A Káfén ma megláttam egy képet – útépítő henger van rajta, s az azt kiszolgáló útéptő munkás.
Eszembe jutottak az életemben megismert különféle utak.
Gyerekkoromban a falun átmenő országút ’kövesút’ volt. Így hívták, mert tényleg köves volt, mint az ország többi országútja. Az út mellett – belátható és bejárható távolságban – fájintos kis kövesdombok voltak, friss sírhant formájúak.
Az ’útkaparó’ – ez megbecsült, ’állami’ foglalkozás volt, állami viharkabát is járt hozzá! – általában egy könnyű talicskát tolt, rajta lapát-kapa-gereblye-söprű, esetleg kis sárga zászló az ’útkaparás’ folyamatba tételének jelzésére. A talicska a kubikosokéra hajazott: ebben tolta el az út menti raktárdombtól a kátyúig a köveket. Jófajta, apróra zúzott bazalt vagy más kemény kövek voltak ezek: az úton járó szekerek alatt nem törhettek porrá azonnal. Az út melletti kőrakásokhoz senki sem nyúlt, onnan senki egyetlen darab kövecset el nem vitt; a lelakatolt útkaparó szerszámoskunyhókat is békén hagyták – régen nem loptak annyit, mint manapság… Az útkaparó – nevéhez illően – minden nap végigjárta a maga útszakaszát, egyengette – ’kapargatta’ – az út felületét, a kisebb lyukakat azonnal betömte kővel, a nagyobb kátyúkat is mesteri módon szüntette meg. Minden kátyút számon tartott szakaszán; tudta, hol kell védekezni hófúváskor, mit kell tenni olvadáskor vagy zivatar-vihar után, és nemcsak az út menti fákat ismerte mindet, hanem még azokat is, akik az ő útján jártak. Ma már csak néhány csárdának kinevezett becsületsüllyesztő őrzi ezt a – mára kihalt – foglalkozásnevet valahol az út mentén…

Később megtudtam, hogy a ’kövesút’ úri (városi) neve : makadámút – a precíz megfogalmazás szerint ez tömörített kőzúzalék-borítással rendelkező műút, mely a modern műutak elődje. Az út elnevezését annak feltalálójának, John Loudon McAdam skót mérnöknek neve után kapta. A kötőanyag nélküli út felülete állandóan kopott, ezért azokat nem csak ’kapargatni’: pótolni is kellett. Az is gond volt, hogy a ’kövesutak’ állandóan porzottak. Ezért eleinte kőburkolattal (passzintos kockakövekkel) fedték be a városi, főleg a belvárosi makadámutakat. A külvárosi és a vidéki makadámutak portalanítását kátrányolajjal, később fölforrósított aszfalttal oldották meg. Még fejlettebb technológia az aszfalt-makadámút: már 1837-ben felfedezték, hogy a forró állapotúra hevített természetes aszfalt porítható, majd abból vízzáró aszfaltburkolat készíthető: a rendes módon előállított makadámutat aszfalttal leöntik, és így a makadámút felületét egyenletesebbé és ellenállóbbá teszik. Kezdetben golyófejű kalapácsokkal törték a követ kisebb darabokra. Később már gépek dolgozták bele az alapozásba a követ, kő-törő, út-törő monstrumokkal (mai nevük: úthenger). A pionírok nevüket nem e gépről vették, hanem annak elődjeiről, az utászokról: azokról a katonákról, akik utat törtek a világ vad vidékein, a csatatereken hadiutat, hadihidat építettek. Az idegenlégiósok fölvonulását a francia nemzeti ünnepen ezért vezetik föl mindig a méltóságteljesen menetelő szakállas, bőrkötényes, fejszés légiós pionnier-utászok…

---

Végül, út-törő vers helyett egy szép – francia – útra-hívót csatolok ide Charles Baudelaire-től:

Ú T R A H Í V Á S
(L’invitation au voyage)

Húgom, gyönyöröm,
az lesz csak öröm;
a hajónk ha a messze habon száll !
A halál meg a szív
odahúz, odahív
s a világ ott mintha te volnál !
Nedves ragyogás
a nap, s e varázs
bús lelkemet ugy telezsongja,
mint könnyein át
álnok sugarát
a szemembe szemed ha ragyogja.

A világ ott csupa rend,
szépség, gyönyör, pompa, csend.

Sok drága butort
minekünk csiszolt
az idő simafényü zománca;
száz ritka virág
szálló zamatát
elegyíti szobánkban az ámbra;
dús mennyezetek,
mély tükrök, egek,
Kelet ezer isteni szinben;
édes hazai
nyelvén valami
titokba avat bele minden.

A világ ott csupa rend,
szépség, gyönyör, pompa, csend.

Nézd, mennyi hajó
pihen ott ! Lobogó
kalandvágy bennük a lélek !
Mi kellene ? Nincs
oly távoli kincs,
mit elő nem teremtene néked !
Hűs alkonyi csönd
tűzglória önt
városra, mezőkre csodás színt
és permetező
langy álma besző,
skarlát, arany és üde jácint.

A világ ott csupa rend,
szépség, gyönyör, pompa, csend.

(Szabó Lőrinc fordítása)

/In: Szabó Lőrinc: Örök barátaink – Sziget, Budapest, 2000)

Mon enfant, ma soeur,
Songe à la douceur
D’aller là-bas vivre ensemble!
Aimer à loisir,
Aimer et mourir
Au pays qui te ressemble!
Les soleils mouillés
De ces ciels brouillés
Pour mon esprit ont les charmes
Si mystérieux
De tes traîtres yeux,
Brillant à travers leurs larmes.

Là, tout n’est qu’ordre et beauté,
Luxe, calme et volupté.
Des meubles luisants,
Polis par les ans,
Décoreraient notre chambre;
Les plus rares fleurs
Mêlant leurs odeurs
Aux vagues senteurs de l’ambre,
Les riches plafonds,
Les miroirs profonds,
La splendeur orientale,
Tout y parlerait
À l’âme en secret
Sa douce langue natale.

Là, tout n’est qu’ordre et beauté,
Luxe, calme et volupté.
Vois sur ces canaux
Dormir ces vaisseaux
Dont l’humeur est vagabonde;
C’est pour assouvir
Ton moindre désir
Qu’ils viennent du bout du monde.
— Les soleils couchants
Revêtent les champs,
Les canaux, la ville entière,
D’hyacinthe et d’or;
Le monde s’endort
Dans une chaude lumière.

Là, tout n’est qu’ordre et beauté,
Luxe, calme et volupté.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