Se kabócák, se telehold, csak sűrű sötét felhők az égen és mély csend. A fájdalom felerősödik, tompa magány nehezedik a kertre.
Senki sem alszik, csak úgy tesz. Nem a jó gondolatok ideje ez.
Szinte leszakad az ég, olyan súlyos terhet cipel. Még egy óra talán, és eljön a megkönnyebbülés.
Zápor? Akár annak is nevezhetném, de mégsem. Amit ti Kelet-Európában zápornak hívtok, itt csendes eső.
Monszun idején mikor esik, azt látni, érezni kell, hogy érteni lehessen; leírni nehéz. Maga a megkönnyebbülés, amíg tart.
Azután újra kezdődik. Percről percre nehezebb a levegő, nyugtalanabb az ember, betegebb a beteg, minden hang elhalkul, a görcsös szárú magas fenyők sziluettjét is alig lehet kivenni, tort ül felettünk a sötét.
Van itt a közelben egy ezer éves kolostor.
Tökéletes helyen fekszik. A feng-shui mester, aki tervezte, remek munkát végzett. A Japánok nem találták meg a megszállás alatt, ezért nem rombolták le. Körülírhatom, le is fényképezhetem. Az érzést, amint ott járok, mégsem tudom visszaadni.
Nem csoda hát, hogy a világnak e szegletében nem sokra tartják a szavakat. Túl sok minden van, amit képtelenség a nyelv szerény eszközeivel kifejezni.
A modern kor gyermekei vagyunk, van hát ventilátorunk és légkondícionálónk is. Mit sem érnek a párás hőség ellen.
Füstölőt gyújtok, így várom a hajnalt, a szantálfüst megnyugtat, elkergeti a félelmeim.
Ilyen éjszakákon mennek el a haldoklók, ilyenkor van itt az ideje bezárni a lélek kapuit.
A felhők fátylat vonnak a hegyek köré, a völgyekben félelmetes falat alkotnak. Felismeréseimért, igazságaimért, bemerészkedem olykor a ködbe, de tisztelem az időt, amíg erre várnom kell. Ha nem érzem a pillanatot, vizes leszek csupán.
Tehát figyelek. Befelé.

(Folytatása jövő pénteken)

Eugenia Lee Budapesten született, Koreában és a német-holland határon él felváltva. Iparművészetet, buddhista filozófiát és pszichológiát tanult. Szerkesztő: Gergely Tamás

1. Marianna:
   2017. május 12. 11:09

   Nagyon tetszik!

2. Eugenia S Lee:
   2017. május 12. 11:52

   Köszönöm szépen!