a kormánypárt alelnöke volt, fölényes gesztussal tolta el Kardoss írásait:
– Sajnálom. Megmaradok a Wiener Bankverein mellett.
Kardoss távozott. Fentey becsengette a vezérkart. Mint agilis vezér kiadta a jelszót, hogy baj van, megjelent egy veszedelmes ellenfél, le kell szerelni minden áron. A vezérkar helyeselt. Egyelőre még nem alakult ki a vezérben a stratégiai hadmozdulat, előbb információkat fog szerezni Kardossról. Velvele kir. tanácsos, a kis tömzsi házi tanácsadó majd csak elvégzi ügyesen a pénzintézet földalatti munkáját. Felelősségének teljes tudatában még egyszer megtörölte a szemüvegét. Elment a kaszinóba, ügyelve arra, hogy egy cigány, egy király, azaz egy mágnás, egy zsidó, lehetőleg nem egymás mellett, hanem egymás után.

(Folytatjuk)

Forrás: Ligeti Ernő: Vonósnégyes. Elbeszélések. Kolozsvár, Lapkiadó RT, 1928 (MEK)