Nem a címe vonzott, csupán a benne lévő helyszíni utalás. Chile „régi szerelem”, a hetvenes évek elejéről, amikor a távoli földrészen, egy furcsa délamerikai országban, dr. Allende megpróbálta sikerre vinni a vértelen szociális forradalmat. A világon akkor sokan drukkoltunk neki, hiszen torkig voltunk már a bármely irányú erőszakkal és diktatúrákkal, akármilyen „puhán” is mutatkoztak be némelyek. És nagyon sajnáltuk, hogy a kísérlet csődöt mondott, a demokratikus Chilét pedig elárasztotta a lecsapó katonai puccs terrorja.
Hernán Valdés most 1 lejért vesztegetett könyve azon frissiben jelent meg magyar nyelven is (fordította Csuday Csaba, Kossuth Kiadó, Budapest, 1976), nyilván irányzatos irodalomként, annak ellenére, hogy csak olvasási módja lehet irányzatos – maga a könyv pontos, higgadt és becsületes krónikája egy elvesztett társadalmi illúziónak, egy hónapot (1974. február 12-március15.) kitevő naplójegyzetek formájában elbeszélve. A szerző Pablo Neruda hatása alatt álló chilei író, Prágában végezte tanulmányait, bevallottan baloldali elkötelezettségű és érzelmű, emiatt – feljelentésre alapozva – kerül a puccsisták látókörébe s internálják több tucat, számára addig ismeretlen sorstársával együtt a Tejas Verdes nevű, 1. számú koncentrációs táborba.

Az ott uralkodó mostoha és embertelen körülmények, a stresszelő összezártság nem teszi lehetővé a pillanatnyi nyugodt elmélkedést, az egyén magába fordulását. Gondolatait, leszűrt tanulságait ezért utólag veti papírra a szerző, amikor már tisztán látja, hogy a puccs az Alende és táborának végtelen naivsága miatt következhetett be. Naivság volt őszintén hinni a békés kiegyezésben, hiszen a korábbi hatalom félresepert, feloszlatott elnyomó gépezete alig várta, hogy visszaadhassa a kölcsönt, s a puccsot kihasználva elözönlötték a hatósági kulcshelyeket. Valdés úgy látja: az őket fogva tartó és értelmetlenül, gyűlölködve kínzó rendőrök és katonák sötéten néznek a legtöbbször koholt bűnösségükről mit sem tudó foglyokra, „mintha valóbban azt az ellenséget testesítenénk meg, akinek a puccsisták szerint az volt a szándéka, hogy végezzen velük és a gyermekeikkel, hogy egy marxista diktatúrát hozzon létre.” A gyűlölet sikeres levezetésére ott volt a chilei katonai nevelés szelleme: a szerző és társai saját bőrükön tapasztalhatták, mit jelent az, amikor a katonákat és a rendőröket nem harcolni, fegyelmet tartani tanítják meg, hanem kínozni és ölni! A tábort kiszolgáló katonák, az abszurd hangulatú kihallgatások során perverz élvezettel játszadoztak a foglyokkal: mindent elkövetve, amit csak az ember megalázására és megtörésére el lehet képzelni, odáig menően, hogy a foglyokat valamilyen megfoghatatlan, gyötrő bűntudat terhével, súlyos testi és lelki sebekkel szállították vissza a táborba.
Azért, hogy a kihallgatottak ne befolyásolhassák még sorsukra váró társaikat, őket már nem vitték vissza korábbi barakkjaikba, hanem a kihallgatottak számára fenntartott tömegszálláson zsúfolták össze. Az ott tartózkodók, kihallgatást már elszenvedett „veteránokként” fogadták és vették kezelésbe a közéjük belökött emberi roncsokat, s a szűken mért élettér dacára létrejött közöttük a szolidaritásnak egy olyan fokú, magasrendű érzése, mely új erőt öntött a csüggedőkbe.
A kihallgatáson a szerző megtapasztalta, hogy vallatói nem őrá és a tetteire kíváncsiak, s arra használják a rendelkezésükre álló terhelő adatokat és gyanúkat, hogy testi-lelki kínzását fokozva, perverz szórakozásuknak hódolhassanak: győzteseknek érezhessék magukat.
Valdés tapasztalata szerint a foglyok nagy részének vajmi kevés köze volt a chilei forradalmi megmozduláshoz, botcsinálta hősök és forradalmárok voltak, akiket megbélyegezve, megfélemlítve eresztettek aztán szabadon elhagyatott, vad tájakon. A könyv azzal zárul, hogy a szerzőt lelökdösik egy teherautóról egy ismeretlen helyen, s még utána küldenek egy jótanácsot: ” –Tűnés, de gyorsan! – Nekiindulok, meg sem nézem, a spanyol hová lett, vissza se fordulok, hogy megnézzem a teherautót, amely azonnal elindult, egyre gyorsabban megyek, nem nézek hátra, sehová sem nézek, csak szédülök a tértől, amely megnyílt előttem – egy ismeretlen utca -, sietek, ahogy csak tudok, erővel tartom vissza magam, nehogy futásnak eredjek, nehogy visszanézzek.”
Hernán Valdés legkeserűbb és leginkább mához szóló figyelmeztetése: a jobb- és baloldal belátható időn belül nem jut békés megegyezésre. Közöttük ugyanis nem az elvek küzdelme, hanem a táborok, a hívek háborúja folyik, amely érzelmeket, szenvedélyeket, pusztító erőket szabadít fel. Kinek van igaza? Ez majd csak történelmi távlatban ha tisztázódik. Addig is, a vesztes baloldal saját magát okolhatja csalódásaiért, legyőzetéséért.

