(diákjaimnak)

Amikor ide jöttetek,
a szemetek ragyogott.
Akárha az ígéret földje…
Akárha a siker kapuja…
Akárha a benneteket váró
jókedvű nagycsalád.

Gondoltátok: pont én fogom megírni.
Én találom ki, meg. Én találom fel.
Mert megértettem, jól lesz majd itt dolgom.
Az leszek, ami akarok; azzá leszek itt,
amivé szeretnék.

Nem jutott eszetekbe: lakni kell.
Enni is kell, bár néha. Ruházkodni.
Civódni összeférhetetlen
társakkal, várni, alkudozni,
ravaszkodni az „érdemjegyekért”.

Mert hátha csurran-cseppen ösztöndíj is,
hátha bekerülünk a jó csapatba,
kiállítanak okos-kirakatba,
valami történik, jótétemény.

(Amikor ide jöttetek,
újjászülettem veletek,
ráismertem elkopott önmagamra.
A pusztába kiáltozott szavakra,
– s körös-körül a szürke egyetem.

Költőietlen világegyetem.
Ne kérdezzétek, mit keresek itt még,
bennetek látom ifjúságom kincsét,
bizonytalan létemben fönnakadva:
mint fordulat a szonett közepén.)

Forrás: Csönd. Versek. Mentor, 1998 (MEK)

A szerző, aki a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának irodalomtanára, költő és irodalomtörténész, a napokban kapta meg az Arany János-díjat. A hivatalos in­doklás sze­rint Egyed Emese munkássága túlmu­tat a szi­gorúan értel­me­zett tu­dományos pályán: iro­da­lom– és színháztörténeti ku­tatása­i­val, ver­sesköte­te­i­vel, ok­tatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fára­dozása­i­val meggyőzően bi­zonyítja, hogy az írás, az ol­vasás segít értel­mez­ni a világot – adta hírül az eirodalom.ro portál.