Gergely Tamás: A Fifi
/* Mire gondolt az író? */
Júniusban jelenik meg Fifi című könyvem az Üveghegy Kiadónál. Hogy mire gondoltam írásakor, tisztázom azt is azonnal, előbb hadd mondjam el, mire gondolok most. Arra, hogy “végre!” Mert a meseregény megjelenésének története van…
A Fifit körülbelül huszonöt éve írtam, s a kolozsvári gyereklap, a Napsugár közölte folytatásokban. Majd monológot készítettem belőle, előbb tehát mese volt gyerekeknek, de a monológ felnőtteknek íródott. Vörös Fifi címmel a Látó közölte, a marosvásárhelyi irodalmi lap, s ha igaz, amit a szerkesztője üzent, akkor a korrektoruk azt mondta, hogy addig ez volt a náluk eladdig legszebb szöveg…
Na jó. A Fifi pályázatot is nyert, azaz a zsűri különdíját kapta meg a budapesti Korona Pódium pályázatán. A zsűriben helyet foglaló Csete Katalin nézte ki magának, hogy eljátssza. És el is játszotta a budai Korona-színpadon, majd egy svédországi turnén három városban (Stockholm, Södertälje, Uppsala). Södertäljében történt, hogy a szünetben odajön hozzám egy néző, s azt kérdi: hogyan lehet egy illatcseppecskéről (mert Fifi a vörös áfonyának az illata) egész estét betöltő színdarabot írni?
Próbálkoztunk Damó Istvánnal, akit még Bukarestből ismertem, s akit az illusztrálásra kértem fel, hogy megjelentessük könyv formájában, sőt egy magyar-svéd Fifi gondolata is felmerült (svédül Gogo lett volna a címe), de a helyzet nem úgy hozta, úgyhogy most, húsz évre rá az Üveghegynél jelenik meg a Fifi Damó újabb sorozatával (“Azóta fejlődtem.”) Kérésem teljesült, az illusztrációk aláhúzzák azt, hogy a mese 9-től 99-évesekig olvasható, vagyis felnőtteknek is szánt.
Ez így van: az első meseregényem, a Szépvölgyi mesék, még a hagyományos: a történetből lehet levonni esetleg következtetéseket, tanulságot. Ebben viszont minden lebeg: a Szakadék esetleg nem is a valóságban rémiszt, hanem a gondolatainkban, Szitakötő szitája sem biztos, hogy az, amit a tó partján kötnek, hiszen szóból kötögetik. Ezért akartam két évtizeddel az első megjelenés után is kiadni – nemcsak, mert a konkrét-átvitt jelentések játékát szeretem, hanem mert úgy érzem, hogy az üzenete ma is érvényes.
S hogy mire gondoltam…, hát az elmúlásra. Fifi, ugye, kiosztja magát, lejár a feladata. Szüleim nem sokkal azután haltak meg, én előre elsirattam őket.
Szitakötő szitája
(Fifi, részlet)
Minden cseppecskének van, legalábbis az indulásnál, egy szitakötője. Az enyém – mint korábban mondottam – a Tó fölött székelt, a Szakadéktól mindössze egyetlen lépésre, és… egész áldott nap a szitáját kötötte. Alighogy megpillantott, pászítgatni kezdte a szavakat, amelyekkel befoghat, gondolatokat, amelyek, mint kiderült, rám nem találtak. Puttonyom látta meg elsőnek, ízelt ujjaival azt még befűzte volna. Színem is volt, ugye, vörös, illatom, az Áfonyáé, de hogy a Szakadéktól nem félek…
Olyan szánalmasan nézett ki, hogy megsajnáltam, és hozzászóltam:
– Miért félelmetes a Szakadék?
Ezt válaszolta:
– Hiszen nem látni a végét. Sőt, még az elejét se.
Ahogy kimondta, megnyugodott, mint aki szilárd parton áll. Én viszont tovább firtattam:
– Minden félelmetes, aminek nem látni a végét, sőt, még az elejét se? Kérdésem olyan volt számára, mint a bizonytalanság hűvös szele, úgyhogy Jóságába – mint egy kötélbe – kapaszkodva óvott engem:
– Igen, lányom.
Forrás: Lenolaj.hu
Pusztai Péter rajza
2017. május 11. 18:32
Tündéri. Kányádi Sándor Három kérdezgetője jutott eszembe róla. Ha lányunokám lenne, mindenképpen ezzel kedveltetném meg vele a költészetet, filozófiát, gondolkodást…
2017. május 12. 02:06
Gratulálok, kedves Tamás. Sok sikert a könyvednek.
Csodálatos a Damó István illusztrációja is a fedőlapon.
Kiváncsian várom a mesét az illatcseppecskéről,
Ági
2017. május 12. 04:52
Kedves Tamás, gratulálok! Elképesztően szép mese.