„Nem voltunk tudatában annak, milyen változáson ment át ez a jobboldal, hogy sem gyakorlati, sem elméleti ismereteink nem voltak ahhoz, hogy megláttuk volna, hová vezet ez a folyamat… Valahányszor megállapítottuk, hogy lehetséges egy puccs, ezt viszonylagosan nemesnek képzeltük, a nemtudásból fakadó nemeslelkűséggel. Mert akik elkövetni készültek, talán nem volt munkaadóink, volt ivócimboráink, rokonaink vagy volt iskolatársaink voltak-e? Azt várhattuk, hogy szigorúak és kemények lesznek, de hogy vérengzők, azt nem. Aztán meg a fasiszta jelzőt a baloldal lépten-nyomon és meggondolatlanul használta mindenféle ellenségre, és ez megfosztotta a szót eredeti tartalmától. Senki se magyarázta úgy a fasizmust, mint a társadalomban lappangó ideológiát, senki sem világosított fel bennünket, hogy a fasizmus a burzsoázia mentőöve azokban a pillanatokban, amikor a liberalizmus már elégtelen ahhoz, hogy megőrizze hegemóniáját… E miatt a tudatlanság, e miatt az ártatlanság miatt nehéz megérteni a puccs kegyetlenségét, a végrehajtóiban és pártolóiban azokkal szemben felgyülemlett gyűlölet sűrűségét, bosszújuk kegyetlenségét, akik már-már megfosztották őket a hatalomtól… Azelőtt hol voltak ezek az ezrek és ezrek, akik most a gyilkosaink, börtönőreink, kínzóink szerte az országban? Mit csináltak, hogy néztek ki? Hogyan lehetséges, hogy nem is gyanítottuk a bennük lévő gyűlöletet, eljövendő kegyetlenségüket? Talán valami külön világban éltek, vagy olyan jól tudták álcázni magukat?
Most már – sajnos későn – könnyű megérteni, hogy közöttünk éltek. Hogy nem voltak sem többek, sem kevesebbek, csak a polgártársaink, a szomszédaink, olykor a rokonaink, más esetben a barátink. Nap mint nap találkoztunk velük az üzletekben, a járműveken, a moziban, és soha még csak kapcsolatba se hoztuk őket az ultrajobb elvetemült terroristáival, és ha szidták a kormányt… legfeljebb tréfásan leszidtuk őket. Talán nem azonosak azokkal, akik lövöldöztek és kínoztak, de a katonatisztek semmi komolyabb dolgot nem csinálhattak volna nélkülük. Ők képezték a tömegeiket, ők borították be zászlókkal az erkélyeiket, hogy ünnepeljék őket, versengtek velük az ádázságban, feljelentve baloldali szomszédaikat, ők mosták le a falakat, melyeken a nép oly egyértelműen szólított fel a forradalomra, ők ajándékozták oda a jegygyűrűiket, hogy kisegítsék a juntát…
Amilyen mértékben ezek a tisztánlátásra törő pillanatok visszaadják emberségünket, ugyanolyan mértékben szorongásba is taszítanak bennünket ezek között a körülmények között, valami kínzó világosságba, amitől kiráz bennünket a hideg…”

Önostorozóan józan, kemény szavak ezek, de ki kellett mondani őket. Nem véletlen, hogy ez a nem nagy terjedelmű írás lett és maradt Valdés fő és világszerte elterjedt műve.
Nem véletlen ugyanakkor, hogy pár nap múlva ugyancsak chilei témájú, szintén vékonyka antikvár-könyvre csaptam le: Titokban Chilében (Riport egy filmforgatásról. Kossuth Kiadó, 1987), de ezt már 5 lejért számították meg. Hiába: a Nobel-díj az Nobel-díj, a szerző pedig nem más, mint  Gabriel García Márquez. Erről majd legközelebb. (Cseke Gábor)